Namjoon pov.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor tegnapelőtt hajnalban felhívott a gimis szerelmem, Kim Seokjin. Igaz, az elmúlt hónapokban párszor véletlenül összefutottunk, de akkor is, most, hogy baj volt, engem hívott először. Ráadásul ezek szerint még megvolt neki a számom is! Már lassan hat éve annak, hogy elballagtunk a középsuliból, ahol legjobb barátok voltunk, habár én többet éreztem iránta, mint barátság. Gimi után viszont megszakadt köztünk a kapcsolat, egyáltalán nem beszéltünk egymással, legalább is úgy, mint rég biztos, hogy nem. Igaz, tavaly lett volna (vagy volt is?) egy osztálytalálkozónk, de amikor odaértem, nem volt ott senki. Azóta sem tudom, hogy az időpontot szúrtam-e el vagy a helyszínt. De egy szavuk sem lehet, én tényleg mindent megpróbáltam.

Ebben az elmúlt pár évben tanultam Új-Zélandon is és kijártam az orvosit, most pedig a helyi kórházban dolgozom. Sajnos azonban, valószínűleg az új-zélandi kiruccanásom miatt, vagy nem is tudom, miért, de a régi barátaimat mind elvesztettem. Ilhoon, aki szinte már-már a testvérem volt, kiköltözött Amerikába. A többiek... meg csak eltűntek. A régi társaságunkból egyedül Jiminnel szoktam beszélni néha, Ilhoon öccsével.

Jinről szinte semmit sem hallottam, arra is csak hosszas kutakodás után jöttem rá, hogy a városi színházban dolgozik. Azóta, ha időm engedi, mindig megnézem az előadásait. Viszont soha nem mertem odamenni hozzá. Gimi végén ugyanis bevallottam neki, hogy évek óta szerelmes vagyok belé és ő időt kért, de nem találkoztunk többször. Azt hittem, haragszik rám, hogy ezzel tönkre tettem a barátságunkat, ezután még ha véletlenül összefutottunk is kerültem őt.

Pár hónapja viszont, amikor egy közeli kávézóban olvastam munka után, akkor Jin észrevett és oda is jött hozzám. Beszélgettünk kicsit, majd egy másik alkalommal is, de csak nagyon sablonos témákat érintettünk és a vallomásom szóba sem került. Igaz, talán jobb is így. De akkor is zavaró, hogy nem tudom, mi is van közöttünk és hogy ő mit érez (vagy mit nem).

Tegnapelőtt viszont felhívott, hogy az utcán talált egy fiút, aki rosszul lett, ezért hazavitte magához – ez nagyon is rá vall – és a srác teste tele van vágásokkal. Jin teljesen le volt sokkolódva, nem értette, hogy hogy képes valaki ilyet tenni magával, és nagyon aggódott. Átmentem hozzá, de szerencsére a srácnak nem volt semmi komolyabb baja. Legalább is, testileg nem. Lekezeltem a sebeit, majd nehéz szívvel ugyan, de elköszöntem Jintől, mert mennem kellett dolgozni.

Azóta viszont, tegnap éjjel az ismeretlen fiú újból felvágta az ereit és ezúttal sokkal mélyebb vágásokat ejtett. Egész éjjel próbáltuk őt megmenteni, nagyon sok vért vesztett. Viszont reggelre már úgy nézett ki, hogy stabilizálódott az állapota. Azóta még nem ébredt fel, de ez betudható az altatóknak is. Viszont, ha 11-ig nem mozdul meg, akkor nagy valószínűséggel kómába eshetett. Jin már tűkön ül a betegágy mellett, hiszen már csak alig fél óra van vissza tizenegyig. Most viszont már nem húzhatom tovább az időt, muszáj adminisztrálnom a történteket, ezért ki kell hívnom Jint.

Halkan benyitok a szobába és a szőke fiú mögé megyek.
- Jinie, ki tudnál jönni egy kicsit? – suttogom.
- Nem volt nála – kezdtem immár kint és az alvó fiú felé intettem a fejemmel – valamilyen igazolvány vagy pénztárca, telefon? Muszáj lenne már adminisztrálnom a történteket, de ehhez kell a fiú neve és a személyije is, lehetőleg.
- Lehet, hogy a kabátjában van... pillanat, behoztam a táskámban, ami... – fáradtan körbenézett – Nam, nem tudod, hol a táskám?
- Hyung, pihenned kellene egy kicsit... -kezdtem, de ő félbe szakított.
- Nem, nekem nem kell. Én jól vagyok, ellenben vele. Igazán aggódhatnál kicsit inkább érte helyettem!
- Hyung, nem arról van szó, hogy nem aggódok érte, de per pillanat szerintem te sokkal rosszabb állapotban vagy. Hány napja is nem aludtál? Három? Négy? És enni is alig ettél, Jin, lassan már állva elalszol, ez nagyon nem jó így...
- Nam, én jól vagyok, ne is törődj velem... Na, de hova is tettem a táskámat?
- A válladon van, Jinie...

Gyorsan előkereste az igazolványtartót, ami szerencsére tényleg a fiú kabátjában volt és elkezdte keresni a személyijét.

