Jade

A napok úgy elrepültek mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Az időm nagy részét a lányokkal való foglalkozás töltötte ki. Mostam, főztem, takarítottam amikor pedig volt egy csepp szabadidőm, tollat ragadtam és újabb dalszövegeket írtam. A fiúkkal való kapcsolatom egy időre háttérbe szorult.

Éppen befejeztem a teregetést, mikor meghallottam a zár zörgését. Kíváncsian fordultam az ajtó felé, hogy lássam, ki örvendeztet meg a jelenlétével, mivel szinte mindenkinek volt kulcsa a házamhoz. Ez azért volt hasznos, mert így nem verték fel a csengővel az esetleg alvó babákat.

- Szia - lépett be a nappaliba Joe és egy lehengerlő mosollyal mellém lépett. - Hogy vannak az én szerelmeim? - nyomott puszit a fejemre, majd a résnyire nyitott gyerekszoba ajtajához ment és bekukucskált.

- Végre alszanak - sóhajtottam fel fáradtan és hátradőltem a konyhaszéken.

- Nyűgösek voltak? - ült le mellém a srác.

- Nagyon - bólintottam. - Úgy néz ki, jön a foguk.

- Máris? Nem túl kicsik még? - nézett rám Joe rémülten.

- A védőnő szerint nem. Minden kisbaba máskor kezdi a fogzást. Ők pedig már olyan fejlettek, hogy megindult náluk a folyamat, de sajnos ez a nyáladzáson kívül a fájdalomban is megnyilvánul. Egész éjjel sírtak. Mire Hanna elaludt, Joanne kezdett rá és ezt csinálták felváltva - ásítottam nagyot.

Joe kitolta maga alól a széket és mögém sétált. Ujjai a vállamra siklottak és masszírozni kezdte az izomcsomókat. Tettére elégedett sóhaj hagyta el a számat.

- Ez...annyira jó - nyögtem fel lehunyt szemekkel. A testemet kellemes borzongás járta át az érintésétől, de nem foglalkoztam vele. A fáradtság elemi erővel tört rám és mire észbe kaphattam volna, már ülve elaludtam a széken.

Nem tudom mennyi időre dőltem ki, csak arra ébredtem, hogy nem messze tőlem valakik sutyorognak. Mivel kíváncsi természet voltam, így még egy ideig színleltem az alvást és kihallgattam a szobában lévőket.

- Baromi kimerült volt - sóhajtott fel Joe. - Azt sem vette észre, hogy felemeltem és lefektettem.

- Nem kéne ennyit vállalnia - mordult fel egy ismerős rekedtes hang. Csodálkozásom még nagyobb lett, hiszen még nem hallottam, hogy Joe és Harry ilyen nyugodtan elbeszélgessenek egymással. Eddig mindig találtak rá okot, hogy összevesszenek. - Többet kéne segítenünk.

- De ha egyszer nem engedi? - méltatlankodott a raszta hajú. - Te is tudod, milyen önfejű.

- Tudom - csendült fel Harry hangja amiből kihallottam, hogy mosolyog. - Pont ez miatt a makacssága miatt szeretjük őt.

- Ja - horkant fel Joe, majd pár perc hallgatás után újra megszólalt és a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. - Tudja már, hogy elmentek?

- Nem - komorodott el a göndör. - Egyikünk sem tudja, hogyan mondjuk meg neki. Niall már attól hisztizni kezd, hogy itt kell hagynia a lányokat, én meg a gondolatától is rosszul vagyok, hogy hónapokig kettesben marad veled.

- Pedig elhiheted, hogy vigyázni fogok rá - csöpögtek gúnytól a gitáros szavai.

- Gondolom - vágott vissza neki azonnal Harry. - Csak jusson mindig eszedbe, hogy amikor terhes volt, akkor is megszökött előled és az én karjaimban kötött ki.

- Az más volt. Azóta van két lányunk és ez összeköt minket egy életre, ha akarod, ha nem - vágta neki oda dühösen Joe.

Szinte a bőrömön éreztem a köztük lévő ellenséges szikrák pattogását.Úgy éreztem, ha nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok, ideje "felébrednem". Nagyot nyújtózva hívtam fel magamra a két fiú figyelmét.

- Jó reggelt! - néztem nagyokat pislogva rájuk.

- Reggelt? - nevette el magát Joe. - Délután három van.

- Úristen, miért hagytál ennyit aludni? - ültem fel idegesen. - A lányok?

- Nyugi - huppant le mellém a göndör hajú srác. - Niall és Zayn elvitték őket sétálni.

- Mit csináltak? - néztem döbbenten Harryre. - És ha felismerik vagy lefényképezik őket? Nem akarok tömeg hisztériát - nyögtem fel.

- Nem lesz semmi baj, D. és a csapata velük van - próbált csitítani a raszta srác.

