A kávémat unottan kortyolgatva bámultam ki a fejemből. A hetek vészes sebességgel haladtak el mellettem, sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy hová rohant az idő ennyire? Szeptember végén már igencsak őszies volt az időjárás, de alkalmanként még voltak kellemesen langyos napok. Ilyen volt a mai is... A kedvenc szaggatott farmeremben és egy fekete trikóban indultam útnak, de őszintén fogalmam sem volt, hogy merre menjek, hol kezdjem a kutatást. Minhoval való álmom után nem látogatott meg több fiú és a fejemben kezdett összeállni egy vad elmélet... Megfigyeltem, hogy amint valami információhoz jutok a srácok által, utána jó darabig nem jelenik meg új ember az álmaimban. Mintha várnának valamire... Talán arra, hogy megvilágosodjak és eszembe jusson a múltam.

Sok mindent próbáltam már, rengeteg teóriát találtam ki, de mind ugyanoda vezetett... Minden ötletelésem után arra a következtetésre jutottam, hogy a fiúknak igazuk van. Ezt nehezemre esett elfogadni, de egyszerűen nem volt a történtekre más magyarázat. Én lettem volna a legboldogabb, ha valami kevésbé elmeháborodott sztorinál lyukadtam volna ki végül, de minden szkeptikusságomat félredobva elindultam azon a vonalon, hogy egy menyből kitaszított angyal vagyok. Így hát nyakamba véve a várost megrohamoztam Szöul legnagyobb könyvtárát... Yoongitól szabadnapot kértem csütörtökre és péntekre, így a hétvégét is beleszámítva volt négy napom a kutató munkára. Ez nem volt valami sok, de több mint a semmi, ráadásul nem akartam visszaélni a főnököm jófejségével sem.

A könyvtár nem volt messze, így gyalog vágtam neki az útnak, miközben élveztem az őszi nap melengető sugarait. Gondolataimban elmerülve sétáltam és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem vagyok elmebeteg... Nem sok sikerrel. Hirtelen egy kocsi hangosan dudált mellettem, mire én sikítva ugrottam meg.
-Merre merre szép kislány? - hajolt ki vigyorogva az ablakán Jackson.
-A picsába veled Wang - kiáltottam rá, majd megkerülve az autót gyorsan beültem a fiú mellé.
-Hogy hogy ilyen későn kezdesz? - kérdezte, miközben a kiadó felé indult el.
-Ne arra - szóltam közbe. - A könyvtárba megyek, ma szabadnapos vagyok.
-Te mindig megtudsz lepni engem - nevetett fel, majd ismét irányt váltott.

-És mi jót fogsz csinálni ott? - folytatta a csevegést és lopva rám nézett.
-Társas táncolni - forgattam meg a szemeimet flegmán. - Egyébként kutató munkát végzek, úgymond kicsit művelődök - válaszoltam normálisan. Jackson egy bólintással nyugtázta a hallottak és az út további része csendesen telt. Na, nem mintha sokáig tartott volna, pontosan öt percen belül megérkeztünk a célomhoz. - Köszönöm a fuvart - néztem rá mosolyogva és épp készültem kiszállni a járműből, mikor a fiú finoman elkapta a karomat.
-Hé! Veled tarthatok? - kérdezte kölyök kutya szemekkel bámulva rám. - Nincs semmi dolgom ma kivételesen és csak beleőrülnék a semmit tevésbe.
-Oké... - adtam meg magam végül egy óriásit sóhajtva. - De minden kétségedet, hagyd az autóban, ugyanis angyalok után fogunk kutatni.

Jackson nem mondott semmit, csak édesen elvigyorodott. Nem tudtam hová tenni, az arcán elterülő mosolyt... Olyan sejtelmes volt, amolyan mindet tudó. Könnyed léptekkel sétáltam felfelé a lépcsőn, amikor meghallottam Jackson hangját. "Na, végre..."
-Hm? - fordultam hátra a fiúhoz, aki nagyokat pislogva meredt rám.
-Nem mondtam semmit - közölte, majd pár másodpercig gyanúsan méregettük a másikat.
-Oké - vontam meg végül a vállam és besétáltam a hatalmas ajtón. Új emlékeim szerint, még soha nem jártam a szöuli könyvtárban, de mégis olyan otthonosan mozogtam ott, mintha a tenyeremnél is jobban ismerném a helyet...

