Ingerülten rugdostam egyik lábammal a másikat miközben egy gyermek dacosságával bámultam a padlót.
-Tudod nagyon jól, hogy minden a te érdekedben történt Winter - mondta szelíden Dr. Song, de én továbbra sem voltam hajlandó tudomást venni róla. - Sookie és Yoongi nagyon aggódtak érted, szeretnek téged ezért... - és itt telt be a pohár.
-Bezárattak a pszichiátriára - néztem rá vicsorogva. Mingi nagyot sóhajtva a hajába túrt majd egy lapot nyújtott felém.
-Itt a zárójelentésed, hazamehetsz. Az ápolók már összepakolták a holmidat és Jacksont értesítettük, ahogy kérted - mondta miközben mélyen a szemembe nézett. - Egy hét múlva várlak vissza kontroll vizsgálatra és megnézzük, hogy hatnak otthoni környezetben a gyógyszerek.

Lomhán a papírért nyúltam és mikor visszaakartam húzni a kezem Mingi finoman elkapta és megsimogatta a kézfejem.
-Tudom, hogy dühös vagy és jelen pillanatban látni sem akarod a barátaidat - mosolyodott el lágyan majd elengedte a kezem. - De minden a te érdekedben történt, mindent érted tettek.
-A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve - morogtam a bajszom alatt mire Dr. Song aranyosan elnevette magát.
-Ez valóban így van, de jelen esetben nem igaz. Menj haza, fújd ki magad és minél előbb keresd fel Sookiet és Yoongit! Bármi történik rájuk számíthatsz és mint tudjuk az igaz barátok ritka kincsek! Ne légy hülye Winter.

Még akkor is a fejemben visszhangoztak Mingi szavai amikor kiléptem a kórház ajtaján és a parkoló felé igyekeztem. Fogalmam sem volt róla, hogy állt meg Jackson az autójával, de mintha egy láthatatlan erő a fiú felé vonzott volna... Többször éreztem már köztünk ezt a furcsa "kapcsolódást", de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Biztos most is csak a gyógyszerek mentek az agyamra... Végül is majd egy hónapig le voltam szedálva.
-Sookie ne aggódj már ennyit - hallottam meg Jackson hangját. Háttal állt nekem a kocsijának támaszkodva és bár az arcát nem láttam, de pontosan tudtam milyen képet vág. Kihasználva az alkalmat sunyin mögé lopóztam...

- Persze, hogy megmondom neki... BASZKI - kiáltott fel mikor váratlanul belemarkoltam az oldalába. - Igen ő az... Kutya baja - morogta Jackson a telefonba majd összeszűkült tekintettel rám nézett és megpöckölte az orromat. - Már arra is van energiája, hogy ijesztegessen. Jól van Sookie - forgatta meg a szemeit a férfi. Fogalmam sincs mit mondhatott neki Sookie, de barátnőmet ismerve épp halálra aggódta magát. - Szia... MONDOM SZIA - nevette el magát Jackson majd zsebre vágta a telefonját. - Szia királylány - ölelt rögtön magához vigyorogva. Karjaimmal átöleltem a nyakát és úgy csimpaszkodtam rajta mint egy pókmajom. Elmondhatatlanul hiányzott...

Percek múlva elengedtük egymást és Jackson lágyan végig simított az arcomon.
-Sokkal jobban nézel ki - mosolyodott el édesen.
-Nehéz beismernem, de jobban is érzem magam - vakartam meg a tarkómat zavaromban majd tekintetem lassan a férfira emeltem. - Azt hiszem tartozom egy bocsánat kéréssel nekik...
-Most ne ezzel foglalkozz - fogta két keze közé az arcomat. - Tudják nagyon jól, hogy szereted őket és nem haragszanak rád - folytatta kissé vigasztalóan miközben ujjai az arcom cirógatták megállás nélkül. Szemem behunytam a kellemes érzésre és mosolyogva "tűrtem", hogy Jackson jobb kedvre derítsen a parkoló közepén.
-Köszönöm - suttogtam majd újra magamhoz öleltem őt.

