Próbáltam nem pánikolni, amikor magamhoz tértem a padlón kinyúlva. Még szinte ki sem tisztult a látásom, de máris kapkodva a telefonom után nyúltam és Sookiet tárcsáztam, nem törődve azzal, hogy hajnali 5 óra volt.
-Baj van? - szólt bele azonnal.
-Ne haragudj, hogy ilyen ko... - kezdtem bele, mire Sookie szinte lekiabálta a fejem.
-NE UDVARIASKODJ, MONDD MÁR!
-Megtudnád mondani a címet, ahol rám találtatok? - hadartam, mielőtt ismét beleordított volna a fülembe.
-Persze, elküldöm mindjárt üzenetben - sóhajtott megkönnyebbülten. - Winter a frászt hoztad rám... - nevette el magát végül. - Emlékek után mész nyomozni?
-Igen és ne haragudj tényleg, hogy felkeltettelek - kértem bocsánatot ismét. - Ha végeztem beugrok és kárpótollak egy ebéddel. Mit szólsz?

Miután Sookie igent mondott az ajánlatomra, pár mondatot még beszéltünk és bontottam a hívást. Gyorsan lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam és elindultam a megadott címre. Elég messze volt gyalog, de úgy éreztem jót fog tenni az az egy óra séta... Legalább kicsit ki szellőztetem a fejem és nyugodtan áttudom gondolni a dolgokat. A telefonom lenémítottam, megálltam a közeli kávézóban reggelit venni és a fánkomat elégedetten rágcsálva ráérősen haladtam a célállomásom felé. Vettem egy lattaet is, amit boldogan szürcsölgettem, valamiért jó előérzetem volt. Langyos szellő fújdogált, a nap is kisütött, minden jel arra utalt, hogy ma semmi rossz nem fog történni velem.

Ami félig meddig igaz is volt...

Amikor a GPS csipogott, hogy célba értem, azt hittem elromlott és totál máshová vitt, mint ahová kellett volna. Egy kietlen környékre értem és az épület félelmetesen romos, elhagyatott volt. Fejem hátrahajtva próbáltam meg felnézni a tetejére, de a nap sugarai megakadályoztak ebben. Kezem a szemem elé tartva pislogtam körbe, majd vállat vonva a valaha szebb napokat is látott bejárat felé indultam. Természetesen mindenféle figyelmeztetés ki volt téve, mi szerint belépni tilos, kamerával megfigyelt magánterület, kutyákkal őrizve... De törvénytisztelő és követő állampolgárként ezekre magasan szartam. Lopva körbepillantottam, hogy biztos nem látja-e senki a kis akciómat és átküzdöttem magam a fém kerítés lyukai közt.

Az a szar minden lehetséges helyen beleakadt a ruhámba és a hajamba, így valóban közelharcot vívtam a bejutásért. Sikeresen pofára is estem, de ez már nem hatott meg, gyorsan leporoltam magam és határozott léptekkel bementem az épületbe. Ha nem lett volna olyan rozoga, még szép is lehetett volna akár... Első ránézésre valami régi gyár épület lehetett, amit jól kihasználtak, majd csúfosan a sorsára hagytak a tulajdonosai. Az egyetlen, ami meglepően jó állapotban volt, az a lépcső és a padló volt. Konkrétan úgy néztek ki, a port leszámítva, mintha tegnap készültek volna. A táskámból előhalásztam egy maszkot, amit a por allergiám miatt azonnal felvettem és óvatosan lépkedve az emeletre mentem. Elsőre nem találtam semmi érdekeset, de aztán megláttam... Ott volt és pont úgy nézett ki mint az álmaimban.

