─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Szíve helyén mintha egy túltengő kocsi motorja lett volna; pufogta magából a fekete, mérgező gázt a világba. A világ pedig Hyunjin egész valója volt.

Lassan nyitotta ki az ajtót, tekintete pedig azon nyomban azt szúrta ki, hogy Jisungnál nem volt szokásos táskája. Ez azért volt olyan fura, mert mindig ottalvásra szervezkedtek a másikhoz, még hét közben is, amiért mindketten kimondhatatlanul hálásak voltak a két pár szülőnek. Talán ha ők nem engedik őket már kapcsolatuk előtt is annyit egymásnál aludni, sosem alakult volna ki közöttük szerelmük. Ami habár akkor perpillanat fancsalian billegetve magát csücsült sziveiken, a rengeteg szép emléket nem tudta tőlük elvenni.

Jisung belépett a lakásba egy köszönés kíséretében, majd cipőjét és kabátját levetve indultak el a szőke szobájába. A hangulat fagyos volt és kesernyés, ami azt illeti pedig, hiában voltak együtt, ezt egy cseppet sem tudták akkor érzékelni. A gonosz vízsodrás túlságosan messze terelgette őket egymástól.

Kaotikus fájdalom nyalta meg legszebben dédelgetett rózsájukat; azt, ami a másikat illette. Az egymásért ültetett tüskéseket.
Hyunjin leült ágyára, miközben körmét rágva leste, hogy mit csinált a fiatalabb. Az kezébe véve a szokásos fahéjas finomságot ült le az idősebb mellé, akinek abban a pillanatban elfutott gyomra a koffeintől. A fáradt arcot fixírozta csak, ahogy az ahhoz tartozó égkövek az apró fényeken cikáznak. Meg akarta csókolni, magához szorítani és soha többé el nem engedni, befogni mindkettejük fülét és elfutni a világon túlra, ahol megszünhettek gyötrelmeik és kitörlődhettek borzalmas emlékeik.

Azonban ez a valóság volt. A valóság, ahol az egymásnak szánt részük lelkükben egyre csak haldoklott és fulladozott.

Hyunjin leírhatatlan szomort érzett, teste majd felrobbant, ahogy agyában egyre csak azt játszotta, hogy hány vége lehetett az az napnak. Szinte mindet utálta és nem akart róluk tudomást sem szerezni, de már késő volt, azok agyába égtek.

Lassan összeolvadt tekintetük. Két napja, hogy nem beszéltek, és máris, mintha hetek teltek volna el a másik nélkül; bele sem akartak gondolni, hogy ha akkor annak vége szakad, hány évet érzékeltek volna életükben.

A szőke egy sóhaját eresztette, majd lehajtotta fejét.

— Azt hiszem ezt tényleg muszáj már megbeszélnünk — Jisung pedig csak helyeslően hümmögött. Az ő szíve is már tarkójában dübörgött, kezei hidegveríjtékeztek és bal lába erősen rázkódva mutatkoztatta ki idegességét. Viszont hangjával és szavaival mindent meg akart óvni és vigyázni mindkettejükre. Nyugodtnak akart látszani, pedig tisztában volt azzal, hogy nem tudta magát takargatni az idősebb elől. — Nem tudom, hogy hol kéne kezdeni — hangja a végére elcsuklott, majd már csak azért imádkozott, hogy a fiatalabb folytassa. Ami egyszerűen percekig csak nem történt meg.

— Csalódtam — ejtette ki biztosan és ridegen. Hyunjinra mintha nyílzápor hullott volna abban a pillanatban, hiszen félelme elérte őt, a rettegése attól, hogy csalódás volt és nem elég. Beváltotta saját magának, pedig talán egyszer hazugság volt még. — Mint már mondtam, nem utállak és nem undorodok, de fogalmam sincs, hogy hogyan kéne ehhez állnom — elmélyült hangja vérmesen marcangolta egyre csak apróbb darabokra közösen összefont szívfonaljaikat.

Jisung bordái pedig egyre csak törtdelték szét magukat; szétroppantak a fájdalomtól. — Úgy érzem, hogy még egy közös tükör tört szét — rázta meg fejét. Hyunjin legszívesebben befogta volna fülét és kiabálva rohant volna el. Szíve fizikai fájdalomba kezdett, feje szúrt, úgy érezte, hogy levegője nem éri el a tüdejét. Orra szúrt és szédülni kezdett; stressz szintje túlságosan nagy volt, miközben a rejtegetett összes érzelme ellene kiabált. — Úgy érzem, hogy a múlt megismételte magát — és ekkor roppant ki egy könnycsepp mindkettejük véresre szelt íriszpárjából. — Próbáltam megbarátkozni a gondolattal. És hiába érzem úgy, hogy megérdemeltem és megértelek, nem tudom eltörölni ezt, Hyunjin. Fáj, hogy ezt tetted — rázta meg fejét, majd mélyet sóhajtott.

— Sokkal könnyebb lenne, ha eltörölhetném. Ezt akarom vele tenni, kitörölni és soha többé nem látni. De nem megy — túrt vészesen erősen hajába, azonban megszokását nem követve, Jisung kivételesen nem állította meg benne. Csak hagyta, hogy a szívott hajszálak szenvedjenek. — Nem várom el, hogy megbocsáss. Én sem tudok magamnak — hangja egyre csak akadozott. Mellkasa fájt, feszített, izmai majd szétrepedtek, pórusaiban erős marást vélt felfedezni. — Én nem hinném, hogy képes vagyok túltenni magam azon, hogy attól rettegek, hogy Minhot szereted — suttogta. — Sajnálom, de... Mindig ez van a fejemben. Erre gondolok, és úgy érzem, hogy megőrülök. Ordítani akarok, lever a víz, olyan, mintha cápák közt úsznék. Mintha egy erős kést tartanának a nyakamhoz, hogyha nem rettegek ettől, akkor megölnek — az orgánum egyre csak levegőzött; Jisung tisztában volt azzal, hogy Hyunjin mit érzett. A fiúnak pánikrohamja volt. Viszont képtelen volt tisztán segíteni. Ahhoz szíve túlságosan vészesen tartotta vissza izmait.

— Azok a cápák csak azt akarják, hogy te öld meg magad, mert ők túl gyávák hozzá — az elmúlt hat év legridegebb hangszíne és mondata hagyta el Jisung ajkait. Hyunjinban megállt minden, libabőr söpört végig egész testén. Nem tudta, hogy mi történik vele. — Ezek a kényszer gondolatok — folytatta száraz színeivel. — De én nem tudom őket megváltoztatni számodra. Ha nem bízol bennem, csak bántani fogjuk egymást — sütötte le érzelemmentes íriszeit és ujjait kezdte el tördelni, miközben lerakta a földre az egyre csak langyosodó italt. — Már egy ideje csak bántjuk egymást — tette még hozzá, amit nehéz volt elfogadniuk, de kénytelenek voltak.

— Azzal, hogy érzünk, hogy önmagunk vagyunk — suttogta maga elé, miközben sűrűn vette levegőjét és úgy érezte, hogy elveszti eszméletét, ha abban a másodpercben nem talál valami békére. — Ez egy elveszett hajó lenne? — A kérdés inkább csak költői volt. Jisung szemei még akkor is elkerekedtek, ha tudta, hogy mind a ketten ugyanarra gondoltak. Csupán hallani más volt, mint lejátszani a még meg nem történt szavakat az elmében.

— Azt hiszem.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─