A lelkemet mázsás súlyként nyomó harag és düh egy pillanat alatt vált semmissé és mikor Jackson elengedett, hogy beüljön a volán mögé, úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Szerettem volna tudni, hogy miféle varázslat ez... Miért van ilyen hatással rám? Hogy lehetséges ez és mit csináljak most ezzel a helyzettel? Jackson baromi vonzó férfi és hajnalig sorolhatnám a jó tulajdonságait, amiket imádok benne, de ez most valami más. Olyan mintha ezer éve ismernénk egymást, vagyis ő engem tutira... Ijesztő pontossággal találja ki néha a gondolataimat és vágyaimat, de a legdurvább az egészben, hogy legyek bármilyen ideges, riadt, feszült, stb, elég egy ölelés tőle és megnyugszom.

-Nagyon elbambultál... Merre járnak a gondolataid? - kérdezte miközben a biztonsági övvel bíbelődött majd segített nekem is bekötni magam.
-Csak be vagyok kábulva. Biztos a gyógyszerek hatása - füllentettem miközben kissé lejjebb csúsztam az ülésben. Gyűlöltem hazudni, főleg neki... De a világ minden pénzéért sem vallottam volna be, hogy "Ohh épp rajtad jár az agyam Jackie fiú, hogy miért vagy ilyen hatással rám"... Azért még nekem sem ment el ennyire az eszem.
-Mit szeretnél hova vigyelek? - kérdezte Jackson miközben lassan kikanyarodott a parkolóból.
-Haza - motyogtam. Az ablaknak dőlve néztem a tájat, de másodpercek alatt álomba merültem.

Furcsa hangok kúsztak a hallójáratomba, de percekig képtelen voltam kinyitni a szemem valamiért. Sűrűn pislogtam, a látásom elég nehezen tisztult, de végül realizáltam, hogy a saját ágyamban vagyok. Bizonytalan léptekkel a konyha felé indultam ahol egy Jackson nagyon is otthonosan mozgott és az illatokból kiindulva valamit főzött.
-Hogy kerültem ide? - ültem le az egyik székre majd a halántékomat kezdtem el dörzsölni. Úgy éreztem magam mint egy másnapos. - Egyáltalán milyen nap van?
-Gyönyörűséges jó reggelt - fordult felém vigyorogva Jacks. - Jó nagyot aludtál, ugyanis szombat reggel van már.
-HOGY MI?! - pattantam fel mintha rajzszögekbe ültem volna. - Az lehetetlen, hogy péntek délelőttől idáig húztam a ló bőrt...

-Egyáltalán nem az... Bár a kórházba pihenni mentél arra a két hétre, mégis végig vizsgáltak és "kísérletezgettek" rajtad. Elfáradtál Winter, ennyi - vonta meg könnyedén a vállát majd elzárta a tűz helyet. Magam elé bámulva emésztettem a hallottakat... Mostantól ilyen lesz az életem? Random időközönként a pszichiátriára fogok kerülni és soha nem leszek már "normális"? Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a széken és mintha Jackson megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Felém lépett, leguggolt elém majd hatalmas mancsaival a térdem kezdte el simogatni. - Semmi baj Winter, pár nap tényleges pihi és minden rendben lesz. Oké?

-Milyen pár nap? - kaptam fel a fejem. - Hétfőn már dolgoznom kell - vontam össze kissé mérgesen a szemöldököm. - Így is kiestem jó pár hétre... - hadartam kissé ingerülten mire Jacks nevetve megrázta a fejét.
-Esküszöm amíg nem találkoztam veled azt hittem, hogy én vagyok a munka mániás.
-Haha, nagyon vicces vagy - forgattam meg a szemem. A férfi mosolyogva megpaskolta a combom majd felállt és a szekrényből két tányért vett elő. Jól megpakolta az egyiket majd felém nyújtotta, az étel láttán azonnal felderült az arcom. - Mmm, japán omlett - szimatoltam elégedetten a tányér tartalmát mire a hasam fájdalmasan megkordult.
-Jó étvágyat Winnie.
-Neked is - feleltem, de a szám már tele volt omlettel.

Egy pillanat alatt pusztítottam el az emberes adagot. Mindig is szerettem enni, de most éhes is voltam, ráadásul Jackson baromi ügyes a konyhában. Elégedetten simogattam végig a ki gömbölyödött pocakomon és a cselekvés láttán a férfi édesen elnevette magát.
-Ha most elkezdesz a súlyod miatt aggódni... - fenyegetett meg játékosan.
-Ahh, dehogy. A te kajádért plusz száz kilót is bevállalnék - feleltem nyújtózkodás közben.
-Azért annyira nem szeretnélek felhizlalni, de tény, hogy sokat fogytál az utóbbi időben.
-Meglehet - húztam oldalra a számat miközben végig néztem vékonyka karjaimon és lábaimon. Megvontam a vállam majd a kávémért nyúltam, hogy magamba öntsek egy kis élénkítőt.