-Ez hihetetlen - nyögtem elhaló hangon, mikor megpillantottam a felvonót. Szemeimmel úgy vizslattam, mint egy ugrásra kész vadállatot, amelyik bármelyik másodpercben a torkomnak ugorhat. Lassan körbejártam, finoman végig simítottam a gombjain és a rácsain, de nem történt semmi, csak pár emlék villanás az álmaimból. De hát mire is számítottam? Hogy majd egy láthatatlan erő belök, az ajtaja rögtön rám csukódik és elragad a pokolba? - Miért álmodom pont veled? Mi közöd van neked ehhez az egészhez? - tettem fel a költői kérdést. Tetőtől talpig még egyszer végig néztem a rozoga liften és keserűen mosolyogva nagyot sóhajtottam. Valamiért azt hittem itt majd talán eszembe jutnak a dolgok, kapok válaszokat...

De végül ezeknél sokkal többet kaptam.

Léptek zaja ütötte meg a fülem, mire riadtan fordultam hátra, de senkit nem láttam. Próbáltam magam megnyugtatni, hogy biztos csak valami rágcsáló volt... De aztán az egyik fal mögül egy gyönyörű fiú lépett elő. Tudom, hímnemű egyedre nem mondunk ilyet, de más szóval nem lehetett volna jobban leírni a szépségét. Hosszú fekete haját egy fehér selyem szalaggal fogta össze, karcsú testét egy hanyagul begombolt ing és fekete nadrág takarta. Mandula vágású szemei meglepetten méregettek engem, majd telt ajkai édes mosolyra húzódtak. Képtelen voltam a szemem levenni róla és ahogy kecses lépteivel felém haladt, teljesen megszűnt számomra a külvilág.
-Tudtam, hogy nem hiába vártalak... - szólalt meg lágyan elmosolyodva és karjait körém fonva ölelt magához.

-Hyunjin? - suttogtam megbabonázva és fejem a mellkasára hajtottam. Olyan ismerős volt és annyira más mint a többi fiú. Rögtön éreztem valami megmagyarázhatatlan kapcsot kettőnk közt és ahogy mélyen magamba szívtam az illatát, olyan volt mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Felfoghatatlan volt, hogy milyen hatással volt rám és a testemre.
-Tudod mi a szabály, ugye? - kérdezte és a két vállamra fogva kissé eltolt magától. Egy aprót bólintottam, majd ott ahol voltam leültem a földre. Nem törődve a porral és a kosszal, amennyire tudtam kényelembe helyeztem magam. Hyunjin is csatlakozott hozzám, majd óvatosan leszedte az arcomat takaró maszkot. - Olyan rég láttalak - mosolyodott el kissé szégyenlősen. - Még mindig gyönyörű vagy.

-Akkor leszek majd igazán gyönyörű, ha a szemed láttára fulladok meg - köhögtem az allergiám miatt. A fiú óvatosan közelebb csúszott hozzám és fejét felhúzott térdein megtámasztva kezdett el stírölni engem. Kezdett kényelmetlen lenni a szituáció, hogy ő olyan mindent tudóan méregetett, nekem pedig lövésem sem volt semmiről. Hirtelen ötlettől vezérelve szinte az arcába mászva hajoltam közel hozzá és minden porcikáján végig nézve próbáltam visszaemlékezni rá.
-Van valami az arcomon? - kérdezte nevetgélve, mire mérgesen a homlokom kezdtem ráncolni.  Vagy teljesen zakkant a pali, vagy nem fogja fel, hogy a lelke a tét...
-Csak próbálok emlékezni - morogtam, mire mint valami világmegváltó gondolat, eszembe jutottak Changbin szavai...

"Néha csak egy érintés kell... Van, amikor annyi is elég, hogy eszedbe jusson minden."

-Gyere csak ide - karoltam át Hyunjin nyakát, majd homlokom az övének döntöttem.
-Mit csinálsz? - kérdezte ledöbbenve, de válasz helyett egy rémült sikoly hagyta el a számat. A képek a múltamból fájdalmas gyorsasággal lepték el az agyam és lelki szemeim előtt nem láttam mást, hiába nyitottam ki a szemem és pislogtam kétségbeesetten. Olyan volt, mintha egy kikapcsolhatatlan filmet néznék és a fejem majd' felrobbant a sok "új" információtól. Changbin jóslata bevált és ahogy Hyunjin bőréhez értem, eszembe jutott szó szerint minden.

