"- Tedd meg te! Képtelen vagyok ezt tovább folytatani! Ha én nem leszek, te még el tudsz menekülni... De többé már nem merek kilépni ezen az ajtón... Tudom, hogy én vagyok az utolsó személy, aki valamit is kérhet tőled, de... ezen egy alkalommal még... kérlek végezz velem...-könyörgött minden emberi büszkeségét eldobva magától, miközbe felemelte fejét, amitől még inkább szánalomra méltóbban festett- "

Szemeim végigsiklottak zordan a fiún, aki az imént még az életem elvételét fontolgatta. Most mégis képtelen voltam átpréselni a szavakat ajkaim közt, melyek értelmet nyeretek volna eme szituációban. 

Miért hatnak meg a könnyei? Ő maga kéri, hogy vegyek elégtételt, méghozzá megkérdőjelezhetetlen indokkal. Mégis... Képes lennék megsebesíteni egy régi barátot? Vicces... Azt mondom "barát", de valóban ismerem őt olyan szinten, hogy ezt a megnevezést joggal használjam? 

Ez a személy... Eldobott magától megszámlálhatatlan alkalommal, mégis  valahogy mindig mellettem volt a kezdetektől. Mintha két ellentétes arcát kapnám minden alaklommal, mikor újra látom. Vajon képes leszek valaha rálelni a harmadik maszk mögött rejtőző személyre? Talán ez lenne az? Vagy az aki katanát tartott a szívem felett, míg aludtam? De a legfontosabb kérdés... Mégis miért nem tudom ezek után se magára hagyni?

Lestrapáltan vittem tekintetem Jong Suk-ról az ablakra, melyen át kellemes fuvallat kapott bele tincseimbe, miközben pillantásom a csillagokra irányult. 

- Mégis mennyire hiszel erősnek? Azt gondolod képes lennék fegyevert fogni rád, ahogy azt te tetted? 

Néztem mélyen szemébe szemerkényi bánat kíséretében, azonban lelkemet sötétség árasztotta el a csalódottságtól, mely kalitkába zárta könnyeim. 

- Ha nem teszed, rosszabb is történhet annál, minthogy félreállítnak az útból! -sulykolta belém rekedtes hangon-

- Mégis mennyi személyről van szó és kik azok? -kérdeztem higgadtan-

- A nemesség nem az, akiknek hiszed őket. A gyakran emlegetett háború csak egy megtervezett színjáték volt, amivel még kifogásokat sem kellett keresniük arra, hogy elpusztítsák a mennynek azon részét, ahova a következő nemes nemzedék "vándorolhat". Ezzel azt akarták elérni, hogy ha véletlenül mégis érkezne egy, akkor addig tévelyegjen, amíg rá nem küldenek pár démont, s így a legkisebb esélyt se hagyva arra, hogy valaki idő előtt felfedezze őket. A nemesek és a démonok birodalma réges-régen összefogtak, annak érdekében, hogy a bukott angyalokat mind kivégezzék. Ehhez azonban nem volt elég a saját erejük, ezért vakcinákat állítottak elő, amelyet a többi angyalon teszteltek. Olyan lényeket teremtve ezzel, amiket irányíthatnak a céljaik érdekében. -magyarázta gyászosan-

- Szóval utánam küldted Max-et, mielőtt még ez megtörténhetett volna... De ha ekkora kockázatot vállaltál, hogy megments, akkor miért próbáltál az imént megölni? Nem... Lapozzunk, igazából tisztában vagyok a válasszal, a kérdésem inkább az, hogy mégis mennyire kivitelezhető ez? Rettentő kevés angyal érkezik ide... Semmi esély, hogy ennyiből olyan hadsereget alapítsanak, ami bármi hatással is lenne a bukott angyalokra, és egyébként is... Miért pont ők? -húztam össze szemöldökeim-

- Sajnálom, de téves... Ha valaki beszél is itt angyalokról, ők mind csupán démonok, akik feltűnés mentesen tartanak szemmel mindenkit. Egytől-egyig kaodegan-ok (part 5), egy kisebb átmaszkírozással. A szárnyaikat valamiféle itallal teszik teljesen fehérré, a mintákat a testükön pedig alaposan eltakarják, s amint azt láthatod ügyesen végzik a dolgukat... Az igazi angyalokat úgymond "mesterségesen" állítják elő. Egy kisebb beavatkozással elérik az embereket, hogy feláldozzák magukat, s mivel nincs ki átkísérje őket, szabadon szeparálhatják el mindegyiküket egy külön zónába. Több millió van belőlük, azonban eddig egyetlen tesztalany sem volt képes ártani a bukottaknak. És, hogy miért pont ők? Azért, mert az egyetlenek akik felett nincs hatalma a nemességnek, azok ők... Így sejtheted mennyire nézik ezt jó szemmel. -meredt élettelenül a földre-

- És mi van veled? Hiszen te semmilyen szempontból nem tűnsz kaodegan-nak... -futtattam rajta végig tekintetem gyanakvóan-

- Mikor a démonok világába kerültem, az elsők között voltam, akiken vakcinákat teszteltek, persze egy teljesen más fajtát, mint az angyalokon. Viszont, mivel rajtam kívül csak két további személy élte túl, ezért leálltak a kutatással. -harapott rá alsó ajkára fájdalmasan-

