Jimin pov.

Október tizenharmadika van, vagyis a szülinapom, ma töltöttem be a 18-et, tehát már csak egy év és végre nagykorú leszek és végre jogilag elkezdhetek egyedül élni, nem fogok többé a szüleimtől függeni. Legszívesebben már akkor otthagytam volna a családi fészket, amikor a bátyám kiköltözött Amerikába, de arra tekintve, hogy mindenhez szülői engedély kell, amíg kiskorú vagyok, ez nem volt lehetséges. És hogy miért is akarok annyira elköltözni otthonról? A szüleim... hogy is mondjam? Nem éppen mondhatóak mintaszülőknek.

Apa ügyész és mivel elég jól keres, ezért anya nem dolgozik. Egy ideig teljesen normális családként működtünk, de aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Hogy ezt mi okozhatta, azt se Ilhoon, se én nem tudtam még megfejteni, de olyan volt, mintha apát egyik napról a másikra kicserélték volna. Egyszer csak besokallt és mintha eldurrant volna az agya, minden nap dühösen tért haza a munkából, sőt, volt, hogy napokig haza sem jött. De, amikor mégis, akkor aztán nem volt kegyelem... Mindenbe belekötött, ami nem tetszett neki, ha egyszer rossz jegyet hoztam haza, azért, ha kétszer mertem a levesből vacsoránál, akkor azért, ha megnövesztettem a hajamat, akkor azért. Eleinte csak leordította a fejemet ezek miatt, majd felpofozott, aztán kezdődtek a verések. És ezek egyre és egyre durvábbakká váltak. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta, vagy különben megbüntetett.

Szerepet kellett játszanom, akárhányszor otthon volt, majd később az iskolában is, hiszen nem szólalkozhattam össze senkivel, nehogy panaszt tegyenek rám, nem adhattam önmagam, nem lehettek barátaim és mindenből a legjobbnak kellett lennem. Hihetetlenül fájt, amikor a régi barátaimmal meg kellett szakítanom a kapcsolatot és el kellett őket taszítanom magamtól. És azóta is, nincs olyan nap, amikor ne hiányoznának nekem. Szép lassan mindenki elhagyott engem, először a szüleimet vesztettem el, majd a barátaimat, a bátyámat és most úgy érzem, lassan önmagamat is elveszítem. Meg sem tudom mondani, hogy mikor volt olyan, hogy azt csináltam volna, amit valójában szeretnék, mikor beszéltem őszintén valakivel vagy hogy mikor vettem le az álarcomat, amit nap, mint nap mutatok a külvilág felé.

A bátyámat nem hibáztatom, én is leléptem volna az ő helyében, ő még nem érezte akkoriban az igazi terrort, de talán jobb is ez így. Bár néha azt kívánom, bár itt lenne mellettem és tartaná bennem a lelket... Viszont ő abszolút jó döntést hozott szerintem azzal, hogy kiment Amerikába, kivédte a többi rokonunkkal való kapcsolattartást, sőt, fel is néznek rá, merthogy közben egész híres üzletember lett és persze megszabadult a szüleinktől is, apa, ha akarna se tudna vádat emelni ellene mondvacsinált indokokkal, mint ahogy azzal régebben fenyegetőzött.

Anya... Hát, ő eleinte még a mi pártunkat fogta pár dologban, mármint ő is helyezett ránk nyomást, főleg a tanulással kapcsolatosan, mert úgy látta, hogy az megvalósítatlan álmait rajtunk keresztül el tudja érni, akármennyire is betegesen hangzik ez, de volt pár dolog, amiben kiállt mellettünk és próbált minket védeni apánkkal szemben. Vele úgy éreztem, tudok őszintén beszélgetni, persze csak akkor, ha apa nem volt otthon. De talán túlontúl őszinte voltam. Miután Ilhoon elköltözött, sok minden megváltozott. Kevesebbet tudtam őszintén beszélni másokkal, mert ő teljes mértékben megszakította velem is a kapcsolatot, csak ünnepekkor keresett. Emiatt viszont több időm volt önmagammal rendezni a dolgaimat, teljesen befelé fordultam egy időre és rájöttem arra, hogy bár nagyon hiányoznak a barátaim, a bátyám, de van valaki, aki még inkább hiányzik, ő pedig nem volt más, mint Taehyung. Régebben össze voltunk nőve, alig lehetett minket elválasztani egymástól, mi voltunk a leges legjobb barátok, csakhogy így visszanézve rájöttem, hogy sosem csak barátként tekintettem rá. Szerelmes voltam belé és arra vágytam, hogy ő is így érezzen irántam. Azonban egyszer csak bejelentette, hogy tetszik neki egy lány, aki végül a barátnője is lett és akkor elpattant bennem valami. Hihetetlenül fájt, de ezt akkoriban azzal magyaráztam, hogy biztos csak féltékeny vagyok a lányra, mert vele több időt tölt, mint velem. Ami végül is igaz volt, de közben kimondhatatlanul féltettem, hogy csak játszadozik vele a csaj és meg fogja bántani őt. Ezt többször szóvá is tettem TaeTaenek és végül emiatt nagyon csúnyán összevesztünk. Ezután a családjával a szülei munkahelye miatt elköltöztek a városból és nem találkoztunk többé. Telefonon ugyan tartottuk a kapcsolatot, de a barátságunk már nem volt a régi. Aztán persze apám miatt végleg megszűnt közöttünk a kommunikáció, hiszen le kellett törölnöm magamat minden közösségi médiás felületről és ki kellett dobnom a telefonomat, merthogy ezek csak elvonják a figyelmemet a tanulásról.
Szóval anyával a kapcsolatom ott romlott el, amikor bevallottam neki, hogy a saját nememhez vonzódom. Megundorodott tőlem és utána már inkább apám pártjára állt a veszekedésekor és volt, hogy ő is bántott, bár ő inkább csak szavakkal.