Jackson és én egy pár voltunk, kvázi házasok. Talán ezt volt a legfájdalmasabb látnom, mert minden miattam ment tönkre...

Mikor "megismertem" Hyunjint, pontosabban a védelmem alá került, az első percben elcsavarta a fejem.

Mindent felrúgtam a gyönyörűséges pofijáért és nem törődve Jacksonnal, a szabályokkal, önzőn a szívem után mentem.

Ezért lettem kitaszított... Mert az összes létező bűnt elkövettem, amit egy angyal csak elkövethet.

De a történtek fényében miért pont Hyunjint kell megmentenem? Miféle béna, morbid vicc ez Atyámtól? Talán szerinte még nem szenvedtem eleget...

A képek hirtelen eltűntek, a látásom kitisztult, de úgy éreztem magam mint akiből kivették az aksit. Hányingerem volt és baromira szédültem... A fejem erőtlenül előre bicsaklott és követte a testem többi része is. Hyunjin finoman pofozgatta az arcom és folyamatosan beszélt, de nem értek el hozzám a szavai. Olyan volt, mintha víz alatt lettem volna, ő pedig a felszínen. Erőltetetten elmosolyodtam, miközben elködösült tekintettel felpillantottam rá.
-Ezt jól elbasztam, ugye? - céloztam az angyal bőrömben elkövetett bűneimre, mire a fiú könnyes szemmel megrázta a fejét és végig simított az arcomon.
-Még helyre hozhatod Winter, csak... - kezdett bele, de gyorsan félbeszakítottam.
-Ne szólíts így többé. Az én nevem Emi, ami japánul annyit tesz, hogy mennyei áldás.

A szavak olyan könnyedséggel gördültek le az ajkaimról, mintha mindig is tudtam volna, hogy ki voltam. Annyira természetes volt emlékezni, mint levegőt venni, bár bűneim mázsás súlyként nyomták a mellkasom. Őszintén reméltem, hogy valahogy helyrehozhatom és jóvá tehetem őket, még ha megbocsájthatatlan is amit tettem.
-Ez azt jelenti, hogy... Sikerült? - kérdezte reménykedve Hyunjin, mire óvatosan felültem és kezem a még mindig kótyagos fejemre tettem.
-Nem, még mindig itt vagyunk ezen az átkozott helyen - sóhajtottam, majd tekintetem ösztönösen a felvonóra tévedt. - Gondolod, hogy...? - kérdeztem óvatosan. A fiú elmerengve a száját rágcsálta, majd rövidke hallgatás után megvonta a vállait.
-Ki tudja? Egy próbát megér - mondta és határozottan talpra szökkent.

-VÁRJ - kaptam el a karját, ő pedig óvatosan segített felállni. - Ezt nagyon jól át kell gondolnunk Hyunjin! Nincs több esélyünk - néztem rá könnyes szemmel. A fiú csak keserűen elmosolyodott, végig simított az arcomon, majd a fülem mögé tűrte az egyik kilógó hajtincsem.
-Tudom - sóhajtott fásultan és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - De meg kell próbálnunk!
-Megakarom próbálni, de nem őrülten belevágni - kiabáltam már szinte kétségbeesetten és szemeimből ömleni kezdtek a könnyek. - Hát tényleg nem érted?! Ha ezt elbaszom nincs több esély, te is a pokol martalékává leszel... - Hyunjin szemeimben semmi más nem látszódott, csak a fájdalom, valamint a félelem és ez a két érzés kezdett rám is átragadni.