A kutató munka baromi unalmas volt, bár nem is reméltem, hogy máshogy lesz. Mikor már két órája ott görnyedtünk a könyvek felett, kezdtem feladni a reményt. Nem voltam egy türelmes ember, főleg ilyen szituációkban és azt akartam, hogy rögtön, azonnal találjunk valami használható információt. Nagyot sóhajtva lapoztam végig egy újabb könyvet, ami vallási szempontból közelítette meg a témát, de már a második oldal után dühösen csaptam össze.
-Talán nem is jó helyen keresgélek - morogtam az orrom alatt, amire Jackson csak egy hümmögéssel reagált. Tekintetem lassan a fiúra vezettem és látványától a tüdőmbe rekedt a levegő. Ahogy ráesett a fény, úgy nézett ki, mintha ezüstös szárnyai lettek volna. De az lehetetlen, nem igaz...?

Felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy végig simítsak a puha tollakon, amik talán valójában nem is voltak ott. Igen, biztos csak a képzeletem játszadozott velem... Próbáltam meggyőzni magam, de aztán a lábaim maguktól keltek életre. Kezemet óvatosan kinyújtva közeledtem Jackson felé, de amint fél centi hiányzott, hogy elérjem, mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna. Egy megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erő visszarántott a székbe, aminek köszönhetően hangosan nyekkenve ültem le. "A francba... Látná őket?" visszhangzott a fejemben a fiú mély orgánuma, aminek hatására egy hangos sikoly hagyta el a számat.
-Winnie - nézett rám riadtan Jackson és még a könyv is kiesett a kezéből. - Minden rendben?
-Pe-persze, csak e-egy hatalma-mas pók... - füllentettem dadogva, de a tekintetem továbbra sem tudtam levenni a szárnyairól.

Akárhogy pislogtam, dörgöltem a szemem, néztem más irányba, Jackson ezüstös tollai nem váltak köddé. Makacsul ott maradtak és gyönyörűen csillogtak az ablakból rájuk szűrődő napfénynek hála.
-Nézd csak - tolt az orrom alá egy könyvet Jackson. - Talán itt találsz valami használható információt, az emberek saját tapasztalatokat mesélnek - magyarázta lelkesen.
-Halleluja - sóhajtottam fel fásultan, majd a kezembe vettem a vaskos kötetet. - Végre valami, ami csak vallási hablatyolást tartalmaz. - Jackson lágyan elmosolyodott és elvett a kupacból egy másik könyvet és látszólag minden figyelmét neki szentelte. "Bárcsak emlékeznél... Szeretlek Emi!" csendült fel a fülemben ismét a hangja.

Lemerevedve bámultam magam elé, miközben próbáltam úgy csinálni, mintha olvastam volna. Próba cseresznye... Gondoltam magamban és szemeimet erősen behunyva egy mondatra koncentráltam. "Én is szeretlek téged Jackson!" A könyvet használva pajzsként figyeltem a fiú reakcióját, óvatosan kikukucskálva mögüle. Pár másodperc múlva Jackson egész testében ledermedt, még a kezében szorongatott kötetet is elejtette. Megvagy... Futott át az agyamon és csendben tovább fürkésztem Jacksont. Nagyon igyekezett úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, de remegő kezei és döbbenten kikerekedett szemei elárulták. Ezek szerint hozzá is lenne valami közöm? Ő is egy ember lenne a múltamból? Mondjuk az elég sok mindent megmagyarázna... Pl, hogy miért érzem olyan jól magam a közelében, miért vagyok valami érthetetlen oknál fogva annyira nyugodt mellette és miért bíztam meg benne azonnal, az első perctől fogva...