- Kösz, ezzel tényleg megnyugtattál - forgattam meg a szemeimet. - Kicsit se feltűnő, ha két híres énekes egy babakocsit tol miközben jó pár megtermett gorilla követi őket.

- Oké, igazad van - sóhajtottak fel lemondóan. - Reméljük van annyi eszük, hogy nem keverednek bajba.

- A remény hal meg utoljára - suttogtam magamnak, majd felálltam és elindultam a konyha felé, mert a gyomrom éktelen égzengésbe kezdett. - Kaja? - kérdeztem a fiúktól, anélkül, hogy hátra fordultam volna.

- Nekem jöhet - vágta rá azonnal Harry.

- Nekem is - csatlakozott hozzá Joe.

Egy apró mosollyal az arcomon bólintottam, hogy megértettem. Kinyitottam a hűtőt és felmértem a terepet majd az itthon lévő hozzávalókból elkészítettem egy hatalmas adag carbonara spagettit. Ahogy letettem a tálat az asztal közepére, a két fiú úgy esett neki, mint akik legalább egy hete nem ettek. Vigyorogva néztem ahogy megtöltik a tányérjukat és neki fognak az evésnek. Én is szedtem magamnak egy kisebb adagot és enni kezdtem. Fél szemmel a két fiút méregettem. Ha kerestem volna sem találok két ennyire különböző embert és ezt most nem csak a külsejükre értettem, hanem a belső tulajdonságaikra is. A gond az volt, hogy mindketten vonzottak magukhoz. Mindkettőjükben volt valami ami miatt szeretni tudtam volna őket. Gondolataimból a hatalmas zajjal megérkező babáim és az őket cipelő Niall és Zayn szakított ki.

- Megjöttünk - dobta le magát lihegve Zayn a kanapémra, ügyelve a kezében tartott Hannára.

- Kaja! - pislogott hatalmas szemekkel a szöszi ír és azonnal lepasszolta Joannet Harrynek. Nem zavartatta magát és elhúzta előlem a tányéromat majd nagyokat nyammogva tömte magába a tésztát. - Na.on fi.om - közölte tele szájjal, amin csak mosolyogni tudtam.

- Akkor egyél bőven, mert két nap múlva már... - harapta el a mondat végét Zayn és ijedten nézett a dühösen grimaszoló Harryre.

- Mi lesz két nap múlva? - kérdeztem úgy, mintha nem tudnám és a gyomrom már most gyűszűnyire zsugorodott az idegességtől.

- Az van, hogy... - nyöszörgött a pakisztáni fiú, mire a göndör megkegyelmezett neki.

- Turnéra megyünk.

- Óh - tettettem a meglepődöttet.

- Holnapután indulunk - tette le a villát Niall is szomorúan és tekintetét az asztalra szegezte.

- És ezt mikor akartátok elmondani? - ugrottam fel idegesen és sietős léptekkel otthagytam őket. Kirohantam a kertbe és a karjaimat magam köré fonva elnéztem a távolba. Hallottam, hogy valaki utánam jött, de direkt nem fordultam felé.

- Jade, ne haragudj - hallottam meg rekedt hangját a mögöttem állónak. Meg sem kellett volna szólalnia, mert a szél felém hozta mentolos, citrusos illatát így azonnal tudtam, ki jött utánam. - Nem tudtuk, hogyan mondjuk el - ölelte magához a testemet és én megadóan simultam hozzá.

- És ha Zayn nem szólja el magát, nem is tudom meg, csak ha már eltűntetek? - fordultam meg a karjai közt és szemeimet vádlón az arcára szegeztem.

- Nem, dehogy. Ma mindenképp elmondtam volna, csak nem így - simított végig lágyan az arcomon.

- Mennyi időre mentek? - hunytam le a szemeimet, hogy ne láthassa benne a fájdalmat, ami már most mardosta a szívemet.

- Körülbelül hat hónap - suttogta elhalón.

Szemeim kipattantak és hitetlenkedve néztem fel rá.

- Fél év? - száradt ki a szám. Nagyon hosszúnak tűnt ez az idő, főleg Harry és Niall nélkül.

- Amint lesz egy kis szabadidőnk, repülök hozzátok - ígérte.

- Na persze, mert a világ másik feléről olyan könnyű ám csak úgy lelépni - húztam el a számat.

- JB., ne csináld! - hajtotta le a fejét a vállam és a nyakam közé. - Te is tudod, hogyha tehetném, nem mennék sehova. Mindig veletek lennék - nyomott apró csókot az érzékeny bőrre, amitől jóleső vibrálás kúszott fel a gerincemen. Sóhajtva simultam ölelő karjai közé és hagytam, hogy az érzelmeim felül kerekedjenek a józan eszemen, így mikor a kezemet megfogva magával húzott a házába, szó nélkül követtem.