-Nem lehet, hogy épp ez Atyád célja? - kérdezte alig hallhatóan. - Lehet, hogy pont ez a lényeg Emi... Először elvesztesz mindent, ami fontos számodra, az emlékeiddel együtt, majd visszakapod - magyarázta az elméletét. - És végül, mikor azt hinnéd, hogy sikerült és megcsináltad, a szemed láttára válik minden semmivé - mondta olyan könnyedséggel, mintha csak az ebédről fecsegtünk volna. - Talán az a büntetésed, hogy végig nézd az elkárhozásom és ne tehess ellene semmit. - Mint egy megszállott, úgy ráztam folyamatosan a fejemet. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi van, ha Hyunjinnak igaza van.
-Nem, képtelenség - mondtam inkább magamnak, mint neki. - Atyám nem ennyire kegyetlen.
-Nézz körül a világban, angyalom... Isten nem éppen a kegyességéről híres.

Ha akartam sem tudtam volna vitába szállni vele... Sajnos igaz volt, amit Hyunjin Atyámról mondott, de a szívem mélyén reméltem, hogy a büntetésemmel kapcsolatban tévedett. A felvonóra néztem, majd hirtelen megragadtam a mellettem álló kezét.
-Tudod mit? Kockáztassunk - mosolyogtam rá és ő viszonozta a gesztust. Szabad karjával átölelt és magához húzott, majd egy puszit adott a homlokomra.
-Szeretem a bátorságod - suttogta, mire egy lépést hátráltam tőle.
-Ez nem bátorság... Csak ha mindenképp az a sorsunk, amit te gondolsz akkor úgy sem szállhatunk szembe vele - vontam meg a vállam. - Essünk rajta túl minél előbb és ha szerencsénk van, akkor kiszabadulunk - közöltem a tényeket és tovább szorongatva a fiú kezét elindulta a felvonóhoz.

Kis erőfeszítéssel elhúztuk a rácsos ajtaját és a lift hangosan nyikorogva engedelmeskedett az akaratunknak. Én mentem előre, majd megfordulva odébb húzódtam, hogy Hyunjin is beférjen mellém, de abban a pillanatba a fiú torkát egy velőt rázó sikítás hagyta el.
-HYUNJIN - ordítottam fel, mikor egy láthatatlan erő szabályosan hátrarántotta. Rögtön szaladni kezdtem a fiú után, aki egy oszlopba kapaszkodva próbálta megakadályozni, hogy magával ragadja a sötétség.
-EMI - kiáltott kétségbeesetten. Minden erőmet beleadtam a futásba, de úgy éreztem , hogy kevés vagyok... Elfogok késni és végül őt is elveszítem.
-Mindent elvettél már tőlem, őt nem adom - kiabáltam a sötétség felé és abban a pillanatban a levegőbe emelkedtem.

Hatalmas szárnyaimmal esetlenül verdestem pár pillanatig, de a repülés is olyan volt mint a biciklizés, nem lehetett elfelejteni. Kilátásainkat máris jobbnak éreztem, a levegőben sokkal gyorsabb voltam mint a földön.
-NYÚJTSD KI A KEZED - kiáltottam Hyunjinak, aki egyik kezével elengedte az oszlopot és gyorsan megragadtam a felém nyújtott mancsát. Pár szárnycsapás után szabályosan bevágódtunk a liftbe, ami nem volt egy fájdalom mentes élmény, ráadásul továbbra sem voltunk biztonságban. A sötétség ijesztő gyorsasággal vett minket körbe és hiába csukta be Hyunjin a lift ajtaját, hiába nyomkodtam a gombot, az a rozzant ócskavas meg sem akart nyekkenni... - GYERÜNK MÁR - ordítottam és tehetetlen dühömben ütni kezdtem a panelt.
-EMI MINDJÁRT IDE ÉR! - sikította Hyunjin kétségbeesve.

