Olyan volt mintha meglöktek volna és hirtelen egyre gyorsabban zuhantam a semmibe. Hiába kapálóztam, hiába ordítottam nem volt semmi értelme. Minden elsötétült körülöttem, csak a testemet bénító fájdalmat éreztem...

-Sookie! Hívd gyorsan a mentőket - hallottam egy férfi hangját, de reagálni képtelen voltam rá. Ezek szerint Sookienak hívnak? Jézusom miért pofozgatja ez az idióta az arcom? Ráakartam szólni, hogy hagyja abba, de nem voltam ura a testemnek.
-Máris szívem - szólalt meg mellettem egy nő, bár a hangja alapján inkább kislány. Ohh. Akkor ezek szerint ő Sookie, én pedig... Ki vagyok? És hol vagyok? - Igen itt vagyunk a... - érzékeltem az utolsó szavakat, majd úgy hallottam a lány hangját mintha víz alól beszélne.

És ismét elsötétült minden...

A szemhéjaim mintha ólomból lettek volna, fizikailag fájt őket szétválasztani, de aztán szépen, lassan sikerült. Kettőt sem volt időm pislogni egy mosolygós női arc a fejembe mászott.
-Jó reggelt Winnie! - vigyorgott olyan boldogsággal, mintha személyesen a lottó ötös lennék.
-J... Jó... - dadogtam, majd a torkom marni kezdte valami és oldalra hajolva a földre dobtam a rókát. De szépen bemutatkoztam...
-NŐVÉR! Szóljon az orvosnak kérem - kiáltott fel a lány és egy zsepit nyújtott felém.
-Köszönöm - motyogtam erőtlenül miután megtöröltem a számat.
-Nincs mit. Ne aggódj Winter, most már jó kezekben vagy!

-Winter? Szóval így hívnak engem? - pislogtam kíváncsian. Milyen szokatlan nevem van...
-Hát... - dörzsölte meg gondterhelten a tarkóját a lány. - Igazából fogalmunk sincs, hogy mi a neved. Egy épület előtt találtunk ájultan - mondta óvatosan, mintha félne a reakciómtól.
-Te vagy... - gondolkodtam hangosan, még a szemem is összeszorítottam koncentrálás közben, majd boldogan elmosolyodtam. - Te vagy Sookie! - Huh, talán még sem lett totál káros az agyam, ha erre emlékezni tudtam... Sookie lelkesen bólogatni kezdett és egy palack ásványvizet nyomott a kezembe.
-Igen, én vagyok. A barátom vett észre és én hívtam a mentőket - húzta keserű mosolyra az ajkait, majd a mancsomban szorongatott üvegre mutatott. - Igyál! - parancsolt rám anyáskodva.

Óvatosan feljebb tornáztam magam az ágyban, lassan az ajkaimhoz emeltem flakont és aprókat kortyoltam. Vártam pár pillanatot, hogy vajon ezt is visszaakarja-e adni a gyomrom, de miután nem történt semmi ittam még egy keveset és erőtlenül a párnára dőltem.
-Köszönöm a vizet meg minden mást is - suttogtam behunyt szemmel, majd lomhán Sookiera emeltem a tekintetem. - Akkor ti sem tudtok rólam semmit? - kérdeztem halkan mire a lány szomorúan megrázta a fejét.
-Semmit... Nem volt nálad se telefon, se lakás kulcs, se irat. A nevemet is tőlem kaptad, szóval ha nem tetszik cseréld le - nevette el magát a végén.
-Csak azt nem értem, hogy miért pont Winter?
-Hát mert december van - lelkesedett fel Sookie.

-Ohh... És hanyadika van?
-Tizedike szóval már csak 2 hét és itt a Karácsony - mondta izgatottan a lány.
-Karácsony... - motyogtam magam elé és próbáltam emlékeket felidézni, de semmi nem jutott eszembe. A fejem egyszerűen üres volt és sivár, mint a sivatag. Sookie együttérzően végig simított a kézfejemen, majd épp szóra nyitotta volna a száját amikor az ajtóban megjelent egy doki. Magas volt, eszméletlenül jó képű és édes mosoly ült ki a szája sarkába mikor észrevette, hogy szinte nyálcsorgatva bámulom.
-Szép napot hölgyeim! Dr. Song Mingi vagyok - mutatkozott be még mindig vigyorogva.

A kezelőorvosom láttán azt kívántam, hogy minél tovább élvezzem a kórház vendégszeretetét, de a lelkesedésem azonnal alább hagyott mikor kedvesen megkérdezte, hogy ki fogja rendezni a számlát. Basszus a nevemet sem tudom, nem hogy az anyagi helyzetem. Mi van ha nincs családom? Ha csóró vagyok, vagy hajléktalan? Dr. Song kérdése annyira lesokkolt, hogy csendben a gondolataimba merültem és csak pár szót csíptem el a lány és az orvos beszélgetéséből. Végül Dr. Cuki mosoly elköszönt, én pedig könnyes szemmel Sookiera néztem.
-Most mi lesz velem? - zokogtam fel hangosan.

