Megragadtam lábainál fogva, s a ficánkolva fuldokló lányt vonszolni kezdtem, akár egy termetes szemeteszsákot. Egészen addig húztam, míg mindenki számára láthatóvá vált a kijárat túloldaláról, majd kifejezéseket mellőző pillantásomat rátelepítve, hajítottam a földnek végtagjait. 

Néhány másodpercembe telne csak átspurizni azon az ajtón, de tényleg képes lennék erre? Ha megteszem, talán a mentősök nem érkeznek időben és vége. Megeshet, az épület kitartana addig, de mi a garancia arra, hogy nem változik a rutinom útközben esti bélpakolásra?  Még túl fiatal vagyok a saját termesztésű agyvelő pedikűrhöz.

Ha most hagyom fűbe harapni, én is olyanná válok, mint 'ők'? Egész életemben azon fáradoztam, hogy a tökéletes ellentétjük legyek, most pedig itt a lehetőség arra, hogy bebizonyítsam, én más vagyok... 

Nos, nem ez lesz az első elcseszett döntés, amit meghozok...

- Már úgy is eldöntötted te barom... -vágtam arcon magam gyengéden-

Sarkon fordultam, s az adrenalintól hajtva pusztítottam végig a lángoktól hemzsegő épületen. Lépcső lépcsőt követett, s hamarosan megpillantottam az ajtót, mely mögött Ara inhalátora is rejtőzött. 

- Ha ebbe nem döglök bele, akkor semmibe se. -ingattam fejemet kételkedve kaszkadőri képességeimben-

Átrohamoztam az osztály bejáratán, s kapkodva téptem szét a rózsaszín flitteres táskát. A gyógyszert felkapva, azzal a sebességgel távoztam, ahogy az imént berobbantam, a mostanra már kevésbé ép négy fal közé. Azonban az épület eszeveszett remegésbe kezdett, s a másik pillanatban egy kisebb téglahalom landolt egyenesen a fejem búbján. 

A látásom elhomályosult, s irdatlanul forgott körülöttem a világ. Ujjaim s tenyerem a padlónak feszülve igyekeztek megtartani a súlyomat kétségbeesetten, míg fülemben a hangok eltompultak, s a kesze-kusza talajon az egyetlen, amit tisztán felismertem, azok a sötét vércseppek voltak, melyek egyre sűrűbben hullottak egymással versengve. 

Ökölbe szorítva kezemet kínos nevetésben törtem ki.
 Az utolsó reményem is elszállt azzal kapcsolatban, hogy ezt a mérhetetlenül elcseszett ötletet túléljem. 

- Szedd már össze magad te szerencsétlen idióta! -hasítottam át dobhártyámat, a buzdítóan ható motivációs beszédemmel-

Remegő lábaimba erőt paszírozva tápázkodtam fel, s kezdtem ballagni koordinálatlanul. Az első szint megtétele, maga volt a pokol. A fejem iszonyatosan sajgott, s képtelen voltam bármit is felfogni a környezetemből. Nem tehettem mást, csupán szorongattam az inhalátort... az apró tárgyat, mely különbséget tesz köztem és 'köztük'.

Az utolsó lépcsőfok előtti kanyarban némileg kitisztult a látásom, ami azonban csak még inkább a szakadék mélyére taszított, hiszen a leomlott épületdarabok torlaszként zártak el a kiúttól, és egyúttal attól a jelentéktelenül parányi reménytől is, mely eddig bennem pislákolt. 

- Ez most csak valami rettenetesen elcseszettül időzített vicc, ugye? -sokkoltam le kiábrándult tekintettel-

Hátrálni kezdtem, s a második lépést követően az ablaknak ütköztem, ami pontosan a kint ácsorgó tömegre bámészkodott. Ara az egyik tanár karjaiban hevert, a többiek pedig tehetetlenül lézengtek, várva a segítségre. A megmentőkre, akik számomra már nem jelentenek többet a porhanyósra sült hullám elszállítóinál. 

