A bőröm hófehér, akárcsak az ablakon ragadt zúzmara, hajam ősz, mintha egy idősödő hölgy pillantana rám vissza, arcom mégsem torzítja ránc, s szemeim a selymesen lágy anyagdarab mögül vörösen izzanak, mely lávatengerként ragyog erőszakosan, de ami a legámulatba ejtőbb, mégis a hátamon hatalmasodó tolltömeg, melyet mostanra egy cseppet sem érzek tehernek a méretei ellenére. A fények úgy ragyognak rajta, mint ezernyi csillag, mögötte mégis a Nap sütkérezik, igézően tiszta színben. A két dupla szárny együtt aránytalanul hosszúra nyúlik, mégis az eltúlzott külső, fenséges összhangot alkot. 

Ujjaim a teljesen fehér kardmarkolatot szorongatták, melyen aprólékos díszítés futott végig, s egy vékony, szalagszerű anyag simult hozzá gyengéden, melyet valamiféle titokzatos fuvallat, -amely körül vette testemet- lengetett a levegőben. 

- Gyönyörű... -szólalt fel ezúttal Gong Yoo-

Felé kapva tekintetem rádöbbentem, hogy nem ő és az öreg úr az egyetlen látogatóim. Egy egész csapatnyi, külföldiekkel jócskán bélelt embertömeg gyűlt össze az ajtóban, akik bizonyára végigpopcornozták a harcomat, melyet saját képességemmel vívtam.

- Heh~, én mindig mondtam, hogy a modell szakmát nekem találták ki. -támaszkodtam kardomra, miközben büszkén dörgöltem orromat-

Kacarászásom közepette égető perzselést éreztem mezítelen talpamban. Lepillantottam, s a földbe vájt eszköz éléből fekete, erezet szerű minta türemkedett ki, a már amúgy is tönkrevágott talajzaton keresztül. 

- Elég lesz a sületlenségeiből. Ha végzett a kabaréval, akkor akár vissza is változhat. -parancsolt rám az idős férfi-

- Hmh? De hát nem tudom hogyan kell... -közöltem nyugalmas aurával, amely kínos csendet teremtett-

A hatalmas teremben, tőlem nagyjából tíz méterre recsegés, ropogás zavarta meg a hallgatást, s egy fülsüketítő robajlást követően megrepedt a talaj, melyből koromfekete folyadék tört fel a felszínre, s sebesen felénk lódult. 

- OMG, OMG, hogy a bánatba lehet ezt kikapcsolni?! -pánikoltam, s közben eleresztettem a kardot-

Nos, a tervem nem úgy sült el, ahogy gondoltam, s a különös,  sötét anyag egyre csak szaporodott, majd sistergő hangokat eregetve olvasztott el mindent, amihez hozzáért. Futásnak eredtem, mire észrevettem, hogy a csapat tagjai hirtelen felszívódtak. Megtorpantam, s hátrafordulva hullámok módjára sodorta felém kardomat a massza.

Szemeim hirtelen anime karakter nagyságúra nyíltak, s ruhám alját felkapva rohantam visongva.

- Segítség, elromlott a radioaktív iszapom! -szedtem szaporán lábaimat, mint egy határozott idióta-

Eljött az a pillanat, amikor elfogyott a tér, s a falnak szorulva fordultam hátra, törzsi rítusra emlékeztető szöveget kántálva. Lehúnytam szemeimet, s a végítéletre várva ácsorogtam, akárcsak egy tisztességes ürülékhalom a földön. 

Várj, ha most megpusztulok, az tulajdonképpen öngyolkosságnak számít? ...Kínos.

Pár másodpercnyi, eseménytelenül töltött időzés után lassan, hunyorgatva pillogtam, mire megláttam a fekete masszát, mely a kard markolatát nyújtotta felém. Óvatosan, habozva felé nyúltam, majd elvettem a barátságos kis trutyitól, s érzelemmentes arckifejezéssel bámultam azt. 

- Kösz...?... -motyogtam-

A rögtönzött, házon belüli cunami visszakúszott a fegyver hegyébe, s a maradék, földön heverő lé szimplán dinamit módjára robbant fel, amolyan végső "because fuck you, that's why"-ként. 

Az eddig hófehéren tündöklő lényem, most úgy festett, mintha egy úthenger nagyon csúnyán helybenhagyta volna, egy kiadós zápor után.  

- Do you think, she's done already? -hallottam meg az angol nyelvű pusmogást az ajtó felől- /szerinted már végzett?/

-  Hurrá... Ismét tökéletes első benyomást nyújtottam... -csattant tenyerem arcomon-

- Menjen vissza a szállásra, egyelőre elnapoljuk a debütálását, amíg nem lesz elég érett a feladathoz. Vagy legalábbis míg képes lesz egyhelyben állni anélkül, hogy elpusztítson egy fél épületet... -bámult lenézően, majd otthagyott, nyitott ajtóval maga mögött, a társulat maradék részét is magával csalogatva-

- Állj! És ki fogja elmondani hogyan kell unalbinizálódni? - kiabáltam utána száguldva a bejárathoz-

Azonban mire mamut lépteimmel "odaszáguldottam", már csak hűlt helyük fogadott. 

***

Egy órája próbáltam rájönni, hogy miért vannak a narancshéj belsejében külön választva a narancsok, mikor nélküle is ugyan olyan lenne, és ráadásul mi értelme van még a részeken belül is gumókra bontva nőnie, tekintve ha a külső héj ezúttal maradna, de mivel semmi változás nem mutatkozott a külsőmön, és még mindig nem fejtettem meg a választ egyszerű kérdésemre, így beletörődve, hogy ezt mindenképpen muszáj leszek kimagyarázni, nekiindultam utamnak, csoszogva s kedvtelenül. 