-EZZEL MOST NEM SEGÍTESZ - förmedtem rá és fejemben próbáltam kitalálni egy B tervet.
-TE SEM AZZAL, HA SZÉTVERED A LIFTET - kiabált vissza. Szóra nyitottam volna a számat, de abban a pillanatban a lift ijesztő tempóban megindult. Szabályosan zuhanni kezdett velünk, miközben mi már elfehéredett ujjakkal kapaszkodtunk a rácsaiba.
-Úgysem fog sikerülni - nevetett fel gunyorosan az az utálatos hang. - Bukásra vagy ítélve és örök szenvedésre.
-Neked ebbe nincs beleszólásod - kiabáltam dühösen. - Egyedül Atyám ítélkezhet felettem és ő adott nekem még egy esélyt!
-Bájos, hogy esélynek nevezed ezt a vergődést - röhögött fülsértően és szavaiban bujkáló rosszindulat szabályosan marta a bőrömet.

A lift rázkódni kezdett, sebessége pedig lassulni. Sürgősen kellett volna nekünk egy B terv, de még az A sem volt kidolgozva... Hyunjin a félelemtől reszketve ölelt magához, mire én határozottan két kezem közé vettem az arcát.
-Amint megáll ez a fostalicska, elhúzod a rácsot és mind a tíz körmöd a karomba mélyesztve kapaszkodsz - mondtam ellentmondást nem tűrően.
-De Emi... - kezdett rögtön ellenkezni, amivel még jobban felmérgesítette amúgy sem nyugodt idegállapotom.
-MEGÉRTETTED?! - kérdeztem ordítva, mire Hyunjin összerezzent és szeme könnybe lábadt. Csípőjénél megragadva a rács felé fordítottam, kezem összekulcsoltam a hasán és fejem a hátába fúrtam. - Csak ezt éljük túl... Soha többé nem emelem fel a hangom veled szemben.

Szárnyaim magunk köré terítettem, mintha ez megvédhetne bármitől is, de őszintén hittem benne, hogy így van. Hyunjin egész testében megfeszült és olyan görcsösen szorította az őt ölelő karjaimat, hogy kezdett fájdalmat okozni. Az adrenalin hatására a vérem zubogott a fülembe és olyan tisztán érzékeltem a világot, mint még soha ezelőtt. Csak arra tudtam gondolni, hogy amint megállunk, nekem egy gépnél is gyorsabban kell repülnöm... Fejem fölé pillantva láttam, hogy a sötétséget még nem tudtuk lerázni, viszont távolabb került tőlünk. Kezdtek jobbak lenni a kilátásaink és úgy éreztem, hogy ép bőrrel megússzuk ezt a "kalandot".
-Adnál egy búcsú-első csókot? - nézett hátra a válla fölött Hyunjin, mire dühösen visszafordítottam a fejét a bejárat felé.

-Nincs itt semmilyen búcsúcsók - morogtam bosszúsan és Hyunjin ismét felém fordult.
-És ha... - kezdett bele, de a lift hangos puffanása félbeszakította.
-HYUNJIN A RÁCSOT - kiabáltam. Egyetlen mozdulattal kitudta nyitni, én pedig minden erőmet beleadva kirepültem a felvonóból. Szabályosan kilőttem, mint puskából a golyó és süvítve haladtam csak előre. A hely ismerős volt, mintha Lee Knowval találkoztam volna itt... Ahogy eszembe jutott a nyuszi mosolyú fiú, szívem fájdalmasan összefacsarodott. Minden önös érdekemet félredobva is muszáj voltam megmenteni Hyunjint... Ha másért nem, akkor a hét fiú emléke miatt.
-KÖZELÍT - sikította hisztérikusan a karomban lógó fiú, aki pillesúlya ellenére kezdett egyre nehezebb lenni.
-Még egy kicsit tarts ki - néztem le rá és abban a pillanatban láttam, ahogy a sötétből kiemelkedő karmos kéz a lába után nyúlt.

