Blake szemszöge:

-Gil... Nagyon csendes-szólalt fel Char-De ha megint én megyek oda hozzá beszélgetni elküld a búsbánatba.

-Majd én-sóhajtottam, hiszen nekem is feltűnt már, hogy kifejezetten szótlan-Hé, öcsém!-értem utól a vállára téve a kezem, de egyből lerázta azt onnan.

-Menj vissza Charlotte-hoz.

-Ne legyél már ilyen gyerekes...

-Ohh, bocsánat-váltott cinikus hangsúlyba, így ismét sóhajtottam egyet-Én eddig úgy gondoltam az a gyerekes, aki képtelen magát megvédeni észérvekkel és ezért másnak kell ezt megtennie.

-Egyértelmű, hogy az ő pártját fogom, amikor te támadod.

-Persze, hogy támadom, amikor így túl lép egy határt!

-Megszokhattad volna már tőle...

-Nem. Ezt nem megszokni kéne, hanem rendbe tenni...-motyorgott-Beth is... Csak úgy elrohant. Most... Most komolyan meg fogja magát...-fordult felém könnyekkel teli szemeivel, így egyből elkaptam róla a tekintetem. Nem tudtam mit válaszolni-Miért pont Sydney?-szólalt fel pár másodperc eltelvetével, azonban a hangja kissé elcsuklott a vége felé.

-Nem írunk rá Beth-re?-ajánlottam fel gyorsan, így a fiú letörölve az arcát az alkarjával bólintott egyet, majd elővéve a telefonját pötyögni kezdett.

-Megnézte.

-Na. Ez már egy jó jel.

-Az...-bólintott ismét felém fordulva, majd vissza is kapta a fejét az eszköz felé, amikor üzenete jött-Azt mondja... Nem akar velünk beszélgetni-eresztette le maga mellé a telefonját, majd újra búskomoran kezdte el figyelni az előtte lévő utat.

-Akkor...Várd meg, amíg szeretne.

-Szerinted tudok mást csinálni?-pillantott felém egy szomorú mosollyal az arcán.

Dorian szemszöge:

-Ki az az Emma?-kérdeztem meg kíváncsiságból, amint előre ment Blake, így Char egyből felkapta a fejét.

-Miért, érdekel?

-Persze-bólintottam.

-Hát...Igazából még általános suliban találkoztam vele. Ugye pont a suli előtt költöztünk ide, mert anyámék úgy gondolták sokkal jobb lesz itt felnőni a tervben lévő Lily-nek, mint egy panel lakásban, főleg úgy hogy én mennyit szenvedtem ott.

-Én azt hittem te már ide születtél-lepődtem meg.

-Nem-rázta meg a fejét mosolyogva-Városi lányka voltam, aztán kiköltöztünk ide. Ugye a nyáron még idejártam oviba, ott barátkoztam össze Blake-el, általános suli első napján, pedig Emma-val. Még a mai napig emlékszem, hogy két copfba volt fogva a haja-vigyorodott el-Egyből odajött hozzám, és egész jól elbeszélgettünk, így ő lett a legjobb barátnőm, viszont Blake-kel sosem haverkodtak össze. Nem utálták egymást, de jóban sem voltak. Olyan semleges kapcsolatuk volt, még így is, hogy ott voltam én közös pontnak sem keresték egymás társaságát. Ha vélelten mégis egy társaságba kerültek elpoénkodtak és el voltak egymással, de ennél semmi több.

-És... Hol van most Emma?

-Hát... Nem csak általánosba, hanem egy alsó-középbe is jártunk, azonban harmadik fél évkor el kellett költözniük, pont nem sokkal azelőtt, mint amikor ti jöttetek Syndey-vel.

-Hogy-hogy?

-Családi okok-hajtotta le a fejét szomorkásan.

Egyből megbántam, hogy rákérdeztem.

-Bocsánat...