Apa.... Apa pedig sokszor olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút. Eleinte volt olyan, hogy nem ordítva jött be az ajtón, hanem olyan volt, mint korábban. De sosem lehetett kiszámítani, hogy mikor fog újra elnyomó üzemmódban kapcsolni. Ha mondtam egy rossz szót, ha tettem egy rossz lépést, azonnal átkapcsolt. Emlékszem egyszer az általa engedélyezettnél hosszabb volt a hajam, mert nem tudtam eljutni a sok szakkör és különóra, magántanár mellett a fodrászhoz. Amint ezt észrevette, hozta a hajnyírógépet és ő maga vágta kopaszra a hajamat. Ezután jó ideig nem néztem tükörbe és csak sapkában mozdultam ki a házból. Volt olyan, hogy rossz négyest kaptam az egyik dolgozatomra és utána napokig nem ehettem semmit, mondván, hogy nem érdemlem meg. Egy idő után kezdtem kiismerni a határokat és azokon belül játszani. Pontban este nyolcra haza kellett érni, ha dugó volt, inkább leszálltam a buszról és futottam hazáig, de ezzel elkerültem egy környi szidalmazást. Kitűnőnek kellett lennem mindenből, sőt, már az egyetemi anyagot is előre el kellett kezdenem megtanulni magántanárnál. Eleinte azt akarták, hogy sportban is kiemelkedő legyek, mégpedig úszásban, de hogy is mondjam, soha nem ment igazán... De végül, mivel gyakran megvertek emiatt és féltek, hogy esetleg erre rájönnek az iskolában, ezért eltiltottak ettől is.

Ha a szabályokat betartottam és tökéletes voltam, azt hittem elkerülhetem a veréseket és a szidásokat. De ha az ember szülei pszichés betegek, akkor ott nem csak a szabályok léteznek. Mindig és mindenben találnak valamit, amibe beleköthetnek, ha meg nincs indok, akkor meg azért bántanak. De ezt már megszoktam és minden este számolom a napokat és egyre közelebb kerülök a szabadulásomhoz.

Ma éppenséggel nem tudtam teljesen egyenlő szeletekre vágni az uborkát, ezért apa elkezdett a késsel hadonászva kioktatni a különböző zöldség szeletelési technikákról és megvágta a kezemet. Majd megijedt attól, hogy elkezdett ömleni a vér a kezemből, ezért meg is vert, amikor pedig a sérült kezemet próbáltam óvni az ütésektől, akkor hallottam, hogy a másik csuklóm iszonyatosan nagyot roppant. Már nem emlékszem teljesen tisztán, mi is történt ezután, arra eszméltem fel, hogy egyedül ülök a csempén és egy konyharuhával próbálom elállítani a vérzést. Szerencsére a másik kezemet tudtam mozgatni, szóval talán mégsem tört el, viszont nagyon fájt. Szédelegve ugyan, de bementem a kórházba Namjoon hyunghoz, aki a bátyám barátja volt ezért gyakran kisegített a sérüléseimmel kapcsolatban és nem vitte be ezeket a rendszerbe, a sok könyörgésemnek hála.

Ma sietnem kellett, mert még különórára is kell mennem, úgyhogy csak a súlyosabb sebesülésemet engedtem, hogy ellássa és már rohantam is kifelé. Azaz rohantam volna, de a nagy sietségben kikötődött a cipőfűzőm és elestem benne. Hát igen, ha nem épp a szüleim, akkor én is képes voltam kárt tenni magamban, még ha nem is szánt szándékkal. Az esésemet pedig a be nem kötött kezemmel próbáltam megállítani, így az egy újabb roppanással jelezte, hogy most már a benne lévő ízület végleg megadta magát. Halk szentségelésem közepedte keltem fel, majd mintha valami vonzotta volna a tekintetemet, bekukucskáltam a betegszobába, ami előtt elestem.

Talán egy nálam is fiatalabb srác feküdt az ágyon, szívmonitorra, infúzióra volt kötve és oxigénmaszk is volt rajta. Nem tudom, hogy hogyan és miért történt, de úgy éreztem, hogy kiestem a szerepemből, amikor ránéztem és már nem érdekelt, hogy el fogok késni angolról, sőt az sem, hogy ezért mit fogok kapni otthon. Közelebb mentem hozzá és láttam, hogy tele van zúzódásokkal, majd szemügyre vettem a karját, ahol az infúzió tűje egy kötés fölött volt letapasztva az alkarján. Nem tudom, mi ütött belém... Egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy mi történhetett a fiúval, amiért ilyen állapotban van és segíteni szerettem volna neki. Meg szerettem volna hallgatni a történetét és támaszt szerettem volna nyújtani a számára.

Végül úgy döntöttem, hogy egy évben egyszer van szülinapom, szóval legalább akkor hadd engedjem kicsit szabadjára önmagam és tegyem azt, amit tenni szeretnék. Szóval leültem az ágya melletti székre és óvatosan megérintettem a sebes kézfejét, majd megfogtam a kezét. Ezután pedig egy olyan dolog történt, amire igazán nem számítottam: megszorította a kezemet.