Szívverésem hangfalként zengett csontjaimban, s tekintetem össze-vissza cikázott képtelenkedésem szívhasogató szólamaival. 

Észheztérésem előtt a kopogás éles zengése kényszerítette gondolataim a szituáció szépítésére. 

Nem... Tévedek. Hiszen a nemesek külsejét az átváltozás teljesen felismerhetetlenné is teheti. Így van! Figyeltem az órán, biztos vagyok benne, hogy ez sem kizárt!

Saját magam hitegetését, a kezem általi ajtónyikorgás szakította félbe, majd áthúzva rajta a fiút, zártam el magunkat ismét a külvilágtól. 

Azonban amit láttam, közel lehetetlenné tett arra, hogy csupán pozitív gondolatok lepjék el megdöntött fantáziaképem az előttem álló fontos személyről, aki a szárnyai kivételével még mindig közelebb állt a kedvezőtlenebb oldalhoz.

- Sukie... Mi ez az egész? Mondd, hogy helytelen az elméletem! -ragadtam meg vállainál-

- Sora... Sajnálom... -kezdett bele a talaj könyörtelen pásztázásába-

- Nem azt kértem, hogy sajnálkozz! Ez csak egy elcseszettül rossz vicc, igaz? Mégis ki vagy te? -püföltem mellkasát elveszetten-

- Megöltem valakit... Te is tudod, hogy ezzel mi jár... -nyögte ki lassan, s kételkedve mondanivalójában- Végül egyedül saját magam mentettem... -gyülemlettek fájdalmas könnycseppek szemébe-

- Fejezd be! Most jön az a rész, hogy te azt mondod, ne fantáziáljak ostobaságokat, én pedig felhúzottan megyek forrázni! Nem veszem ezt be! Mégcsak meg sem közelíted a könyvekben említetteket! -dühöngtem nehéz mellkassal s riadt tekintettel-

- A könyvek sosem tartalmazzák a teljes igazságot. Sora... Én démon vagyok. -vette le magáról gyengéden kezeim, majd lépett hátra egyet-

- Elég! Ha ez igaz lenne, akkor most nem lehetnél itt! -estem egyre mélyebbre saját magam ámításában-

- ... Már késő ilyesmin törni magad. Még ma el kell hagynod ezt a helyet!  -közölte komoly tekintettel-

- Mégis mit vársz tőlem?! Most el kéne fogadnom, hogy megint eltűnsz a szemeim elől? Eddig is tudtam, hogy te voltál az elkövető, mégis biztos vagyok benne, hogy volt indokod. Kétszer nem hagyom, hogy a saját fejed után menj! Ha azt hiszed ezúttal is ignorálhatsz, akkor tévedsz! Te, én és Rim együtt megyünk, és elbújunk egy barlangban, mint a rendes példaértékű szuperhősök. -pillantottam fel rá kérlelően-

Jong Suk derűsen, mégis fájdalmasan nézett mélyen szemembe. Végigsimítva hajamon hagyott ott a letargikus hangulat uralta szobában, a csend harsogó csikorgásával. 

<><><>

Másnap a táskák, melyek szemem alatt lézengtek, akár egy nagybevásálásra is megfelelőlek lettek volna. Púpos háttal és kialvatlan sivatagszerű bőrömmel baktattam ki az ajtón, mikor Sukie-val és a hozzám hasonló ábrázatával találtam szemben magam. Mielőtt bármit is kommentelhettem volna, az egyik osztálytársunk, pontosabban Namjoon megjelent pár gyógyszerrel a kezében, s szó nélkül nyújtotta át őket a fiúnak. 

- Ohh, Sora! Ramatyul néztek ki, te is végig Max-et ápoltad? -mosolyodott el kissé kacarászva-

- Hm? Miért, valami baj van? -kérdezősködtem erőtlenül-

- Uhm... Talán tévedtem. Ezt félretéve, úgy tűnik Max megint elkóborolt, és egy démon megsebesítette... -közölte sajnálkozóan- Viszont nektek srácok, érdemes lenne ma pihennetek, mielőtt mindenki tévhiteket kezd gyártani kettőtökről. -kacsintott ránk, majd poroszkált el dúdolászva- 

Ügyet sem vetve a szomszédomra, haladtam be egyenesen a szobába, ahol az apró eb pihegett, hatalmas fájdalmak közepette, egy méretes, feketén tátongó sebbel az oldalán. 