-Nincs...Semmi baj. Csak... Azért néha hiányzik, hogy nincs itt-tartotta a szemét továbbra is a földön, miközben rúgdalni kezdett egy kavicsot.

A nap már lemenőben volt, így hunyorítanom kellett, hogy rendesen lássak, hiszen azzal szemben mentünk. Clyde és Sydney előttük suttogott valamiről, Blake és Gil, pedig a sor elején kullogott. Biztos nincs közös témájuk.

-Tudod...-szólalt fel hirtelen Char, így egyből felé pillantottam-Azt hiszem... Azt hiszem ő volt az első szerelmem-mosolyodott el halványan, továbbra is azt a kavicsot rúgdalva.

Charlotte szemszöge:

-Siess, mert lefogunk bukni-vigyorogtam hátrafordulva a szőkéhez, így ő gyorsabban kezdte el szedni a lábát a rozoga, falépcsőfokokon.

-Megyek már na-suttogott vissza, jobban rászorítva a kezemre, miután kicsit megbotlott.

-Meg vagy?

-Még élek.

-A padlás feljárót bezártad?

-Itt a kulcs-lóbálta meg-Még ha be is zárnak, ki tudunk menni.

-Ügyes-bólintottam lenyűgözve, majd hirtelen megálltam, ahogy belementem egy adag pókhálóba-Bleh-nyújtottam ki a nyelvem, miközben megpróbáltam leszedegetni magamról, így Emma csak elnevette magát-Nem vicces! Inkább segíts leszedni!

-Jól van, jól van-nevetett továbbra is-Majd miután összegyűjtötted az összeset az utamból, leszedegetem rólad-tette hozzá, így ismét elvigyorodtam.

-Csúúúnya vagy.

-Ugyan már, te is tudod, hogy nem-nézett rám mosolyogva, majd pár pillanattal később megingatta a fejét-Na, gyere ide-sóhajtott, így kissé lejjebb guggoltam, hogy elérje a hajam tetejét.

-Szeretlek.

-Tudom-bólintott.

-De csak azért, mert leszeded rólam a pókhálót-pillantottam fel az arcára, ő pedig hitetlenül elmosolyodva, az állam alá téve a kezét, egy szintre emelte a fejem a sajátjával.

-Még itt van a kezemben, vissza tudom rakni-mosolygott gonoszan, így elszakítva a tekintetem a dús ajkairól, felpillantottam a tengerkék szemeibe.

-Légyszi ne-görbült le a számsarka, amit miután a lány észrevett halkan elnevette magát, majd közelebb húzva magához egy puszit nyomott a számra, így egyből behunytam a szemeimet.

-Kérek még egyet-vigyorogtam rá csukott szemmel.

-De követelőző lett valaki hirtelen-engedte el az arcom gonoszan mosolyogva.

-Leszedtem előled a pókhálót!-háborodtam fel.

-De ez csak egy volt-vont vállat-Addig nem adok semmit, amíg még esély van rá, hogy beleszaladok párba.

-Na jól van...-ráncoltam össze a homlokom, majd hátat fordítva felbaktattam a lépcső tetejére.

-Megsértődtél?-vigyorgott.

-Nem! Amúgy sem volt több!

-Ne legyél morci-görbült le a szája széle, miközben ő is fellépcsőzött, majd elém állva ismét a két keze közé vette az arcom, ezzel kényszerítve, hogy az íriszeit kémleljem-Szeretem, amikor mosolyogsz.

-Klisé...-pillantottam fel a tetőre, ezzel leplezve a zavarom.

-Az-bólintott-De így van-húzta halvány vigyorra a száját, majd újra közelebb hajolt hozzám.

Még mindig éreztem az előbb elfogyasztott, egésznap tartogatott, Emily néninél vett eper ízű nyalókáját, amit én már az első óra előtt benyomtam, mondván "most akarom megenni", erre a gondolatomra, pedig el is mosolyodtam halványan, így a lány egy hasonló ábrázattal az arcán felszólalt.