Az őrökhöz érve érdektelenül nyomtam kezeik közé a fejemet fedő fátyolt és a kardomat, majd tovább vonszoltam magam, mint egy élőhulla. Ötletem se volt, hogyan fogom ezt elővezetni Rim-nek, vagy arról, hogy mégis milyen képpel fognak fogadni, mikor megpróbálom begyömöszölni szárnyaimat az ajtón, amely eddig egy szumóbirkódzónak is elég helyet nyújtott volna.

- Sora! Képzeld csoportos randira megyünk a héten! -hallottam meg Rim áradozását-

- Rim... Ehh, tudod az úgy kezdődött, hogy éppen a narancshéjon töprengtem, mikor hirtelen egy hatalmas bumm~ aztán dinamitcsapódás, és mire magamhoz tértem már menyasszony voltam. -zagyváltam értelmetlenül, mire egy képet nyomott a kezembe, mely pár szemrevaló ifjút tartalmazott-

- ... Oké? ... A lényeg, hogy mindegyikük egyszerűen... Chippendale! Úgy értem, eszméletlen helyesek! -fangirl-ösködött tovább a meglepettség teljes hiányában-

- De hát a narancs... -kaptam fejemet testem felé-

Alig hittem a szememnek, mikor megláttam, hogy minden visszatért az eredeti formájába. A kifogásgyártás tengerében úszkálva nem vettem észre, hogy egy ideje semmi okom magyarázkodni. 

- Mit vagy úgy oda a narancsaiddal? Egyél egyet, ha ez meggátol abban, hogy elmagyarázd, miért is fontosabb ez, mint a helyes fiúk. -bámult rám furcsáló tekintettel-

- Ja nem, csak a belsején gondolkodtam, hogy mi értelme különválasztottan nőnie. -vakartam meg tarkómat bajbajutott pillantásokkal-

- Hmm... Most, hogy mondod, tényleg csak fárasztja magát vele az a szerencsétlen gyümölcs, elég lenne csak az egész köré növesztenie egyet. -bólogatott beleegyezően-

S ezzel le is zártuk, a voltaképpen számunkra megszokottnak számító társalgást. 

<>

Természetesen a felkérésre igent mondtam, s már későre járt, így az esti rutinom elvégzése után kimerültem zuhantam ismét a kényelmes párnák közé. 

Álmaimban Jong Suk szobájában voltam, aki a korábban látott kis dobozt szorongatta elkeseredetten, s akármennyire próbáltam közeledni felé, a falak egyre messzebb kerültek, a végén pedig már olyan távolra süvített, hogy képtelen voltam utolérni. Fájdalmas és magányos érzés fogott el, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, s akkor egy sötét szobába kerültem, ahol egyetlen ajtó és ablak sem volt. Egyszercsak felülről forró cseppek hullottak rám, amelyek kivétel nélkül csak az arcomra érkeztek, s csiklandozva folytak tovább gravitációt meghazudtolva a füleim irányába. 

Résnyire nyitottam szemeimet, s kiderült hogy a korábbi illúzióm nem volt teljesen alaptalan. Jong Suk meggyötört arcán gyöngyödző könnycseppek potyogtak rám egyesével, s haladtak végig egészen a fejemet támasztó  párnáig. Ajkait szorosan harapta annyira, hogy a sötétben is jól látszott a kisebesedés. Szempillái a sós cseppektől összeragadva hunyorgattak, s szipogása könnyfakasztóan keservesen visszhangzott füleimben. 

Amikor lejjebb pillantottam, megláttam a sötétvörös lángokban úszó, hosszúra nyúlt körmeit, robusztus kezén, melyek egy ehhez illő, rémületet keltő katanát szorongattak, pontosan a szívem felett. 

Talán szokatlan, hogy így éreztem, de lelkemet szánakozás és magányosság lepte el. Tisztán láttam a remegő kezein és a tehetetlen s ügyetlen testtartásán, hogy a félelemtől megmizdulni is képtelen. 

- Nem tudom megtenni... Én... Még mindig szeretlek... -dobta el a kardot, s tenyerébe temetve arcát borult térdre-

Felültem az ágyon, s a lábaim előtt bömbölő Jong Suk vállára helyeztem kezeim. Gyermekdeden felpillantott rám, s a rémület beette magát tekintetébe. Olyan volt, akár egy árva kisgyerek, akit próbál megrontani a világ, ő pedig tehetetlenül próbál eleget tenni az elvárásoknak. De úgy tűnik nem húzta sokáig. Belül teljesen összetört, és mégis mindazok ellenére amit tett, csak össze akartam szedni a szilánkokat, ami még maradt belőle. 

- Lüke Sukie... Maradj a vízipisztolynál, az jobban illik a kezedbe. -mosolyodtam el lágy arcvonásokkal- 

Mélyen csillogó, sötétbarna szemeibe olvasztottam merev tekintetem s vállait megragadva magam felé húztam, majd karjaimat felsőteste köré fonva, a mellkasomhoz húztam a fiút. Pizsamámat eláztatták könnyei, s úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlott volna rajta. 

- Tedd meg te! Képtelen vagyok ezt tovább folytatani! Ha én nem leszek, te még el tudsz menekülni... De többé már nem merek kilépni ezen az ajtón... Tudom, hogy én vagyok az utolsó személy, aki valamit is kérhet tőled, de... ezen egy alkalommal még... kérlek végezz velem...-könyörgött minden emberi büszkeségét eldobva magától, miközbe felemelte fejét, amitől még inkább szánalomra méltóbban festett-

<><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!

<><><><><><><><><><>