Joe

- Mi a fene történt? - nyitott ajtót Damien, miután a lábammal rugdosni kezdtem azt. Jb-t félúton az ölembe kellett vennem, mert összeesett a sokktól.

- Majd... - léptem el mellette és az emelet felé igyekeztem a lánnyal, aki nem csinált semmit csak nézett maga elé. Ijesztő volt őt így látni. Arca kifejezéstelen maszkként feszült az arcára, a szeme üresen, fénytelenül meredt a távolba. A szobámba léptem és óvatosan lefektettem az ágyamra.

- JB? Kicsim - szólongattam, de nem felelt. Végig simítottam az arcán, hátha kicsalok belőle valami apró reakciót, de hiába. - Aludj egy kicsit - takartam be és el akartam menni.

- Ne hagyj el te is - suttogta rekedt, fájdalommal teli hangon.

- Soha nem tennék ilyet - másztam mellé és magamhoz öleltem. Ringatni kezdtem, mint egy kisbabát, simogattam a hátát és dúdoltam neki. Lassan, fokozatosan engedte el magát majd teljesen elernyedt. Ránéztem az arcára és láttam, hogy elaludt.

- Mindig melletted leszek, soha nem hagylak el, mert szeretlek - vallottam be neki, bár tudtam, hogy úgysem hallja. Lélegzete egyenletessé vált, szája picit elnyílt. Még így, kócosan, kormosan és meggyötörve is gyönyörű volt. Óvatosan másztam ki mellőle, hogy csatlakozzak a többiekhez a konyhában. Már csak Lou és Damien voltak ott, mert gondolom Pepe és Adam kihasználták az időt és hazamentek a családjukhoz.

- Jól van? - kérdezte aggódva a nő.

- Nem - ráztam meg a fejemet.

- Mi történt? - nézett rám a testvérem.

- Látni akarta a házat - mondtam, de nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy ő nem engedte volna oda. Sejtésem beigazolódott, mikor kiabálni kezdett velem.

- Te tiszta hülye vagy? Minek kellett odamennetek? - állt fel az asztaltól és idegesen járkálni kezdett.

- Ne ordíts, mert így is nehezen aludt el - válaszoltam normális hangon. - Te is ismered őt, addig nem nyugodott volna, míg nem megy el és ha már látni akarta, vele mentem, hogy legyen mellette valaki.

- Nagyon szörnyű volt? - kérdezett bele Lou.

- Gyakorlatilag semmi nem maradt a házból - sóhajtottam fel mikor szemem elé villantak a képek a romokról.

Percekig szótlanul néztünk magunk elé. Fel sem tudtuk fogni, hogy mit élhet át a lány. Azt viszont tudtam, hogy én mindig vele leszek és nem engedem, hogy bárki is elválasszon tőle. A ránk ereszkedő némaságot a csengő éles hangja zavarta meg. Damien kérdőn nézett ránk, majd elment ajtót nyitni. Pár pillanat múlva két idegennel tért vissza.

- Jó napot! - köszönt az idős hölgy, míg a társa egy középkorú férfi épp csak biccentett felénk.

- Jó napot! Miben segíthetünk? - néztem rájuk kíváncsian.

- Mrs. Clody vagyok, ő pedig Mr. Carrick - mutatkozott be. - A gyámügytől jöttünk, Mis. Blaskwood ügyében.

A szívem legalább két ütemet kihagyott a gyámügy szó hallatán. Segélykérőn pislogtam Damienre, aki csak lehajtotta a fejét és nem nézett rám. Ő már mindent megpróbált, de sikertelenül. Ijedten néztem az idős nőre, aki kíváncsian fürkészte az arcomat. Nem, nem vehetik el tőlünk a lányt, pláne most, mikor ilyen rossz állapotban van. Megszólalni sem volt időm, mikor Lou felállt az asztaltól és a kezét nyújtotta a vendégeknek.

- Jó napot! A nevem Lou Teasdale és velem beszélt telefonon.

Damien és én egyszerre kaptuk fel a fejünket. Miért beszélt ő ezekkel az emberekkel? Lou bátorítólag ránk mosolygott.

- Örvendek - mosolyodott el Mrs. Clody, majd egy köteg papírt húzott elő a táskájából. - Ha nem gond, egyből térjünk a lényegre. Ezek a szükséges papírok, amiket ha aláír, Mis Blackwood a gyámsága alá kerül - csúsztatott egy tollat a szőke nő elé, aki szó nélkül szignálta azokat.

Egy kukkot sem értettünk az egészből.

Mrs. Clody átnézte az aláírásokat, majd ő is és a férfi is aláírták. Szétválogatta a paksamétát és mindegyikből átnyújtott egyet Lounak.

- Hát ez nagyon simán ment - mosolyodott el újra. - Bárcsak minden ügyünk ilyen könnyen megoldódna - mondta, majd összepakolt és Mr. Carrickkel együtt távozott.

Én még mindig döbbenten ültem az asztalnál és az elmúlt perceken gondolkodtam, de ahogy elnéztem, Dam arcát, ő sem értett semmit. Lou mosolyogva tért vissza hozzánk és leült mellénk.

- Látom, meglepődtetek.

- Az nem kifejezés - jött meg a bátyám hangja. - Elmondanád végre, hogy mi volt ez?

- Itt voltál, hallottad - mosolygott még mindig rendületlenül a szőkeség. - Én lettem Jade gyámja.

- De mikor és honnan tudtad? Azt hittem, hogy Paul miatt jöttél velünk - értetlenkedtem.

- Tegnap este volt egy látogatom - kezdett bele a magyarázatba - aki elmondta, hogy mekkora gondban vagytok. Elmesélte, hogy Jade elvesztette a szüleit és ha nem segítek, akkor intézetbe kerül. Ami a mostani állapotát látva nem tenne jót neki - komorodott el.

- És te egyből belementél? - kérdezte Dam.

- Igen - vont vállat a nő. - Az a valaki könyörgött érte és biztosított róla, hogy két hónap és Jade nagykorú lesz és akkor megszűnik a kötelezettségem.

- Megtudhatjuk, hogy ki volt az aki meglátogatott? - néztem rá kíváncsian, mert érdekelt, hogy ki akart ennyire segíteni a lánynak.

- Harry - mondta ki a nevet Lou, amitől leesett az állunk.

- Harry? - hangzott el a kérdés a konyhaajtóban döbbenten álló lány szájából.