Jungkook pov.

Pár hangfoszlány, felvillanó fények, mozgás és üresség, végtelen feketeség... ez minden, amit fel tudok idézni az elmúlt talán pár napból vagy órából. Az időérzékem teljesen elhagyott, amikor végre azt hittem, hogy meghaltam. De most mégis újra itt vagyok. Vagy talán ez lenne a túlvilág, az élet a halál után? Nem látok semmit, csupán egy meleg szorítást értek a jobb kézfejemnél. Nem tudom, mit csinálhatnék, ezért csak próbaképpen én is összeszorítom azt a kezemet. Talán a szememet is ki tudnám nyitni, ha azt szeretném? Csupán olyan egyszerű lenne csak, mit amikor reggelente felkelek az ébresztőm hangjára?

De egyáltalán miért is akarnám felnyitni a pilláimat, hiszen lehet, hogy ugyanott folytatódna minden, mint legutóbb, amikor felvágtam az ereimet. Lehet, hogy az a Jin nevezetű férfi megint megmentett, ami persze neki talán nagy szerencse, de nekem egy érvágással is felérne. Vicces ez a kifejezés, hiszen már hónapok óta ezt csinálom magammal... Igaz, csak a szüleim halála után gondoltam igazán komolyan, hogy meg akarok halni. Eddig csak így emlékeztettem magam a nyomorúságomra... vagy talán ezáltal próbáltam magam felébreszteni magam belőle. Talán azt akartam, hogy valaki tényleg felfigyeljen arra, hogy milyen rosszul is vagyok lelkileg, de amikor Tae észrevette a vágásokat és tényleg aggódni kezdett értem, akkor csak eltaszítottam őt magamtól. De hát mit is tehettem volna? Egy ideje már nem úgy érzem, hogy én diktálom az életemben a feltételeket, nem én irányítok, csak sodródok az árral, vagy csak zuhanok a sötétségben.

Talán, ha most felébrednék, kiderülne, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz és hosszú rémálom volt? Vagy az is lehet, hogy már tényleg meghaltam és végleg bezárva maradtam a saját gondolataim sötétjébe? Lehet, hogy ez már egy új élet, de mégis megmaradt minden tapasztalatom az előzőből? Az mondjuk nagyon menő lenne, ha mint egy sorozatban, egy másik testben térnék magamhoz, más külsővel, más sorssal, más küldetéssel. Talán ez a meleg valami a szerelmem keze, aki órákon át virrasztott mellettem, mert megsérültem... Vagy inkább meglőttek egy bandaháború alatt és mondjuk egy maffia örököse vagyok, van egy nagyon menő villám a tengerparton és egy egész toronyházam Szöul szívében... Az embereim most is fegyverrel őrizik a kórtermemet, ami természetesen VIP. Hm... ez nem is lenne olyan rossz.

Vagy az is lehet, hogy valami alternatív valóságban vagyok, vagy visszarepültem az időben és egy csoszoni uralkodó vagyok, vagy talán a jövőben fogok ébredni, amikor már a Föld elpusztult? Vagy zombiapokalipszis van és azért zsibbad az egész testem, mert megharaptak... Persze csak azután, hogy annyi életet sikerült megmentenem és most átváltozok. Talán ezért nem érzek semmit és tompa minden? Bár nem mintha bánnám, de bármelyik elképzelt valóságomban szívesebben térnék magamhoz, mint abban, amiben eddig éltem. Bár tudom, hogy sokaknak az sem adatott meg, mint ami nekem megvolt és vannak nálam rosszabb és szerencsétlenebb helyzetben élő emberek is, de én sem akartam soha magamnak egy ilyen életet. Van egy olyan elképzelés, miszerint mindenki okkal születik le a világunkba, a lelke tudatosan választ magának családot, mielőtt törlik az eddigi tapasztalatait és emlékeit, és amiket a jelenlegi életében kap: kihívásokat, feladatokat, jutalmakat, azokat mind az előző életei alapján érdemelte ki. Régen talán hittem is ebben, de mi lehetett olyan nagy bűn, amit az előző életemben elkövethettem, hogy most ennyire kell szenvednem?
Talán, ha újrakezdhetném az életemet és másképp csinálnék pár dolgot, máshogy alakult volna minden?

Régebben sokat beszélgettünk ehhez hasonló kérdésekről anyával. Ő mindig azt mondta, hogy ami megtörtént, az megtörtént, azzal már nem érdemes foglalkozni, a jövő még nincs megírva, úgyhogy azon felesleges szorongani, csak a jelen apró örömeit érdemes észrevenni és boldogan élni, amíg csak tehetjük. És visszagondolva talán ez a motivációja volt az, aminek hála elkezdett felépülni, a saját hite tartotta őt életben. Szeretnék igazat adni neki, de az én jelenemben már nincs még csak aprócska öröm sem, nemhogy bármi, ami vigaszt tudna nyújtani jelenleg. Nem véletlenül akartam meghalni, hiszen anya hite is, azért tartotta őt életben, hogy aztán egy ilyen szerencsétlenségben meghaljon? Ennek semmi értelme, olyan, mintha egy beteg elme írta volna a sorsunkat, már ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni.

- Hé, te meg ki vagy és mit keresel itt? Ismered Gukkiet? – hallatszódott egy rekedt hang.

Ez a pár kérdés teljesen kizökkentett a gondolataimból, bár ezt most kifejezetten nem is bánom, hiszen azok megint egyre sötétebb vizekre terelődtek. Próbáltam koncentrálni és felidézni, hogy mégis kinek a hangját hallhatom, hol is lehetek és kik vannak még itt rajtunk kívül, de ennek csak az lett az eredménye, hogy megfájdult a fejem.

- Elnézést, nem akartam zavarni, már itt sem vagyok – hallottam egy vékonyabb hangot is.