Hirtelen feljebb emelkedtem és utolsó erőmet beleadva, minden izmomat megtúráztatva még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Az életünk volt a tét és ez elég löketet adott... A karmos kéz sikeresen letépte Hyunjin egyik lábáról a cipőt, de szerencsére fokozatosan egyre távolabb kerültünk tőle. Nyelvem hegyén éreztem a győzelem mámorító ízét és bár tudtam, még nem értünk célba, de már majdnem ott voltunk.
-Nem esett bajod? - kérdeztem a kezeim közt remegő fiút, miközben továbbra is előre néztem.
-Ennél nagyobb?! - Hisztije hallatán megforgattam a szemem és az első gondolatom az volt, hogy ezért mennyire elfogom verni, ha túl éljük ezt az egészet... Hirtelen szemeim előtt felfénylett valami, leginkább egy üvegbúrára hasonlító dolog, aminek a túl oldalán még szebbnek tűnt a világ.

-Emi mit csinálsz? - kiabált Hyunjin, amikor már vészesen közel értünk a búrához.
-Kockáztatok - feleltem higgadtan és egyenesen az üvegnek repültem. A fiú torkát egy nem túl diszkrét sikítás hagyta el, miközben én a szemeimet összeszorítva vártam a véget... De nem történt semmi. Olyan volt mintha egy adag zselén mentünk volna át és mikor kinyitottam a szemeimet zokogni tudtam volna örömömben. A levegőben szinte fullasztóan terjengett a gyógynövények és virágok illata, de a közeli patakét is érezni lehetett. Óvatosan landoltam, de a lábaim kocsonyássá váltak és rögtön térdre rogytam. Hyunjin azonnal rám vetette magát és hangosan felzokogva szorosan magához ölelt.
-Sikerült sikerült sikerült - ismételgette megállás nélkül, mint egy mániákus.

-Nem megmondtam, hogy így lesz? - toltam el magamtól finoman és egyik kezemmel puha tincsei közé túrtam. Hyunjin édesen elnevette magát és megcsóválta a fejét.
-A végén te már jobban hittél ebben, mint én - mosolyodott el lágyan és a derekamnál fogva gyengéden az ölébe húzott. - Bármit is mondasz, akkor is kibaszottul bátor vagy!
-Nélküled nem lett volna hozzá erőm - vallottam be szemlesütve, mire Hyunjin az állam alá nyúlva feljebb emelte a fejem. Ajkai először éppenhogy csak súrolták a számat és mikor rájött, hogy nem húzódom el, gyengéden csókolni kezdett. Boldogan felsóhajtva öleltem át a nyakát és adtam át magam az érzésnek, melyre oly' régóta vágytam.
-Szeretlek - suttogta az ajkaimra, de felhőtlen jó kedvünk nem tartott tovább pár percnél...

-Valóban ügyes voltál Emi! Akkor most jöhet a második próba tétel...

-Miről beszélsz Atyám? Hiszen megmentettem őt!

-Azt hitted ez ennyire egyszerű lesz? Ha valóban szereted és Hyunjin is téged, akkor ez meg sem fog kottyanni nektek.

-De...

-Bizonyítsd be, hogy méltó vagy a megbocsájtásomra  és a boldog életre!

Kedves olvasó! 💕

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál a könyvemre, remélem elnyerte a tetszésedet. Szegény fici sok mindenen ment keresztül és időnként elég méltatlanul bántam vele... 🥲 Volt olyan, amikor azt hittem sosem érek a végére, de most végre itt vagyunk. Remélem örömöd lelted az olvasásában és jó élményekkel gazdagodtál a könyvem bújása közben! 🥰

Kommentben kérlek írd le az őszinte véleményed, hogy fejlődhessek és tanulhassak általa. Köszönöm szépen!

Hamarosan (remélem) találkoznunk a második kötetben! 🙏

Szeretettel: Raven. 💜

MinSugaHUN nem tudom elégszer megköszönni neked a szebbnél-szebb borítókat, a sok tanácsot, kritikát, ötletelést, minőség ellenőrzést, amiket tőled kaptam. Szeretlek! 💕🥹