Egyszerre csak egy "problémára" volt erőm koncentrálni, így a Jackson témát beraktam az agyam leghátsó szegletébe. Majd ha túl leszek a fiúkon, akkor vele is foglalkozom. Úgysem szalad el sehová, nem igaz?
-Találtál valamit? - törtem meg a csendet, mire a fiú lassan megrázta a fejét.
-Az a könyv volt a leghasználhatóbb, amit neked adtam - mondta kissé csalódottan.
-Nem baj - nyújtóztam egy óriásit felállva a székből. - Majd holnap folytatom és ha akkor sem találok semmit, ott az egész hétvége.
-Miért olyan fontos ez neked? - támasztotta meg az állát a tenyerében Jackson, miközben tekintete engem fürkészett. Egy pillanatra lehunytam pilláimat és mikor ismét a fiúra néztem szemei kéken izzottak.

Ijedtemben kissé megugrottam, majd nevetve kócos tincseimbe túrtam és megpróbáltam elrendezni zilált frizurámat.
-Ne haragudj, nem aludtam sokat és ilyenkor néha fura dolgok történnek velem - nevettem el magam kínomban és még csak nem is hazudtam. - Miért fontos ez nekem? - köszörültem meg a torkomat és próbáltam gyorsan valami hihető kamut kitalálni. Nehezen vitt rá a lélek... De mi van ha valójában csak totál káros lett az agyam és mindent, amit Jacksonnal ma átéltem azt csak beképzeltem? Borzasztóan rettegtem ettől. - Van egy olyan megérzésem, hogy az amnéziám előtt nagyon spirituális voltam és azt gondoltam, ha ezekről olvasok talán visszajön pár emlékem - vontam meg a vállam.
-Őszintén remélem, hogy sikerrel jársz - nézett rám a fiú ijesztően komoly tekintettel.

-Köszönöm - mosolyodtam el. - És azt is, hogy rám áldoztad a szabad napod!
-Nem volt nagy áldozat - nyújtózott egyet Jackson is majd felállt az asztaltól, felkapta a könyveket amiket begyűjtögettünk és visszapakolta a helyükre. - Tudod, hogy szívesen segítek neked bármikor bármiben - vigyorgott huncutul, mire nevetve meglöktem a vállát.
-Mit szólnál hozzá, ha ma kisegítenél a magányból és eljönnél velem vacsizni? - dobtam be az ötletet, aminek hatására Jackson olyan szélesen mosolyodott el, hogy ha nem lettek volna fülei, akkor a vigyora körbe érte volna a fejét.
-Étterem vagy nálad?
-Legyen egy utcai kaja árus. A szettem nem éppen étterem kompatibilis, nálam meg borzalmas rendetlenség van - vallottam be.
-Ahogy a hölgy akarja - hajolt meg előttem, majd karját felém nyújtotta.

Egymásba karolva, vidáman beszélgetve hagytuk el a könyvtárat és szinte már eszembe sem jutott a szemes, meg a szárnyas incidens. Amint kiléptünk az utcára Jackson hátából már egy toll sem állt ki, így próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzeltem az egészet. Elég ha magamról azt gondolom, hogy angyal volnék, vagy mi fene... Nem kéne ebbe őt is belekevernem. Jackson finoman egy közeli corndog standhoz irányított és mivel már nem egyszer ettünk együtt, így bátran rendelt nekem is.
-Jó étvágyat Winter - nyújtotta felém a kis tálcát, miközben másik kezével már lelkesen tömte magába a saját kajáját.
-Köszönöm Jackie - nevettem el magam, majd a szalvétám segítségével tisztára töröltem a fiú szája sarkát. - Úgy eszel mint egy kismalac - dorgáltam meg szeretetteljesen.