-Mi az?

-Semmi érdemleges-húztam magamhoz ismételten közelebb a csípőjére téve a tenyereim, így a lány is átvezette az arcomról a nyakam köré a kezeit.

Az egyértelmű volt, hogy meg kell várnunk, amíg mindenki hazamegy az iskolából, viszont nem akartunk lemaradni a csillaghullásról, így másfél perc elteltével elléptem a lány elől, hogy keressek valamit, amivel kitudunk mászni a tetőablakon.

-Elővegyem az UNO-t?-figyeltem fel a lány távolabbról jövő hangjára.

-Aha-bólintottam-Itt a hátizsákomban a pokróc, terítsd le, addig építek valami felutat-nyújtottam át neki, majd ismét körbe néztem a hatalmas helységben. Egyből feltűnt a rengeteg régi, itt tárolt pad, így meg is indultam az egyik felé, hogy az ablak elé húzhassam.

-Segítsek?

-Nem kell-ingattam meg a fejem-Megoldom.

-Biztos?

-Biztooos-nyújtottam el az "o" betűt, biztosítva igazamról, így a lány vállat vonva kiterítette a földre a pokrócot és leült rá, megkevergetve a kártyapaklit.

-Hát rendben.

Végül egy széket téve az asztal tetejére tudtunk kimászni, mikor végre sötétedni kezdett. Egészen addig Uno-ztunk és a telefonjainkat nyomkodtuk a tetőtérben.

-Mászok először-jelentettem ki, majd felállva a padra kinyitottam az ablakot, ezután pedig a székre lépve nagy nehezen kimásztam rajta, felhúzva magam a tetőre. Letérdelve a lemezeken a kezemet nyújtottam Emma-nak, hogy segítsek neki feljutni, hiszen én is megszenvedtem vele.

Hála az égnek a tető még annyira sem volt meredek, mint aminek lentről látszott, a tetején, pedig teljesen laposra tervezték, így oda táboroztunk le, a pokrócunkkal együtt. A naplementéről már lekéstünk, így csak a csillagok megjelenésére várhattunk, ami nem sok időn belül el is következett.

Számtalan kis apró fénygömb villant fel egyik pillanatról a másikra, amit ámulattal figyeltünk mindketten, kézen fogva.

-Nem hiszem el, hogy mi most tényleg ide felszöktünk...-szólalt fel mellettem halkan a lány, így a szemem sarkából rápillantva elvigyorodtam.

-Hát...Pedig megtettük.

-Lotte.

-Hm?

-Szeretlek.

-Tudom-bólintottam, így Emma elnevette magát.

-Visszakaptam.

-Vissza.

-Nem...Mármint úgy értem...-fordult felém sóhajtva-Tényleg...

-Én is szeretlek-mosolyodtam el halványan, majd hirtelen fel mutattam az égboltra-Hullócsillag!

-Mi? Hol?-kapta fel a fejét a lány, ezek után, pedig egy "Tényleg" felszólalást hallatott.

A levegő kissé hűvös volt, mégsem fáztunk a tücsök ciripeléssel teli, sötét, csupán csillagokkal borított csendes éjszakában. Egyetlen egy autó nem járt a faluban-hiszen innen beláttuk az egészet-, viszont majdnem minden házban égtek a villanyok.

Valószínűleg a többi lakos is az épp most eget átszelő hullócsillagot bámulta.

Bárcsak minden így maradhatna.

Ugyan csak pár másodperc telt el az utolsó szóváltásunk után a szőke lánnyal, azóta mégis többszáz felé elkalandoztak a gondolataim, így végül már csak azt vettem észre, amikor Emma arcát kémleltem.

-Kívántál?-szólaltam meg.

-Hogy ne kívántam volna-nevetett fel-És te?

-Én is.

-Mit?

-Nem mondom meg-vigyorogtam.

-Ajj már...Akkor én sem az enyém.

-Nem is szabad.

-Persze-persze...