Szóval mindegyikük démon... Ami azt jelenti, hogy ezalól Rim se kivétel. Mégis mi járhat a fejében? Semmi jelét nem láttam annak, hogy furcsán viselkedne. Viszont így legalább biztosra vehetem, hogy ő nincs veszélyben. Velem ellentétben... Ha jól sejtem, Sukie-t csak amolyan tesztként küldték rám. Azonban ez a vizsga nem az én képességeimet méri fel. Bizonyára kíváncsiak voltak, hogy mekkora hatásuk van Jong Suk-ra, így nem is csodálom, hogy rizikós kilépnie az ajtón. Mindazonáltal míg ő megúszhatja ezt egy ejnye-bejnyével, - ha persze nem derül ki az iménti tárgyalásunk - addig én már kevésbé vagyok képes biztos lábakon állni, akár a szobán kívül vagy belül. Egyértelműen nem szimpatizálnak a jelenlétemmel, tehát az egyetlen megoldás az lenne, hogy elmenekülök... Mármint abban az esetben, ha meglennének hozzá a képességeim, azonban ahogy elnézem, egyelőre saját magamra is veszélyt jelentek. 

Kivéve ha... 

- Jong Suk! Vakcinát csak a közönséges angyaloknak adnak? Nem tudsz esetleg arról, hogy máson is kipróbálták-e már? -nyeltem egy hatalmasat, miközben a válaszra vártam-

- Ezt hogy érted? Ha arra gondolsz, hogy rajtad is alkalmazhatnák-e, akkor a válaszom: nem... Az ilyesmi nem hat a nemesekre mivel, ha így lenne, könnyedén ellenük lehetne fordítani. -magyarázta-

- Ennek most örülnöm kéne, vagy sem? Úgy látom ismét én húzom a legtövidebbet... -csattant tenyerem arcomon, s borultam hátra azzal az ágyon- Még hogy Los Angeles... Inkább Chernobyl cseresznyével a tetején... -motyogtan képtelenkedve-

- Ezért magyaráztam már az elejétől, hogy el kellene menekülnöd. Ha észrevetted volna a jeleket, akkor most... -kezdett el duzzogni, majd kifújta magát, s így szólt- Nem... Az első pillanattól kezdve el kellett volna mondanom. -gubódzott össze szomorkásan-

- Ezer bocsánat, hogy nem tudtam, hogy azért futott felém Max, mert az egész túloldal koporsóban akarja tudni a seggemet. -bámultam rá lekicsinylő mosollyal az arcomon-

- Ohh, szóval mikor könnyek között a képedbe vágtam, hogy nem ártana elhúznod innen a koporsóba való segged, akkor is Max miatt tettél rá magasról? -kötekedett bőszen-

- Ha nem viselkedne Amazonasként a könnycsatornád ötpercenként, akkor talán komolyabban venném az efféle szituációkat... -vigyorodtam el öntelten-

- Te kis... Jobb, mint hogy ha a vakolat érzelmi intenzitásával rendelkeznék! Még csak fel sem tűnt, mit vallottam be az imént, vagy Max meggátol ennek a felfogásában is? -folytatta szájkarate mérkődzésünket-

- Meggondoltam magam, mégiscsak hallgatok rád és elcsikkasztalak, ha ilyen szépen kéred. -formáltam szívet ujjaimból, majd egyazon mozdulattal, komoly arckifejezésre váltva csíptem össze arca két oldalát-

<><><>

Ezt követően az előbbi kritikus helyzet könnyedén változott birkódzó mérkődzéssé, s mire észrevettük, a Nap sugarai már ocsúdtak is fel a távolban, mi pedig zihálva fetrengtünk az ágyon egymás mellet, döntetlent hirdetve. 

Ahogy a plafon egyszerűségét mustráltam, kezemet az ég felé emelve, kinyújtóztattam ujjaimat, s enyhe mosoly rajzolódott arcomra, ahogy felidéztem az imént történteket. 

- Hogy őszinte legyek, mióta ismerlek rengetegszer feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon jelentek-e neked valamit egyáltalán. Sokszor tűnődtem el azon, hogy ez a kapcsolat köztünk talán csak az én képzeletemben létezik. Mégis egy ilyen eseménysorozat után éreztem először közel magamat hozzád. Ezért, mivel amúgy sem túl fényes a helyzetem, talán ez alkalommal feltehetem a kérdést: Számítanak valamit neked a közös emlékeink? -fordultam el teljesen a fiútól, ahogy a válaszra vártam-

Felelet helyett azonban Jong Suk testének melegét érezhettem, ahogy körém fonta karját, s mellkasát a hátamhoz simította. Gyengéd szuszálása hajamban, egyre inkább émelyítette el gondolataimat, hogy szinte képtelen voltam tovább nyitvatartani szemeim. Ölelése szorosan, mégis kényelmesen tartott védelmezésében, s az utolsó löketet mormogóan álmosító hangja adta meg, mely mély álomba taszított. 

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy nincs olyan elmebeteg, aki távolról figyelve akkor boldog, mikor láthatja a mosolyod? ...Sértőnek találtam a kifejezést, te dinka. -kuncogott halkan, azonban én ekkor már a bárányos mezőn jártam, amit ő pontosan tudott-

<><><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!

<><><><><><><><><><><>