-Ne aggódj, kitalálunk valami megoldást - csoszogott be a kórterembe egy kócos, nagyon kimerültnek tűnő srác. Értetlen arckifejezésem láttán aranyosan elmosolyodott és felém nyújtott egy papír poharat. - Min Yoongi vagyok, Sookie párja - mutatkozott be, majd leült a lány mellé. Ujjaikat azonnal összekulcsolták és ezt látva akaratlanul vigyorogni kezdtem, mint egy idióta. - Nem tudom, hogy szereted... Ezért tejes kávét hoztam - köszörülte meg a torkát Yoongi.
-Tökéletes lesz köszönöm - néztem hálásan a fiúra és keserűen elmosolyodtam. - Igazából még én magam sem tudom, hogy hogyan szeretem a kávét.

Yoongi és Sookie lopva egymásra pillantottak, pont úgy ahogy a szerelmesek szoktak mikor szavak nélkül kommunikálnak. Megmertem volna rá esküdni, hogy tényleg képesek a másik gondolataiban olvasni...
-Mit szólnál ahhoz ha felajánlanék neked egy állást a cégemnél?
-De hát azt sem tudom mit dolgoztam eddig, van-e egyáltalán végzettségem... - lendültem bele a magyarázásba, de Sookie a számra tapasztotta a tenyerét.
-Higgadj már le egy picit - nevette el magát aranyosan.
-Bocsánat - sóhajtottam frusztráltan, majd nagyot kortyoltam a kávémból. Fogalmam sincs hogyan lehet még inni ezt a fekete nedűt, de egyenlőre a tejes kávé a kedvencem.
-Igazából amit kitaláltam neked nem igényel nagy tudást. Er1-es lennél a kiadómnál - közölte komoly arckifejezéssel Yoongi, de a szeme vidáman csillogott.
-Er... Mi?
-Eredj ide, eredj oda.

Elég vicces képet vághattam mert Yoongi és Sookie dőltek a nevetéstől, míg én meglepetten pislogtam rájuk és semmit sem értettem.
-Jó, jó ne haragudj - emelte fel a kezeit a fiú. - Komolyra fordítva a szót az én személyi asszisztensem lennél. Ha megkérlek valamire te azt megcsinálod és ennyi. Pl kávét főzöl, emaileket írsz, ebédet hozol, meg ilyen apróságok - magyarázta a leendő feladataimat Yoongi.
-Az első időkben nem kapnál fizetést - vette át a szót Sookie. -Ugye amíg le nem dolgozod a kórházi kezelésed költségeit, de addig is nálunk laknál, kapnál enni, inni, ruhákat, telefont és... Dohányzol? - kérdezte, mire értetlenül pislogtam.
-Na látod ezt sem tudom... - kaptam fájdalmasan a fejemhez.

-Gondold át, mi ezt tudjuk neked felajánlani, de ha van jobb opció... - kezdett bele Yoongi, de halkan közbevágtam.
-Más lehetőségem sincs, nemhogy jobb - húztam oldalra a számat. - Ne értsetek félre, szavakkal ki sem tudnám fejezni, hogy mennyire hálás vagyok nektek, de annyira elkeserítő ez a helyzet. Nem tudom mi vagyok, ki vagyok... - sóhajtottam kimerülten. - Nem tudok magamról és az életemről semmit - hajtottam le a fejem a végén és kapkodva letöröltem a könnyeimet. Megmentőim együttérzően megsimogatták a karomat, majd szinkronban mozogva felálltak az ágyam mellől. Vajon mennyi ideje lehetnek együtt...?
-Mi most hagyunk pihenni Winter - suttogta Sookie. - Holnap újra meglátogatunk, addig döntsd el, hogy mit szeretnél.

Miután Yoongi és Sookie elmentek a gondolataimba merülve óvatosan az ablakhoz bicegtem. Végig néztem a szemem előtt elterülő tájon és akkor döbbentem rá a félelmetes tényre... Azt sem tudom hol vagyok, az sem tudom milyen országok, városok léteznek. Arcom két kezembe temetve magatehetetlenül zokogni kezdtem. Vajon visszafogom kapni valaha az emlékeimet? Vajon keres a családom? Aggódik értem valaki? Van párom, esetleg gyerekeim? Egyáltalán... Hány éves is vagyok? Addig hergeltem magam amíg a mellkasomhoz kapva el nem ájultam újra. Valószínűleg nagyon beverhettem a fejem, mert finoman fogalmazva furcsa álmom volt...

A fiú egy rácsos felvonónak támaszkodva várt valakire. Mikor megpillantott komor arcára mosoly kúszott, ezzel kisfiús bájt varázsolva neki. Olyan szép volt, gödröcskéi egészen gyermekivé tették férfias vonásait.
-Hát itt vagy végre - köszöntött még mindig mosolyogva és lazán ellökte magát a lift oldalától.
-Te rám vártál...? - kérdeztem meglepetten, mire lassú léptekkel közelebb jött hozzám. Fejét kissé oldalra döntve nézett végig rajtam, majd lemondóan sóhajtott egyet.
-Még nincs itt az ideje Emi... De később újra megfoglak keresni...

-Mikor majd eszedbe jut, hogy ki is vagy igazából...