- Várj egy kicsit, te Guk barátja vagy? Mesélnél róla egy kicsit? Tudod, igaz, hogy én hoztam őt be a kórházba, de csak tegnap találkoztam vele először és nem ismerem őt igazán... - mondta ismét a rekedt hang.

- Bocsánat, de igazából én sem tudom, hogy ki ő és sietnem kell...

Ezután gyors lépteket és ajtócsukódást, majd halk bosszankodást hallottam csak.

- Ejj, te fiú... Nem tudom, hallasz-e egyáltalán, de NamJoon szerint van esélye. Szóval most beszélni fogok hozzád, ha akarod, ha nem. Ha esetleg nem, akkor meg térj magadhoz vagy jelezd valahogy. Igazából sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled, amikor leszólítottál az utcán. Általában nem szoktam ilyen lenni, csak már nagyon fáradt voltam és egyszerűen nem értettem, hogy ilyen fiatalon minek kell neked alkohol, aztán észrevettem a zúzódásokat, és rögtön azt hittem, hogy rosszban sántikálsz... Mármint, úgy olyan rosszfiúsan néztél ki... Tudom, hogy nem szabad rögtön ítélkezni és sokkal empatikusabb is lehettem volna, mondjuk megkérdezhettem volna, hogy mi történt veled, vagy hogy tudok-e valahogyan segíteni. Az alkohol nem feltétlenül jó alternatíva, ahogy az öngyilkosság sem... bár őszintén még a helyzetedbe belegondolni is fájdalmas és én sem tudom, mit tettem volna a te helyedben, pedig idősebb vagyok nálad. Viszont én tényleg segíteni szeretnék neked valahogyan.

Őszintén eléggé meghatott ez a vallomása, talán anyának tényleg igaza volt, hogy minden rosszban van valami jó, hiszen, bár a helyzetem elég szar, de mégis jött valaki és – szó szerint- felszedett a földről és még ismeretlenül is segíteni szeretne.

Legközelebb egy telefoncsörgés hangjára tértem újra tudatomhoz.

- Igen, tessék, Kim SeokJin – bár már én is rájöttem, hogy ő van itt rajtam kívül – Végtelenül sajnálom Uram! Tudja az öcsémnek balesete volt és be kellett jönnöm vele a kórházba.

Na várjunk csak, én nem vagyok az öccse... Soha nem is volt testvérem!

- Mélységesen sajnálom Uram, hogy nem tudtam ott lenni a próbán! Igen, tudom, hogy a szezon közben nem lehet előtérbe helyezni a magánéletünket, sajnálom! Ígérem, hogy az esti előadásra mindenképpen bemegyek. Köszönöm és viszonthallásra!

Na jó, ez egy elég szokatlan beszélgetés volt, azt azért valljuk be.

- Guk, hallottad, épp most hazudtam miattad a főnökömnek. Igazából szokatlanul megértő volt, ami nem is baj... Nem szoktam hazudni, de annyira váratlanul ért a számonkérése, hogy leblokkolt az agyam és hirtelen csak ez jutott eszembe. Pár óra múlva itt kell hagynom téged, mert fellépésem lesz. Tudod, Gukkie, én amúgy színész vagyok, bár talán csak egy hirtelen fellángolás miatt döntöttem emellett a pálya mellett. Egyre kevésbé élvezem és ráadásul a színházi hierarchia legaljára kerültem mostanában, a ma esti darabban is csak egy néma ágyast kell eljátszanom, akinek semmi köze nincs a cselekményhez... - hirtelen egy kopogás szakította félbe Jin egyszemélyes monológját.

- Elnézést, zavarhatunk pár percre? A Szöuli Rendőrfőkapitányságról jöttünk, az én nevem Kang Soo, ő pedig itt a társam Jom DaeHyun, mi nyomozunk a Jeon házaspár ügyében. Úgy hallottuk, hogy a fiú, Jeong Guk még nem tért magához, miután a tegnapi napon öngyilkosságot kísérelt meg. A kórházzal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, azonban Önnek is szeretnénk feltenni néhány kérdést.

- Értem, az én nevem Kim SeokJin, örvendek.

- Milyen kapcsolatot ápol a fiúval?

- Igazából csak tegnap találkoztunk az utcán. Nagyon rosszul volt, ezért felvittem magamhoz, de miután magához tért, öngyilkosságot kísérelt meg.

- Szóval korábbról nem ismerik egymást? Értem. Nézze Uram, köszönjük a segítőkészségét. Amíg a fiú nem tér magához, addig a kórházban lesz, ezután pedig az állami árvaházba fogják szállítani, ugyanis a nagyszülei lemondtak róla és más élő rokonáról nem tudunk. Ez egy elég bonyolult ügy, de még egyszer köszönjük a segítségét és minden jót kívánunk – mondta az egyik rendőr.

- Várjanak! Esetleg van rá valamennyi esély, hogy velem maradhasson a fiú? – ezzel a kérdésével Jin még engem is meglepett.

- Nézze Uram, elmondása alapján csak tegnap találkozott Jeon Jeong Gukkal, tehát nem is ismerik egymást, miért akarna magával maradni? Hacsak nem vérrokonok, akkor majd csak pár évvel később örökbe fogja tudni fogadni, ha rendelkezik a megfelelő feltételekkel – mondta idegesen a másik rendőr, majd ismét nyílt az ajtó, távozni készültek.

- Gukkie az unokatestvérem! Még soha nem találkoztunk, igazából csak pár éve tudtam meg, hogy létezik, mert a családtagjaink nem tartják a kapcsolatot, de azóta sokat hallottam róla és szeretném magamhoz venni, ha lehet – mondta SeokJin határozott hangon.

Hogy mi a fészkes fene van?