A bögrém fölött pillantottam Jacksonra, aki miután végzett a reggelijével felállt az asztaltól és szó nélkül elmosogatott mindent. Annyira otthonosan mozgott, hogy az már-már félelmetes volt. Ilyen jól kiismerte volna magát egy nap alatt...?
-Tényleg - törtem meg a csendet megköszörülve a torkomat. - Mit csináltál egész nap, amíg én ki voltam ütve?
-Ugyan azt mint most - nézett hátra vigyorogva majd folytatta a mosogatást. - Főztem, ettem, mosogattam, takarítottam és dolgozgattam az új dalom szövegén.
-Valamit titkolsz előlem - ejtettem ki a szavakat a számon, de olyan idegennek hatottak, mintha nem is én mondtam volna ki őket.

Jackson megállt a mozdulat közben és úgy nézett rám mintha hirtelen két fejem nőtt volna. Egy darabig szótlanul méregettük egymást majd megrázta a fejét, mintha csak egy rossz álomból ébred volna fel.
-Igazad van - nevetett fel erőltetetten. - Felváltva nyugtatgattam Sookiet és Yoongit, hogy jól vagy és nincs semmi bajod. - Szavai őszintének hatottak, de valamiért úgy éreztem, hogy nem mondott el nekem mindent, de egy vállrándítással letudtam a dolgot.
-Remélem nem aggódtak túlzottan - tettem hozzá majd lehúztam a maradék kávémat. Ahogy letettem a bögrém ismét a férfire néztem és biztosra vettem, hogy káprázik a szemem...

Sűrűn pislogni kezdtem, megráztam a fejem, lehunytam a pilláimat majd újra kinyitottam, de a látvány nem változott semmit. Jacksonnak gyönyörű ezüstös szárnyai voltak és bárhogy próbáltam, nem sikerült kivernem a délibábot a fejemből.
-Ez lehetetlen... Nem lehetnek ott - motyogtam magam elé mint egy eszelős.
-Winter minden rendben? - kérdezte aggódva és egy bizonytalan lépést tett felém. Szemeimmel követtem a puhának tűnő tollak sokaságát mire Jacks is megfordult, hogy megnézze mit szuggerálok ennyire. Tekintete ijesztő gyorsasággal változott riadtá majd újra semmit sem értő arckifejezéssel bámult rám, de éreztem, hogy ez csak egy maszk volt, egy álca.

-Csak ígérd meg, hogy emlékezni fogsz a szárnyaidra...

A hallójárataimban megállás nélkül visszhangoztak Felix szavai és hiába takartam el a tenyeremmel a füleimet, nem volt semmi haszna... A hangok a fejemben voltak és nem kívülről jöttek. Kétségbeesetten Jacksonra néztem aki óvatosan közeledett felém. Felém nyújtotta két kezét és ajkai szavakat formáltak, de nem értettem őket. Nem hallottam semmi mást, csak a szeplős fiú hangját és ettől baromira bepánikoltam. Amennyire csak tudtam összekuporodtam a széken és felhúzott térdeimre hajtottam a fejemet.
-Emlékezz a szárnyaidra - hallottam meg Felix hangját mire még erősebben hunytam be a szemeimet és még szorosabban öleltem körbe a lábaimat.
-Nem tudom hogyan kell... - suttogtam a semmibe.

Szédülni majd zuhanni kezdtem. Az utolsó emlékképem az volt, hogy Jacks megfogja a csuklómat és mikor a szemébe néztem íriszei kéken izzottak. Szinte biztos voltam benne, hogy elájultam... A kórházban nem gyötörtek hallucinációk, sem rémálmok, sem rohamok. Kezdtem érteni, hogy miért kampányolt Sookie amellett, hogy menjek be a pszcihiátriára. De mi bajom van a valósággal, a normális élettel, a külvilággal? A démonjaim miért nem kísértenek a kórházban? Miért nincs egy nyugodt percem se amint megpróbálnám folytatni az új, hétköznapi életem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben amikor valaki hirtelen végig simított a homlokomon majd a fülembe suttogott.
-Azért mert nem vagy hétköznapi...