A kezemben pihenő inhalátorra pillantottam, s érzelemmentes tekintetem mélyén egy szemerkényi fájdalom, félelem, de még büszkeség sem lappangott. 

A kilincset elforgatva, hajítottam ki az ablakon keresztül a gyógyszert, s abban a pillanatban mindenki szeme rám szegeződött. Rémültek és bizonytalanok voltak mind, akár a magukra hagyott kisállatok. 

Pontosan olyanok, mint 'ők'. A legkisebb áldozatot sem képesek meghozni másokért, miközben elvárják, hogy azok mégis megtegyék ezt értük. De vajon ez a döntés tényleg mássá tesz engem? Ara-ért léptem volna, vagy csupán önös érdekeimből cselekedtem? Annyira igyekeztem a végsőkig ellenezni minden apró mozdulatukat, s most mégsem érzem úgy, hogy többet érnék náluk. Megmentettem egy életet, vagy csak bizonyítottam magamnak? Bárhogy is, a végeredmény ugyanaz...

Zsebemből előhalásztam a fülhallgatóm, majd felpattintva azt, jólnevelten becsuktam az ablakot, nehogy már bejöjjenek a legyek, s a földre csusszanva fantáziám alkotta, teltházas koncertet adtam. 

Ezt követően már csak az égett hús könnyfakasztó szagára, és a lassan füstölgő bőr elviselhetetlen kínjára elmékszem, ami örökre belevésődött az emlékezetembe.

Nos, így végződött az utolsó napom emberként. 

<><><><><><><><><><><><><>

HEAVEN

<><><><><><><><><><><><><>

Legyünk őszinték, a legtöbben közülünk hinni akarnak valamiféle felsőbbrendű, misztikus erőben. Egyesek csupán el akarják hitetni magukkal, hogy nincsenek egyedül. Mások tanácsért, segítségért fohászkodnak. A legtöbben egyenesen a tehetetlenségüket és gondjaikat szeretnék másokra hárítani. Ámde mi történik, ha a szerepek felcserélődnek, s meglátjuk a másik oldal igazi valóját? Vajon törődne valamelyikünk is azzal, hogy egy idegen mi célból esedezik? Talán hiba így fogalmazni, azonban az igazság az, hogy a másik fél küzdelmét, sérelmeit senki nem említi, mikor az övék terítékre kerül. 

<><><>

Teljes sötétség... Ez fogadott, miután KFC-s csirkefalatkákra sültem, az égő épületben. A kemény s érdes talajon hemperegve, úgy érzetem magam, mint egy gusztusosan szétloccsantott májas pörkölt, amin az imént hajtott át egy acélrudakat szállító teherautó. 

A gyengéd szellő, mely a dögmelegben végigsuhant bőröm apró domborulatain, feltámasztott holtaimból, s szemhéjamat erőtlenül kényszerítettem nyílásra, míg én magam, szőnyeget imitálva terültem el a repedezett földön. 

Az eget mustrálva, annak kegyetlen árnyairól oldalra vittem pillantásom, csakhogy amit ott láttam, semmi jóval nem kecsegtetett. Végtelen sivatag vett körül minden oldalról, s csupán egy magányos fa ácsorgott a fejem felett tanácstalanul s bárgyúan, épp ahogy én szimuláltam kifogástalanul, a semmi közepén punnyadó laminált padlót. 

Ruháim szakadtak s  mocskosak voltak, mint mikor nyári szünidőben, antiszociális üzemmódban oszladozok, az ágy mágnesként magához húzó párnáinak ölelésében. 

(Remélem mindenki értékeli majd az eszményi  illusztrációs művem) 

Elképedt ábrázattal dolgoztak az agytekervényeim, s ekkor játszódott vissza elmémben az elmúlt órák eseménysorozata. 

