Jungkook pov.

Reggel rossz előérzettel léptem be az iskola rácsos vaskapuján. Bár maga a suli viszonylag modern belülről, de mivel az épület külsejét műemlékké nyilvánították, ezért úgy néz ki, mint egy nagy börtön. A vasrácsos ablakok, mint valami szörnyeteg szemei világítottak az ősz reggeli ködös időben. Minden gyerek utálja az őszt, ami ellopja a forró nyár élményeit és a szünetet, de én nagyon örülök, hogy végre elkezdődött az iskola. Az életem, mondhatni, a maga monotonitásával ugyan, de visszatért a normál kerékvágásába.

Minden reggel hat előtt kelek fel, hogy én juthassak be először a fürdőszobába és rendbe szedhessem magam. Majd gyorsan főzök magamnak egy dupla adag kávét és feketén meg is iszom. Keresek valami ehetőt, hogy azért mégse éhezzek egész nap, beledobálom a táskámba a tankönyveimet, gyorsan elbúcsúzok anyától és rohanok is a suliba, általában legjobb barátom, Taehyung társaságában. Így elmondva, ez a reggeli készülődés nem is hangzik olyan hosszadalmasnak, mint amilyen valójában. De mivel anyumnak is el kell rendeznem mindent, hogy viszonylag rendben el lehessen egész nap és tudjon kicsit dolgozni is, ezért több, mint egy órásra nyúlik ez az egész.

Persze tudom, hogy ez valószínűleg a legtöbb családnál pont fordítva működik. Az amcsi filmekben is csak azt látni, hogy a tesók egymással versengve mosnak fogat, miközben az anyuka a konyhában finom reggelivel várja őket. Hát igen, egy normális, egészséges családban ez talán így van. De a miénk sajnos nem az. Még csak testvérem sincs, pedig én tényleg nagyon örülnék, ha lenne. De sajnos nem lehet, az orvosok szerint még az is csoda, hogy én egészségesen világra jöhettem. Ugyan is születésem után nem sokkal anyumnál leukémiát diagnosztizáltak és az állapota azóta csak romlott.

Apa kezdetben igyekezett mindenkinek a legtöbb segítséget nyújtani, én nagyrészt a nagyiméknál nevelkedtem vidéken. Azonban, mielőtt iskolás lettem, a nagyiék meghaltak. Az apai nagyszüleim ugyan éltek, de ők folyamatosan csak utazgattak és nem törődtek semmivel sem. Az tűnt, hát a legjobb (és az egyetlen) megoldásnak, hogy anyáék lakásába költöztem. Apa akkor már leszerelt a hadseregből, de hogy anya kezeléseit fizetni tudja elkezdett feketén dolgozni. Részmunkaidős állásokat vállalt, gyakran egész éjjelre kimaradt és fogalmam sem volt az esetek többségében, hogy mivel is foglalkozik. Anyát tehát, kizárólagos alapon én kezdtem el ápolgatni, ha otthon volt. Bár nem mintha egy leukémiás beteget lehetne ápolni vagy kezelni, legalábbis az akkori állapotában már nem fűztek hozzá az orvosok sem sok reményt. Nagyjából egy éve annak, hogy anyát bent fogták a kórházban és azóta csak nagyon ritkán engedik haza. Én viszont minden nap suli után bemegyek hozzá. otthon is próbálok segíteni mindenben, vezetem a háztartást, gondoskodok mindenről és tanulok. Nem mondom, hogy könnyű az életem, mert nem az, de mégis egész jól meg vagyok.

A mai nap is viszonylag zökkenőmentesen indult. Kivételesen vidámabb voltam, mint általában, ugyanis a múlthéten anya új kezelése végre hatásosnak bizonyult, sőt, a tegnapi és a mai napot otthon is töltheti. Ma délután kell visszamennie az újabb kezelésre. A boldogságomban még csak az sem tudott letörni, hogy pár napja összevesztem Taehyunggal. Már pontosan nem is emlékszem rá, hogy min, de annyi szent, hogy most nagyon haragszik rám. Az osztályban szokás szerint rám se néz senki sem, én is csak elmotyogok egy halk köszönést és a helyemre sietek.