Laposakat pislogva lassan kinyitottam a szemem és kissé összeakadt tekintettel bámultam a felettem támaszkodó fiút. Aranyos mosolya volt és gyönyörű szép, kissé bandzsa cica szemei.
-Hogy érted ezt? - motyogtam miközben megpróbáltam felülni. A fiú óvatosan a hátam alá nyúlt, stabilan tartott majd mikor tenyere a lapockámra csúszott édesen kuncogni kezdett. Nyakam kitekerve próbáltam meg magam mögé nézni és mikor megláttam a halvány arany színű szárnyaimat csak lemondóan sóhajtottam egyet.
-Klassz... Egyre vadabbak az álmaim - csóváltam meg a fejem.
-Olyan korlátolt lett az elméd mióta ember vagy - húzta oldalra a száját keserűen a fiú majd felállt, leporolta magát és felém nyújtotta a kezét.

Ahogy tenyerem az övébe simult ezer és egy kép zúdult a fejembe az ismerős ismeretlenről. Úgy láttam őt mint egy kívülálló, mintha az élete része lettem volna, de közben még sem. Az agyam majd' felrobbant az információ halomtól, amikről tudtam, hogy emlékeznem kéne rájuk, de még is idegennek hatottak.
-Seungmin - mormoltam mikor ismét a fiúra néztem. Ő csak vigyorogva bólintott egyet majd semmit sem szólva egy romos épület felé kezdett el húzni. - Hová megyünk? - kérdeztem kissé riadtan. A hely nem volt túl bizalom gerjesztő...
-Mutatnom kell neked valamit, amit szavakkal nem adhatok a tudtodra.

Pár perc esztelen rohangálás után Seungmin lefékezett és pajkos mosollyal az arcán felém fordult. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyunk... Nekem mindvégig úgy tűnt, hogy csak körbe-körbe futottunk a leomlott falak között.
-Csukd be a szemed - parancsolt rám ellent mondást nem tűrően. Tettem amit kért, de mikor kezeivel is letakarta a szemeimet akaratlanul elnevettem magam, annyira abszurd volt az egész.
-Annyira gyermekien cselekszel Seungmin - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
-Talán mert a lelkem mélyén még mindig gyerek vagyok - suttogta alig halhatóan majd körültekintően irányítani kezdett, hogy merre menjek. Semmit sem láttam, így kénytelen voltam a fiúban és az ösztöneimben bízni.

-Készen állsz? - kérdezte sejtelmes hangon mire egy nagyot nyeltem.
-Asszem... - feleltem bizonytalanul.
-Nem mondhatom el neked az igazságot, de talán felszínre tudom hozni az elméd mélyén lapuló emlékeket - tette hozzá majd lassan elvette a kezeit a szemem elől, én pedig óvatosan pislogni kezdtem. Egy hatalmas tükör előtt álltunk, de mást nem fogtam fel a látottakból ugyanis lekötött az, hogy a saját külsőmben gyönyörködjek. Hatalmas aranyozott szárnyaim esetlenül csapkodtak és sárgán izzó szemeim riadtan néztek vissza rám a tükörből.
-Ez én volnék? - suttogtam hitetlenkedve és egy bizonytalan lépést tettem előre. Óvatosan megérintettem a tükröt ami azonnal magába szippantott és már csak a vak sötét vett körül.

-Ne feledd ez a valódi éned... - hallottam valahonnan Seungmin hangját, de bármerre is forgolódtam semmit nem láttam a mindent körbe ölelő feketeségen kívül. - Akárhányszor belenézel a tükörbe mindig ez jusson majd az eszedbe!
-Seungmin hol vagy?! Nem látlak - kiabáltam kétségbeesetten. Megpróbáltam arra felé rohanni, ahonnan a hangja jött, de ügyetlenül megbotlottam és egy hatalmasat estem.
-Nekem lejárt az időm, mennem kell - válaszolta szinte kiabálva. - Ne felejtsd el azt amit most itt láttál, jusson eszedbe honnan jöttél és emlékezz rá, hogy ki is vagy valójában!
-De hát nem lehetek angyal, azok nem léteznek - ordítottam vissza, de válasz már nem érkezett.