[ secret force of fall ]

Az ég borultan feküdt felettük, miközben még több tíz kilométer volt köztük. Ugyanazokat a felhőket falták tekintetük, csupán más szemszögben estek rá gömbjükre a mézédes vattacukrok. Talán az életre is tökéletesen rá lehet önteni ezt; minden apró lélek ugyanaz, csupán másképp látják és élik meg őket. De a fájdalom mindig fájdalom, a boldogság pedig mindig boldogság marad.

Barna hajába fáradhatatlanul kapott bele a nyár végi szellő, minek köszönhetően így estefelé már karjait megbabonázta a libabőr.

Izgatott volt; talán csak húsz perc választotta el a napok óta várt pillanattól. Habár a tény, amiért rá várt ez az apró látogatás, igazán kínzóan mart bele csöpp szívébe — talán egyszer majd megbékél a világ vele.

Hosszú lélegzetvételek és a teste ringatózása a hintaágy falapján elhozta a jól megérdemelt másodperceket. Az alacsony test egy hatalmas táskával fordult be a földúton, ami azon nyomban mosolyt csalt már sírásával kiszívott arcára — minél ritkább, annál édesebb.

Azonnal felállt, majd minden körülményt eltekintve, otthoni papucsában kezdett el futni barátja felé, kinek nehezet cipelő vékony teste egy pillanatra megállt, majd ledobva fekete hurcodványát vette szaporábbra lépteit.

Testük egymásnak esve találkoztak.

Az idősebb szorosan fonta át karjait az alacsonyabb válla felett és mélyen magába szippantotta annak ottlétét; háromnegyed éve nem látták egymást, hiába éltek egymáshoz aránylag közel. Egy óra semmiségnek tűnt egykor, aztán azonban valami megtört.

Talán ők, vagy csak a szobájukban egy vörös váza.

— Úgy hiányoztál — a hang torzan vetült fel közöttük, amint a fiatalabb azzal viszonzott, hogy mégszorosabban fogta magához a másik lapockájánál tartva oly' értékes testét. — Hadd segítsek! — Szakadt ki az ölelésből egy hatalmas nagy mosolyt kergetve, majd a táska egyik fülét megfogva várta, hogy a másik is bekapcsolódjon és végre a házban lehessenek.