Elhatároztam magamban, hogy ma kibékülök Taevel, egyrészt, mert muszáj, hiszen elfogyott a cigim, másrészt meg mert szükségem van rá. Hiszen mégiscsak ő az egyetlen és legjobb barátom. Egyedül csak ő tud támogatni és megérteni engem. Ezt az elmúlt pár évet nélküle túl sem élhettem volna szerintem.

Pár "nagymenő" lúzer a suliból tavaly télen meglátott a kórháznál és azóta folyton piszkálnak. Az ő verziójuk szerint azért járok oda, mert a szüleim kérésére az orvosok megpróbálják eltávolítani az agyamból a hülyeségeket és azt a gondolatot, hogy meleg vagyok. Na már most leszögezném, hogy nem vagyok az. Vagyis hát... nem tudom. Még soha nem voltam szerelmes, na nem mintha túl sok időm és erőm lett volna még erre is az elmúlt évek során. De a lényeg az, hogy soha, de soha nem mondtam senkinek, hogy meleg vagyok és mégis folyton ezzel piszkálnak. Ha pedig nagyon messzire gurul a gyógyszerük, akkor meg is vernek.

Viszont Tae mindig mellettem van és segít felkelnem a padlóról. A nyáron kitaláltuk, hogy kipróbálunk pár cuccot, alkoholt, füvet, cigit meg mi egy s mást, hogy kicsit enyhítsünk a ránk nehezedő terheken, meg, hogy menők legyünk és bulizzunk. Hát, a dolog nem igazán úgy sült el, ahogy gondoltuk. Belopóztunk pár sráccal egy bárba, aztán reggel a detoxban kötöttünk ki. Azóta viszont nem ittam egy csepp alkoholt sem, sőt, rájöttem, hogy a fű meg a drogok is szarok. Jó, nem szarabbak, mint az otthoni légkör, de nyáron nagyon szarul voltam lelkileg és ezt egyféle sötét foltként könyveltem el az életemben. Megtettem, szar volt és rettenetesen szégyelltem magam utána. A cigi viszont megmaradt hű társamként. Nem akarok rászokni, meg nem is rendszeresen dohányzok, csak akkor, ha úgy érzem, hogy muszáj kicsit kiszellőztetnem a fejem.

Szóval visszatérve a jelenbe, épp emelt törin csücsülök, habár fogalmam sincs, hogy miért vettem fel ezt a tantárgyat faktra. Vagy mégis, hiszen valamiből muszáj emelt érettségit tennem, ha tovább akarok tanulni. Azt pedig muszáj, ezt a szüleim már rég leszögezték és igazából én se ellenkeznék, ha lenne már konkrét elképzelésem arról, hogy mi is akarok lenni. De nincs. Na, végre kicsengettek!

Szünetben gyorsan meg akarom keresni Taet, akinek ma még nem is volt első órája, úgyhogy elindulok a bejárat felé. Azonban a folyosón összetalálkozok pár sráccal, akik már megint behúznak maguk után a mosdóba és megvernek. Ez a mai még a szokásáonál is keményebb volt, érzem minden egyes belső szervem. De szerencsére az arcomat viszonylag kímélték, csak az orromból szivárog a vér. Épp erőt vennék magamon, hogy elvánszorogjak a következő órámra, ami irodalom lesz, amikor nyílik a vécé ajtó és Tae lép be rajta.

- Jézusom, Jungkook! Mi történt? Már megint ők voltak? Jól vagy? -szaladt oda hozzám a legjobb barátom és szerencsére nem érdekelte őt még csak az sem, hogy épp nem vagyunk jóban.

Erőtlenül bólintottam majd kinyújtottam felé a karomat, hogy húzzon fel. Közben viszont felcsúszott a felsőm ujja és kilátszottak az alkaromon lévő, viszonylag friss vágások.
-Kook, ugye nem?? Mond, hogy nem csináltad már megint! - Tae teljesen kikelt magából - Hogy tehetted? Hiszen a múltkor megígérted, hogy soha többé nem vágod meg magad!

Tae dühösen sarkon fordult és kiviharzott a mosdóból. Ja igen, hát akkor valószínűleg ezen vesztünk össze a múltkor is. Végül csak feltápászkodok valahogy és bemegyek órára. A csengő után viszont megszólalt a hangosbemondóban az igazgatóhelyettes hangja:

-Jeon Jeong Guk, jöjjön az igazgatói irodába, most!