─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Mindvégig el volt veszve, csak eddig mellette úsztunk, vagy most vesztettük el? — Kérdezte halkan az idősebb, megannyi érzelmemmel leszegezve magát. Nem tudta teljesen felfogni, hogy mégis mi történt körülötte, hogy miről beszélgetettek. Egyszerűen csak jött és történt minden.

— Most engedtük el egymás kezét. Ezért nem találjuk sem a hajót, sem egymást — fulladtak ki szavai, amik töviskoszorúk voltak vérző motorjaiknak. — Eltéptünk valamit magunk között — egyre csak mélyültek és mélyültek a végelláthatlanban.

— Elvesztettük a passzolást magunk között — rázta meg fejét hihetetlenkedésében.

— El — felelt ennyit. — Közös hibaként — furdalta ki.

— Szerinted lehetetlen megint mindent visszahozni? Az a levendula már soha sem fog kinyílni? Hazamész és hagyod az ablakodban meghalni? Soha többé nem fogja víz érni? Napfény, szeretet? El fog minket hagyni? Még esélyt sem fog kapni az életre? — Hangja egyre csak ment feljebb és feljebb, értetlensége hirtelen dühbe vált állt, képtelen volt ezzel megelégedni. Nem lehetett igaz, ami akkor történt. Álmodnia kellett, más nem lehetett az a fájdalom, ami akkor fojtogatta.

— Hiába locsolnám, már semmi köze sem lenne kettőnkhöz — ejtette ki elfulladva saját vermében. Neki is fájt, rettenetesen dramatizálta lelke az egészet, homloka erős lüktetésbe kezdett, ahogy izmai megfeszültek és gyomra felfordult.

— Túl hamar feladjuk — immár ismét suttogott az idősebb.

— Vagy már régen feladtuk, csak eddig nem tűnt fel — sodródtak egyre csak közelebb ahhoz, amit senki sem akart. Csakis azok a vérmes, gerinctelen cápák. Őrangyalaik démonjai voltak ők.

— Nem lehetne így vége — hümmögte könnyeivel küszködve. — Nem lehet... — Ismét heves légzésébe kezdett, majd karjába marta körmeit, hiszen itt állt a végtelenség végének kapujában, és agya akörül morfondírozott, hogy Jisung csak azért mondta ezeket, mert szabad utat akart magának nyerni Minho szívéhez. Szinte már tényleg alig tartotta őt valami egyben.

— Nem bánthatjuk egymást tovább — nyúlt óvatosan az egyre fehéredő ujjakhoz, hogy elmarja őket a puha bőr kiáltásitól. — Szeretlek téged, Hyunjin. — Fogta meg a könnyektől nedves állat a fiú, és felemelte azt. Hyunjin szemei lehunyva csüggedtek a szomor meggyfáin, ezzel méggnagyobb karcolásokat ejtve Jisung lelkén. Nem tudta megmenteni a saját, közös kis csodájukat. — De azzal tisztában kell lennünk, hogy ami most köztünk van, egyáltalán nem egészséges. Nem akarom, hogy olyan lelki állapotba kerülj, mint én. És nagyon sajnálom, amiért ennyire elrontottam mindent, csak mióta szakítottunk Minhoval. Tényleg nagyon sajnálom, és ha tehetném, visszamennék és csak azt az egyet kicserélném, hogy akkor szenvedjek, amikor kell. Talán akkor sohasem esünk szerelembe, de most nem fájna neked ennyire miattam — cirógatta meg az elsápadt orcát a fiatalabb és még utoljára édesen dédelgette meg a puha selymet. — Jobb embereket érdemelsz magad mellé — fonta hozzá suttogva, miközben Hyunjin arcizmai egyre csak remegtek és remegtek. Szinte felismerhetetlenné torzult a finomság a végére.

— Soha nem kellett volna magamra venni, amiért csak magadat és másokat próbáltál védeni a múltban — dunyhái rázkódtak, szemei pedig még mindig lehunyva merengőztek. Nem volt ereje kinyitni őket. — Ha nem vagyok ilyen bolond és hisztis, nem csallak meg és nem leszek paranoiás — szorította össze ajkait. Jisung csak leste a még ígyis gyönyörű arcot, miközben az ő tündérlelkei is hevesen repkedtek el univerzumaiból.

— Nem hibáztathatod magad azért, mert ez lett belőle — simított hüvelykujjával a sivatagos dunyhákra.

— Te sem magadat, amiért megpróbáltál túllépni valamin úgy, hogy ne bánts senki mást. Talán mások ezt gyengeségnek hívnák, de az, hogy megpróbáltad, majd teljes bizalmaddal feküdtél az én lelkemre, igazából az egyik legbátrabb tett volt, amit valaha láttam — suttogta, majd keserűen elmosolyodott.

— Az is bátor volt, hogy elmondtad, hogy megcsaltál. Szembe mentél vele és vállaltad a következményeit a tetteidnek. Nagyon büszke vagyok rád Hyunjin — fűzte a leizzadt szőke tincseket a piros fül mögé a fiatalabb, majd fájdalmas hangszínével folytatta. — De úgy érzem, hogyha egymásnak meg is tudnánk bocsátani, magunknak nem tudunk. És ha most együtt maradunk, sosem fog ez megoldódni. Ez egy olyan dolog, amiben nem tudunk egymásnak segíteni. Sajnálom, hogy ez lett a vége. Sajnálom, hogy nem adtam elég indokot arra, hogy higyj bennünk igazán — sütötte le ő is szemeit.

— Akkor most elválnak útjaink? — Hyunjin óvatosan ejtette ki kérdését, majd egy utolsó, mámorosan édes csókot érzett ajkain, amiket kedvesen, mégis kesernyésen viszonzott. Jisung lassan húzódott el az idősebbtől, majd már csak arra várt, hogy Hyunjin ránézzen.

— El... — Cirógatta továbbra is a fiú selyempuhaságát.

— Mert te voltál az egyetlen, aki hitt ebben — pillái pedig lassan nyíltak felfele.

— Mert sosem hittél nekem — és ekkor találkoztak össze tejútrendszereik. Az abban rejlő apró csillagok pedig akkor kezdtek el kiáltozni a magánytól, amit akkor tapasztaltak először, mikor egymás szemébe néztek.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─