- A neve Jeon Jeong Guk - olvasta fel hangosan.
- Jeon? Ühm... valahonnan ismerős ez a név... lehet, hogy... bár csak nem... - gondolkoztam hangosan.
- Nam, vagy beszélj úgy, hogy én is értsem... vagy beszélj úgy, hogy én is értsem – mondta egy halvány mosollyal az arcán.

Gyönyörű, csak ez az egy szó jutott eszembe róla. Ahogy a saját viccén mosolyog. Ahogy itt áll előttem kialvatlanul, sápadtan, kimerülten, de mégis mosolyog. És végre tényleg itt van, nemcsak álmodozom róla. Gyorsan megráztam a fejem és a munkára kezdtem újból koncentrálni. Odamentem a legközelebbi számítógéphez és bevittem az adatbázisba a Jeon nevet. Viszont úgy néz ki, mégis jóra gondoltam vele kapcsolatban... sajnos.

-Hyung, - kezdtem gondterhelten – a srácnak, Jeong Guknak, két napja haltak meg a szülei. Még emlékszem rájuk, autóbalesetük volt, ráadásul a nő még leukémiás is volt. Viszont egyiküket sem tudták megmenteni...
- Ne... ez nem lehet... akkor azért volt olyan állapotban? Jézusom, Nam, de hiszen még csak tizenhét éves! – mondta elkeseredetten Jin, miközben kicsit mintha megszédült volna, rogyott le a földre.
- Jin! Jól vagy? – kérdeztem az immár zokogótól – Hyung, kérlek, kelj fel!
- Nem megy... nem akarok!
- Jinie, kérlek – a kezét átvetettem a vállamon és bevittem a Jeong Guk betegszobájában lévő kanapéra - kérlek, pihenj! Aludj egy kicsit! Képzeld, állítólag a kómában lévő betegek érzik a körülöttük lévő légkört. Tehát nyugodj meg, kérlek, és aludj egy kicsit. Akkor lehet, hogy Guk is tud pihenni és ha te felkelsz, majd ő is fel fog!

Természetesen tudtam, hogy ez nem igaz. Vagy legalábbis csak nagyon kevés ennek az esélye, de valahogy muszáj volt megnyugtatnom Jiniet. Mindig is tudtam, hogy nagyon empatikus személyisége van, de nem hittem volna, hogy ennyire tudják befolyásolni az állapotát a másokkal történtek.
Megvártam, amíg elalszik, majd, mivel nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ezért egy puszit adtam a tökéletes homlokára és kijöttem a betegszobából. Ránéztem az órámra és megállapítottam, hogy lassan már dél van, ami azt jelenti, hogy lejár a műszakom. Gyorsan bevittem a gépbe az adatokat és mentem is átöltözni.

Illetve csak mentem volna, ugyanis megjelent Jimin, akinek egy konyharuha volt a felkarjára csavarva, amiből szinte szó szerint csöpögött a vér.
- Uramisten! Jimin, jól vagy? – rohantam oda a sápadt, kicsit szédelgő fiúhoz.
- Namjoon hyung, segíts! Kérlek! – nézett rám kisírt szemeivel.
- Jól van, Jimin, nyugodj meg, nincs semmi baj. Gyere, üljünk le abban a szobában – nyugattam és eltámogadtam őt a hozzánk legközelebb lévő üres helyiségig.

Jimin sajnos egyre többször látogat meg engem a kórházban, hogy segítséget kérjen. Nem tudom, mi lehet vele, soha nem mond semmit, de mindig szörnyű állapotban van. Én pedig mindig segítek neki és megígérem, hogy nem szólok róla senkinek. Sajnos viszont van egy sejtésem. Lehet, hogy a szülei bántják őt, hiszen gimis korunkban párszor Ilhoon is megjelent a suliban kék-zöld foltokkal és azt mondta, hogy a szüleinek elgurult a gyógyszere, ezért megverték őt. De Jimin sérülései sokkal súlyosabbak, mint Ilhoonéi valaha is voltak. Talán az iskolában bántalmazzák, hiszen ez az ő korában sajnos elég gyakori...

- Nam hyung, nem siethetnénk egy kicsit? Háromra angol tanárhoz kell mennem – nézett rám könyörgő szemekkel a fiú.
- De, de persze, csak még három öltés. Máshol nem sérültél meg? – kérdeztem és kicsit figyelmesebben is végig néztem a kisebben. Ő viszont, másik kezét a háta mögé rejtve próbálta tudtomra adni, hogy neki márpedig nincs semmi baja sem.
- Jimin, mi van a másik kezeddel? - kérdeztem fáradtan.
- Semmi, semmi, köszönöm Hyung a segítséget, viszont most már mennem kell – mondta hajlongva, én viszont elkaptam az eddig rejtegetett kezét.
- Aúú!! Hyung, ez fáj – nyüszítette ismét könnyes szemekkel a kicsi.
- Na, ülj vissza, hadd nézzem meg a csuklódat!
- Nem kell Hyung, tudom, hogy eltört, viszont most már tényleg rohannom kell, viszlát Hyung és köszönöm! – hajlongott ismét és elrohant.

Én pedig fáradtan indultam el ismét átöltözni. Út közben megálltam Jeong Guk szobája előtt és kicsit gyönyörködtem az alvó Jinben, majd végül tényleg kijelentkeztem.