Érzelmek nélküli tenkintettel ragadtam meg a miniatűr energiabombát, s vittem magammal karjaim között. 

- Ha most kitálalod az állást, csak felgyorsítod a folyamatot, és még többen halnak meg. De azt hiszem, ezek után nincs jogom megállítanom téged. -nyöszörögte fáradtan-

- "Remélem megbízol bennem." ... Ezt írtad a levélre... Elégedett vagy? Folyton mellettem voltál, és elhitetted velem, hogy közel állunk egymáshoz... Végül mégis én vagyok az a naiv idióta, aki még mindig vakon bízik a másikban, attól függetlenül, hogy most már világos, hogy neked végig nem jelentett semmit a barátságunk. - hánytam szemére sérelmeim, fájdalmasan tekintve a kimerült fiúra-

Ahogy magammal cipeltem Max-et, egyre csak pergett le előttem az a rengeteg közös emlék, melyek eddig melengették szívem, azonban ezúttal mindegyikük kitépett belőle egy darabot. Úgy éreztem elárultak. Jong Suk és én, a látvány veszekedéseink ellenére, szinte minden időnket együtt töltöttük. Bár rengeteg titkunk volt egymás előtt, mégis elhitettem magammal, hogy támaszkodunk egymásra. Biztos voltam benne, hogy Sukie-nak is jelentett valamit a sok év, melyet a hátunk mögött tudhatunk, azonban ekkor rá kellett eszmélnem, hogy én számára csupán egy éktelen púp voltam a hátán, ahogy azt már sokszor említette. 

Vajon, ha akkor elszakítom Woobin oldaláról, most nem kéne ezt a fájdalmas arcot vágnia? 

Mire észbekaptam, már az öltönyös gorillák őrizte ajtó előtt ácsorogtam, s azok kérdések nélkül engedtek át kapujukon. 

- Meglep, hogy ilyen sokáig tartott, szóval--- -hökkent meg- Sora... Tudod te mi az a kezedben? -nézett rám dühösen a szemrevaló úr-

- Maga meg tudja menteni igaz? -kérdeztem lesütött szemekkel-

- Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mit kérsz tőlem? Ez nem rád vall... -vágta keresztbe kezeit-

- Mégis miért lennék? Egyáltalán ki magam és mennyi mindent tud rólam? -mustráltam dühös tekintettel-

- ... -vett egy mély lélegzetet, majd egyszerűen kibökte- Én a kirendelt őrző angyalod vagyok. Mivel születésed óta az volt a feladatom, hogy szemmel tartsalak, mint leendő nemest, ezért kérdésedre válaszolva: MINDENT. Előttem a legapróbb mozzanatod sem maradhatott titok, mégis amint leveszem rólad a szemem, azonnal ilyesmivel állsz elő. De legyen... Megmentem, amint beleegyezel, hogy elkezdjük a kiképzésed. -firtatott szigorúan-

- Számít ez egyáltalán? Egyébként is kész csoda, hogy eddig titokban tudtam tartani. Maga is tudja, hogy ez az alku egyedül nekem kedvez. -vitattam gyanakodóan-

- Van értelme egyáltalán kihúznom belőled? -mosolyodott el egy hatalmasat sóhajtva- Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy előttem nincs értelme titkolózni. Az én feladatom örökre az lesz, hogy szolgáljalak. -közölte halálos komolysággal-

- Spóroljuk meg ezt a színjátékot, eleget hallgatom mostanság. -tekintettem rá lekezelően- 

A férfi lassan, araszoló mozdulatokkal mutatta ismét az elkeseredett tekintetet, ami megmagyarázhatatlan oknál fogva, olyan érzéssel tölt el, mintha a számomra legfontosabb személy érzelmeibe gázoltam volna. 

Ártatlan arckifejezése méginkább tudatosította bennem, hogy nem a jó utat járom. Ha így folytatom végül tényeg olyanná válok, mint 'ők'. Minden egyes lépésemmel, ugyan azt a fájdalmat okozom másoknak, mint 'ők' tették. 