- Most szívatsz? Megmentettem azt az életképtelen, böszme piócát, mégse látok íjászkodó kiskölköket repkedni? Velem van a gond, vagy tüntetnek a mennyben? -morzsolgattam elmélyedten az apró porszemeket-

Ahogyan pihegve kapkodtam a tekintetem egyre kétségbeesettebben, figyelmem a nyomorult kis fára összpontosított mellettem, s kattogott az ötletgenerátorom, hogy vajon mennyi ideig tartana létrehozni ebből egy Las Vegas-t.
Amolyan Tesco-s űrhajós hangulatom volt, hajó és űr nélkül, vizsgálgatva az irdatlanul nagy semmit.

<><><>

Amíg ott feküdtem hullamerevséggel, úgy éreztem napok óta száműztek arra a kietlen és egyhangú vidékre, ennek ellenére jelét sem láttam annak, hogy éhes, szomjas, fáradt lennék, vagy fájdalmakkal küszködnék. Akkor tudatosult bennem: tényleg vége. Rim soha többé nem szagolgatja mellettem a hónalját, nem fogok többé milliókat leakasztani illegális pókerjátszmákkal idegenekről, bizonyára az ezoterikus oldalam követői is rájönnek, hogy nem tudok pénzenergiával gerincferdületet gyógyítani és elfelejthetem a halálos dózisú koffein bevételt, mely ezidő alatt a legkedvesebb hobbimmá nőtte ki magát. 

...

Éppen könnyekig hatódtam volna az utánozhatatlanul édes valómtól, mikor a távolban vékony hangú ugatás zengett fülem mélyére. 

Gondolkodás nélkül felpattantam, s kitartóan fürkésztem az apró eb hívogató szavát, mire a messzi távolban egy fehér kis gombóc száguldott felém örömtelien, nyelvét lengetve a hőségben, amely még annak tudatában is elviselhetetlen volt, hogy tudtam esélyem sincs elpatkolni tőle. 

Ajkamra akarva akaratlanul is mosoly húzódott, s magamhoz mérten romantikus, virágos mezőt képzelve körém, szökdeltem felé boldogan. Széttárva karjaimat öleltem magamhoz a pirinyó teremtményt, mely számomra az angyalt testesítette meg. 

Azonban a pöttöm eb nem úgy festett, mint aki csak erre bolyongott. Határozott, mégis ennivaló csaholással jelezte, hogy érdemes lenne követnem, én pedig megvakarva tarkómat utána eredtem, hiszen egyébként sem voltam túl elfoglalt. 

A jószág céltudatosan haladt előttem, s én kitartóan követtem, hiába nyugodott már le közben a Nap is, s ocsúdott fel újra. Habár a végtelennek tűnő várakozás végül eredményesnek tűnt. Nem messze tőlünk, egy változó alakú, fehér délibáb lengedezett a szélben, s a blöki eltéríthetetlenül szedte felé mini, bolyhos lábait. 

Az azonosítatlan ondókapu előtt megtorpanva bambultam, hogy mégis mi a francot kéne ezzel a testet öltött avas tejhalommal kezdenem. Az öleb rettentő élvezhető módon kezdte nyesegetni a bőrt csupasz vádlimról, ami nyilván azt szándékozta jelenteni, hogy nem ártana felkapnom és megmártóznom eme megkérdőjelezhető eredetű jelensében. 

- Ahh~ utálom, hogy nincs jobb dolgom, mint függőleges spermapocsojákat fejelgetni... -indultam meg felé kellemetlenül-

<><><><><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!

  <><><><><><><><><><><><><> 

Üdv kedves idetévedő! Az előző részben egy némileg furcsa leírással előadott teremtmény jelent meg eme remekműben, amit azóta tovább gondoltam, elneveztem fáklyapolipnak és meg is alkottam, hogy ti is részesei lehessetek csodálatos elmém kibontakozásának. :3