Fogalmam sincs, hogy meddig is feküdhettünk ott-az időérzékem még mindig kuka-csillagokat nézve és mindenféle dologról beszélgetve, viszont egy ideje már a figyeltem mimikáját, amikor szemet szúrt valami, így fel is szólaltam.

-Emma...Mi a baj?-ültem fel, hogy jobban rálássak az arcára, hiszen egy halvány szomorúság suhant át rajta, amit egyből észrevettem.

-Semmi. Nincs semmi-mosolyodott el egyből, majd hirtelen a csípőmre ült, ezzel kényszerítve, hogy visszafeküdjek, miközben ő megtámaszotta a kezeit a fejem mellett.

-Mi történik?-lepődtem meg. Nem igen szokott ilyen gyorsan dolgokat csinálni.

-Még semmi-ingatta meg a fejét óvatosan, miközben egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, egészen a szánk össze nem érintéséig. A lány egyből elmélyítette a csókot követelve a dominanciát, amit most átengedtem neki, hagyva had ő vezessen. A hideget megérezve az oldalamnál először fel akartam kapni a fejem, de mikor azt a hideget egy kézből áradó meleg váltotta fel minden ilyen gondolatom elmúlt.

Nem volt erőszakos, de olyan gyengéd és óvatos sem, mint szokott lenni. Pont a kettő között.

Aztán ez a véleményem is megváltozott, amikor egy nem várt pillanatban az alsó ajkamba mélyesztette a fogait, aminek hatására felszisszentem, a lány azonban, mint aki meg sem hallotta ugyanúgy folytatta tovább, amit eddig csinált.

Emma tenyere, először csak a hasamhoz ért hozzá, azonban egy idő után az elkezdett egyre feljebb és feljebb vándorolni, így rászóltam a szőkére.

-Várj!

-T-Túl sok volt?-lepődött meg a hirtelen hangomtól, így rázni kezdtem a fejem, nyugtató jelleggel az arcára helyezve a kezem, miután a füle mögé tűrtem egy előre lógó hajtincsét.

-Menjünk át hozzám...

-Komolyan?-nőttek nagyobbra a szemei, így egyből elbizonytalanodtam.

-Nem...Szeretnéd?

-Induljunk-pattant fel rólam, szinte meg sem várva, hogy én is felálljak a plédről már össze is hajtogatta, belegyűrve a táskámba, aztán kézen fogva az ablakhoz vezetett, hogy onnan lemászva, majd becsukva azt, elindulhassunk lefelé a padlásra vezető lépcsőn, hogy így végül elhagyhassuk az iskolát.

Az egész haza utunk csendben, és igen tempósan telt, hiszen valószínűleg most jól feltüzeltem a szőkét az előző kijelentésemmel.

Te jó ég...Mi most... Mi most komolyan ezt tervezzük?

Kinyitva a kulccsal a bejárati ajtót, rájöttem, hogy már mindenki elaludt, így kissé megnyugodva léptem át a küszöbön, ledobva a cipőimet az előszobában. Megvárva, hogy a lány is elismételje az előző cselekedetem a szobám felé kezdtem húzni, még mindig a kezét fogva. Sikeresen átjutottunk anyámék és Lily szobája előtt is, így benyitva a sajátomba magunkra is zártam az ajtót.

-B-Biztosak vagyunk mi ebben?-szólaltam fel rekedtesen és egy picit álmosan, hiszen már hajnali fél három volt.

-Te ajánlottad fel. Na. Kezdj el vetkőzni-dobta le a felsőjét, így egyből elnevettem magam a lányon, miközben én is elkezdtem levenni a pólóm.

-Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is én hallom tőled és nem fordítva.

-Így alakult-vigyorgott, épp az övét kilazítva, majd kigombolva a farmernadrágját, amit ott hagyva a padlómon közelebb lépett felém, hogy ismét egy heves csókba invitáljon.