Az úr nehézkesen elém ballagott, majd elragadva tőlem az állatot, féltérdre ereszkedett lábaimnál, s lassan ujjaim alá csúsztatva övéit nyomott egy csókot kezemre. Ajkai remegve és akaratlanul távolodtak, majd érdes s gyötrelmes hangon mondta:

- Fogadja bocsánatkérésemet. Kérem foglaljon helyet, míg elvégzem a parancsát. És... Sora-shi... Én akkor sem engedem el a kezét, ha mindenki más a hátát mutatja. -hajolt meg gyengéden, majd sétált be egy eddig feltűnés mentesen rejtőzködő ajtó mögé-

A szívfájdító jelenetet követően a két testőr megjelent a hátam mögött, s elítélő tekintetüket végig kaszabolva rajtam, vezettek egy gigantikus helyiség mélyére, amely oly' mértékben el volt túlozva, hogy képtelenkedésemben állam koppanását hallottam a talajon. Az összes oldalfal tükrökkel volt borítva, a talajt és a mennyezetet pedig valamiféle fekete gránit lap borította. 

- Amíg Gong Yoo-shi vissza nem tér, kezdje el az edzést! -közölték megvetően, majd csapták rám az ajtót-

<> 

A terem közepére sétálva, lehúnytam szemeimet, majd a levegőt egyenletesen s nyugalmasan kezdtem áramoltatni. Nem is volt szükség különösebb megerőltetésre, hiszen a lapockáimat azonnal égető fájdalom járta át, szinte mintha keresztbe törtek volna, megállíthatatlanul emésztette fel testemet a hasogatás. Hamarosan az érzés térdre kényszerített, s körmeim a talajt kaparva harsogtak dobhártyámban. Szemeim s fejbőröm lüktetve kényszerítették még gyötrelmesebbé az átalakulást, majd a kilincs émelyítő lenyílása habzsolta fel a testemet addig emésztő fájdalmat, s mire hátra pillantottam, már az egyik tükör felé közelítettem szélsebesen. 

- Wááá~h! Zárlatos szárnyaim nőttek! -hasítottam tükörképem felé, versenyautókat megszégyenítő gyorsasággal, azonban a külsőm teljesen felismerhetetlennek bizonyult-

Mindazonáltal ilyesmin nem volt időm őrlődni, hiszen a következő pillanatban már egy szilánk cunami készül magáévá tenni. Az egész helyiség az üvöltésemtől zengett, mire nemvárt módon a talaj iszonyatos remegésbe kezdett. A rámzúdult üvegdarabok kevésbé rejtélyes módon egy apró sérülést sem ejtettek rajtam, azonban eme pillanat nem volt éppen a legalkalmasabb arra, hogy ilyesmin filozofáljak, hiszen az eddigi rendezett helyiséget most éktelen lyukak tarkították minden oldalról, amelyek egyre csak terjeszkedtek. Amolyan fekete savszerű anyag bomlasztott szét mindent részecskéire, így hamar felkapva a nyúlcipőt kezdtem el rohanni, kikerülve az árkokat, mire ismét egy eszméletlen zörej hatására, a környezetet kezdtem pásztázni. A helyzet azonban váratlan fordulatot vett, s a borzalmas nagyságú szárnyaim jelenléténél, már csak a hátamnak szegeződő teljesen fehér kard keltett bennem még szégyenteljesebb pánikot. Hirtelen az eddigieknél is kétségbeesettebben kezdtem menteni a seggem épségét, azonban sikoltozásaim közepette, a tollas képződmény egyre nehezebbnek bizonyult, mire végül is megnyerte ellenem a küzdelmet, s hanyatt esve loccsantam a talajnak, művészien. A lovagi kard ezt követően már a nyakamnál lihegett, ami cseppet sem tűnt bíztatónak, így végső zseniális ötletként összegubódzva vártam a kéretlen fejleményeket, azonban ekkor az éles eleje helyett az egész súlyát érezhettem bordáimon koppanni.

- Az eddigi tagokra sem a normális a legmegfelelőbb kifejezés, de ő messze felülmúlja mindet... -szólalt meg egy idős ember... hangjából ítélve- 

Mielőtt visszavághattam volna szárnyaim körém fonódtak, s levegő után kapkodva igyekeztem kiásni magam, visszagondolva tulajdonképpen saját testem fogságából.

- Segítség! Elromlott a lapockám kérge! -ordítoztam ki a fogság karmai közül-

- Biztosan minden rendben van vele szellemileg? -tette fel kérdését ismét az idős úr-

Egy huzamosabb ideig tartó örjöngéssorozat után végül megadta magát a tollas támadó, s végre valahára szemügyre vehettem a külsőmet s a körülöttem ekkorra már szinte teljesen elpusztított környezetet. Felkaptam a hófehér kardot a földről, majd az egyetlen, némileg még épségben tudható tükör felé meredtem.

<><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!

  <><><><><><><><><><>