Egy padon ülve, halkan beszélgetve fogyasztottuk el az inkább nasinak beillő vacsoránkat. Tudtam jól, hogy otthon még fogok enni, de hangosan korgó pocakomat egy időre eltudtam hallgattatni a virslis finomsággal. Mialatt az olvadt sajttal szerencsétlenkedtem Jackson lelkesen mesélt, hogy mik történtek vele az elmúlt hetekben, hogy áll a következő album, min ügyködik a Team Wang design.
-És még én vagyok a disznó?! - röhögött fel és gyorsan elkapta a számból kilógó nyúlós sajtot.
-Malacot mondtam - motyogtam fülig vörösödve. Utáltam, hogy egy ilyen apró, jelentéktelen mozdulattal képes volt zavarba hozni. De hát ő volt Jackson mindenbenIStehetséges Wang...
-Disznó, vagy malac... Egy kutya - forgatta meg a szemeit.
-Én azt hittem sertés - vigyorogtam rá idétlenül és egyszerre nevetni kezdtünk.
-Ezért szeretek veled lenni - csúszott hozzám közelebb, majd a hajam a fülem mögé tűrte.

-Mert egy kis röfi vagyok? - kacarásztam lányos zavaromban, mire Jackson megrázta a fejét.
-Mert mindig felvidítasz és annyit nevetek veled, mint senki mással - nézett mélyen a szemembe, mire lágyan elmosolyodtam.
-Ez kölcsönös - suttogtam. Megmagyarázhatatlan vágyat éreztem arra, hogy hozzáérjek az arcához... Az ujjaim sajogva bizseregtek, annyira akartam ezt, így végül megtettem. Amin tenyerem Jackson puha bőréhez simult, az agyamat elárasztották a különböző képek. Jackson és én kézen fogva sétálunk egy réten. Nevetve elkapja a derekam és körbe forog, majd a fűbe esünk. Megtámaszkodik felettem, tekintete a szemem és a szám között cikázz, óvatosan rám nehezedik és megcsókol. Olyan volt, mintha emlékek lettek volna, de bárhogy is erőltettem meg az agyam, sehogy sem derengett egyik sem. Talán ezek csak a puszta vágyaim volnának...?

-Kö-köszönöm a vacsorát és a mai napot még egyszer - szólaltam meg nagy nehezen, majd kezem elkaptam az arcáról, mielőtt kellemetlen lett volna a szituáció.
-Szívesen - mondta alig hallhatóan, majd a szemetet kikapva a kezemből felállt a padról és a kukához sétált. - Haza kísérhetlek? - fordult hátra mosolyogva. - Gondoltam sétálhatnánk egyet, szép az idő és lemozognánk a kaját.
-Benne vagyok - pattantam talpra vigyorogva. - Úgyis egész nap egy helyben ültünk, ránk fér a testmozgás - léptem mellé mosolyogva és szó nélkül belé karoltam. Lassabban sétáltunk a szokásosnál. Olyan volt, mintha nem akartunk volna elszakadni egymástól, mintha mondani akartunk volna valamit a másiknak... De végül egy szó sem hagyta el a szánkat, csak csigaléptekben haladva hazakísért.

A nap már lemenőben volt, narancsos fénnyel festette meg a házak falát. Elmosolyodva gyönyörködtem benne, imádtam a látványt. A hatalmas bérház elé érve hirtelen lefékeztem, szembe fordultam a fiúval és mosolyogva magamhoz öleltem karcsú alakját.
-Köszönök még egyszer mindent - suttogtam a fülébe, mire ő körém fonta karjait és olyan erősen szorított magához, mint még soha.
-Bármikor számíthatsz rám Winnie - mondta mosolyogva, mikor elengedett és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - Hétvégén, ha lesz még könyvtáros melód, vagy csak szeretnél együtt lógni, hívj bátran. - Futólag végig simított az arcomon, majd egy könnyed homlok puszi után beszállt az autójába. Intett egyet és elhajtott, de én még hosszú percekig sóbálvánnyá válva álltam a járdán és néztem azt a pontot, ahol Jackson eltűnt a horizonton.