-Izgulsz?-fogtam rá az oldalára, így mivel a lány csikis elnevetve magát a szemeimbe nézett.

-Kicsit.

✨✨✨

-Ledomináltál...-szólalt fel a takaró alól felém fordulva.

-Ömm... Sajnálom?-kérdeztem vissza inkább, mint kijelentettem. Fogalmam sem volt erre mit is kéne válaszolnom.

-Tudom, hogy nem-ráncolta össze a homlokát, így elnevettem magam.

-Persze, hogy nem.

Percekig csak csendben bámultuk a sötét plafont, a takarót a nyakunkig felhúzva, hiszen még ezek után is, biztos vagyok benne, hogy mindketten zavarban voltunk.

-F-Figyelj... Lotte-dadogott a mellettem lévő, így érdeklődően felé fordultam átölelve, miközben a fejemet a mellkasára helyeztem. Milyen aranyos, hogy ilyen gyorsan ver a szíve.

-Hmm? Mi az?

-E... Elfogunk költözni...-sóhajtott.

-Tessék?-mosolyodtam el, hiszen biztos voltam benne, hogy csak félre hallottam valamit.

-Holnap.

-M-mi?-pillantottam fel ijedten a kék szemeibe a félhomályban, így ő csettintve egyet a nyelvével elismételte az előző mondatait.

-Holnap elfogunk költözni...-motyogta maga elé.

-Mivan?!-akadtam ki felülve, mikor rájöttem, hogy tényleg jól értettem a mondandóját.

-Holnap elköltözünk anyámmal...

-Miért nem szóltál?!-fordultam felé mérgesen-Eddig miért nem szóltál?!

-Én próbáltam, de...-csuklott el a hangja-Mégis hogy mondhattam volna el?! Tudtam, hogy ki fogsz akadni...

-Hova?

-M-mi?-kérdezett vissza esetlenül.

-Hova?!-emeltem feljebb a hangom. Éreztem, hogy a könnyeim elkezdtek felgyűlni a szememben.

-Philadelphia...

-De hát az... Az kurvára amerika!-pillantottam idegesen a szőkére, ő azonban csak szomorúan lehajtotta a fejét-Emma?!-szólaltam fel kétségbe esetten.

-Reggel hatkor megy a gépünk...-törölte le az arcán folydogáló könnyeit az alkarjával.

-D-de hát...-blokkoltam le, hagyva, hogy a sós cseppek végig gördüljenek az arcomon-Alig van pár órád addig...

-Tudom-bólintott-Na. Ne sírj már-simította rá a tenyerét az arcomra, így egyből felkaptam a vizet.

-Te hülye vagy?! Hogy ne sírnék?! Én... Én azt hittem, hogy az előbbi...hogy az előbbivel-szipogtam, de aztán hirtelen abbahagyva csak visszadőltem az ágyamba. Könnyebb lesz úgy elengednem, hogy ha nem folytatjuk tovább ezt a beszélgetést-Mindegy is... Felejtsd el. Menj haza Emma.

-De...

-Menj haza Emma... Pihenj, amíg tudsz.

-Lotte? M-mérges vagy?-vezette át a kezét a hasamon közelebb húzva magához, miközben a vállamba fúrta a fejét.

-Had ne kelljen erre válaszolnom...-fordítottam el tőle a fejem, mikor megpróbált a szemeimbe nézni.

-Rendben...-sóhajtott akadozottan, miközben felült. A takaró teljesen lecsúszott a combjaira, ahogy felém fordult-Hazamegyek...-nyomott egy puszit a számra, de mikor látta, hogy én ezt egyáltalán nem viszonzom megrázta a fejét és ismét letörölte a könnyeit. Kikelt mellőlem az ágyból, majd felöltözve a szobám ajtaja felé kezdett el lépdelni, de egy hirtelen pillanatban hátrafordult-Hiányozni fogsz Lotte-suttogta végül, majd elhagyta a szobámat, ezzel együtt, pedig a lakást is.