Nehezen, de végül összeszedtem magam. Nem értettem a viselkedésem, egyre furcsább voltam... Vagy lehet most kezdek a "régi" Winter lenni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben ólmos léptekkel a lifthez sétáltam. A gyomrom türelmetlenül korgott egyet, valószínűleg nem volt túl boldog, hogy reggeli után csak egy nyamvadt corn dogot vittem be... Mint egy belőtt lajhár, olyan tempóban nyitottam ki az ajtómat és léptem át a küszöböt. Kulcsomat hanyag eleganciával az asztalra dobtam, vékony kabátom a fogasra akasztottam, majd lehajoltam, hogy a bakancsomtól is megszabaduljak.
-Jaj, öreg csontjaim - nyögtem fájdalmasan. Az egésznapos ülés nem tett jót a hátamnak... Térdeimen megtámaszkodva kicsit kifújtam magam, majd tekintetem a szemben lévő egészalakos tükörre emeltem, de azon nyomban sikítva ugrottam hátra.

Szemeim sárgán villantak rám, hátamból arany színű tollak sokasága bukkant elő. Ijedtemben a mögöttem lévő fogasig hátráltam és esetlenül verdeső szárnyaimmal levertem róla mindent. Riadtan forogtam körbe, próbáltam összeszedni a földön heverő cuccaimat, miközben folyamatosan azt hajtogattam, hogy csak a képzeletem játszik velem. Szemeimet erősen behunyva vettem pár levegőt, majd óvatosan a tükörre emeltem a tekintetem.
-A KURVA ÉLETBE - ugrottam meg sikítva, majd azon nyomban térdre rogytam. Arcomat kétkezembe temettem és a levegőt kapkodva próbáltam meg oxigénhez jutni. Éreztem, ahogy a szívem majd kiszakad a bordáim közül, a pánik bénító méregként áradt szét a testemben. A fejem zsongott, az agyam lüktetett, majd hirtelen kigyulladt benne az a bizonyos villanykörte. - Ha el is ájulok, kérlek Changbinhoz vigyél - suttogtam utolsó erőmmel.

Egy darabig zuhantam a semmibe, sötét volt, hideg és nagyon büdös. Hatalmasat nyekkenve értem földet, de azon nyomban felültem és kezem a homlokomra tapasztva igyekeztem összeszedni magam. A visszatartott hányás marta a torkomat, majd gyomrom tartalmát kiadtam a porba. Egy tenyér simított végig a hátamon, összefogta a hajam és amint volt erőm oldalra nézni egy édesen mosolygó fiúval találtam szemben magam.
-Changbin? - pislogtam rá reménykedve, mire egy aprót bólintott.
-Szolgálatára, hölgyem - húzta ki magát, majd a hónom alá nyúlva óvatosan talpra állított. Borzasztóan szédültem, ezért csak nagyon óvatosan néztem körbe, hogy felmérjem mégis hová kerültem. Ismerős volt a hely...
-Arra van a felvonó, ugye? - hadartam és a fiú válaszát meg sem várva megragadtam a karját és vonszolni kezdtem magam után.

-Hová megyünk? - kérdezte Changbin megszeppenten, de válaszra sem méltatva rohantam tovább. Egy hang azt súgta a fejemben, hogy jó lesz ha sietünk... A lift elé érve hirtelen megtorpantam, aminek köszönhetően a fiú a szárnyaimnak ütközött és köhögve letüdőzött párat aranyszínű tollaimból. - Szeretem a szárnyas ételeket, de nem ilyen értelemben - mondta kissé nevetve, miközben én idegbetegen nyomkodtam a felvonó hívógombját.
-Gyerünk már te ezer éves rozoga szar - illettem nem túl szép szavakkal. Egy nagyot rúgtam a rácsaiba és abban a pillanatban a lift ajtaja nyikorogva kinyílt előttünk. - Ez sem ért a szép szóból, csak a verésből - forgattam meg a szemeimet. - Na, gyere - rántottam be magam után Changbint.
-Elmondanád végre, hogy mégis mire készülsz? - emelte fel a hangját. Ez a fiú semmit nem változott, ugyan olyan forró fejű, mint amilyen életében volt. De honnan tudom én ezt...?

-Reményeim szerint megmentelek - sóhajtottam, majd kimerülve az egyik falnak dőltem. Amint lenéztem megpillantottam a kezem, ami még mindig görcsösen szorongatta a fiú csuklóját. Aha... Hát ezért jutott eszembe, hogy milyen volt Changbin. Bár nem mintha ezzel az információval messzire mentem volna, de több mint a semmi.
-Eszedbe jutott minden? - kérdezte finoman puhatolózva, mire fáradtan bólintottam egyet. A lift becsukódott, Changbin remegő kezekkel megnyomta azt a bizonyos piros gombot, majd fejét a vállamra hajtotta. - Remélem valóban így van, mert nekem nincs több esélyem...
-Már tudom, hogy egy bukott őrangyal vagyok, akinek az a feladata, hogy megmentsen közületek egy szerencsést - feleltem mosolyogva mire Changbin örömében a nyakamba ugrott.
-Tudtam, hogy végül mindenre emlékezni fogsz Emi!
-De az én nevem Winter - motyogtam az orrom alatt. És abban a pillanatban leesett...

Lehet, hogy már tudtam, hogy ki vagyok, de még nem tudtam, hogy ki voltam és ez baj. Rohadt nagy baj... Teóriámban a fiú riadt pillantása is megerősített, aki görcsösen a vállaimba kapaszkodva bámult a szemembe.
-De hát... Azt mondtad, hogy emlékszel - suttogta halálra rémülve, majd a gombokhoz lépve nyomkodni kezdte az egyiket, végül dühösen csapkodta az összeset. Kővé dermedve néztem végig kétségbeesett próbálkozásait, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs visszaút. Ezt elbasztam... A lift makacsul, komótosan haladt velünk tovább a cél felé, ami a pokol volt.
-Changbin, annyira sajnálom - zokogtam fel tehetetlenségemben. - Azt hittem tudom, azt hittem már minden információ a birtokomban van. Én...
-Már mindegy - fogta két keze közé az arcomat, de képtelen voltam könnyektől csillogó íriszeibe nézni. Nem csoda, hogy kihajítottak a menyből... Kinek kell egy angyal, aki mindent csak elront?

-Mit csináljak? - sírtam egyre hangosabban. - Changbin kérlek bocsáss meg nekem! - mondtam szinte könyörögve, mire a fiú fájdalmasan elmosolyodott.
-Te is tudod, hogy innen már nincs visszaút - suttogta. A lift nagyot puffanva megállt velünk a sötét semmi közepén, ajtajai kinyíltak és orkán erejű szél támadt fel. Changbin nagyot nyelve tett egy bizonytalan lépést, majd még egyszer utoljára tekintetét az enyémbe fúrta. - Ígérd meg, hogy megmented Hyunjint - mondta ellentmondást nem tűrően és abban a pillanatban egy láthatatlan erő szabályosan kitépte őt a felvonóból. 
-CHANGBIN! - nyúltam kétségbeesetten a fiú után, aki már elfehéredő ujjakkal markolta a rácsokat.
-Néha csak egy érintés kell... Van, amikor annyi is elég, hogy eszedbe jusson minden - kiáltotta utolsó erejével, mielőtt a sötétség örökre elnyelte volna őt.

És akkor rájöttem...

Hiába fogták meg a kezem a fiúk, vagy nyúltak hozzám bármilyen más módon, mert nekem kellett hozzájuk érnem, hogy az agyamat megrohamozzák "előző életem" emlékei. Ezért nem működött ez se Sookieval, se Yoongival, mert ők friss ismeretség voltak számomra.

Na de ki volt nekem Jackson és ez a hét fiú?

Vajon képes leszek a nyolcadikat megmenteni...?

Sziasztok kedves olvasók!

Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok! 💕 Már csak egy rész + epilógus van hátra és vége a könyvnek. Eredetileg júliusban (sőt már tavaly ősszel hehe) be szerettem volna fejezni a sztorit, de sajnos a dolgok máshogy alakultak. 🥲

A jó hír az, hogy ebben a hónapban már tényleg lezáródik ez a fici és a háttérben közben lelkesen dolgozok a második köteten. :)) Terveim szerint októberben debütál a folytatás, drukkoljatok nekem, hogy sikerüljön ezt megvalósítanom. 😁

Vigyázzatok magatokra! 🤗

Szeretettel: Raven. 💜