─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Fagy mért arcukra pirosító lepedőt; együtt indultak el, azonban arra jutottak, hogy Jisung csak hazakíséri az idősebbet. Mindkettejüknek jobb volt külön.

A kezük nem volt összekulcsolva, egyedül feküdtek zsebeikben, pedig akkora vágy húzta mind a húsz ujjat egymáshoz; de valahogy túlságosan zavaros volt minden. Egyik pillanatban még teljesen közelinek érezték a másikat, a következőben pedig mintha több ezer mély szakadék lett volna közöttük, amit nem mertek átugrani, hiába volt a távolság olyan rövid.

Az egész út emiatt volt olyan rémes. Még a buszon sem hallgattak zenét, mint ahogy mindig szoktak, sőt, Hyunjin még az ablaknál ülő felé sem fordult. Őszintén, egyikük sem értette ezen tetteiket; hiszen reggel még édesen dédelgetett mozdulatsorok szőtték keresztül testük, most pedig csak úgy voltak egymás mellett, mint két üres bábu, pedig igazából csak elfojtott bánataik kínozták őket.

A közelségük volt a legnagyobb távolságuk; rémes érzések forgatták magukat gyomrukban és lelkükben, körbeírhatatlan nyomás nehezedett rájuk. Fulladozták a másiktól, miközben másra sem vágytak jobban, csak egymásra. A kaotikus szenvedés leplet borított az összes boldogságukra, a megborult bizalmak összefogtak ellenük; már akkor csatába hívták őket, de a két fiú még megijedve kerülte ki azt. Pedig tudták, hogy ez lehetetlen volt örökre. Kivételesen meg sem érte megpróbálni elnyomni lelkük tengerét.

Lassan a ház elé értek, ahol Jisung egyszerűen csak meg akart fordulni és végre megszabadulni attól a mérhetetlenül kínzó emóciótól, ami akkor felbukkanva marta fel egész testét, amikor Hyunjin kabátjában megkapaszkodva rántotta vissza, és karjait a kisebb köré fonta. Csak egy gyors ölelés volt, semmi több, majd egy mormolás, miszerint vigyázzon majd magára a másik és a szőke már el is tűnt a fekete falap mögött.

Jisung pedig megilletődve fordult végleg sarkon, majd elindulva a buszmegállóba döntött inkább úgy, hogy hazasétál. Jobb volt, ha a fagyos levegőben tartja magát, az agyát pedig lehűti. Azonban a már fél órás sétát felfalva kezdett rátörni szorongása; a régen látott legeslegjobb barátja.

Ekkor nyúlt zsebébe, hogy Changbint tárcsázza. Amúgyis elkélt neki egy kicsi az idősebb lelki virágaiból, azt pedig, hogy hogyan adja tovább, amit érzett és miért, már kitalálta, amikor megtudta.

Ujjai már az első húsz másodperc után elkezdtek lefagyni, viszont amikor a mély hang beleszólt a telefonba, megkönnyebűlten feledte el ezt a problémáját seperc alatt.

— Szia Han — mondott ennyit.

— Szia. Te még Bangchanéknál vagy?

— Igen, ma is itt alszom, miért? — Vonta föl láttatlanban az egyik szemöldökét.

— Beszélni szeretnék veled, mármint kettesben — zúzta ki szavait egyszerűen.

— Akkor felmegyek az egyik szobába, jó? — Jisung csak hümmögve várta meg, amíg a ropogós léptek végigiszánkáztak azon a rengeteg falapon, és meghallott egy ajtócsukódást is. — Mondhatod. Valami baj van?

— Őszintén? Rohadt nagy baj van — Changbint meglepte a másik hevessége, de nem kérdőjelezte meg kifejezetten. — Te mit tennél, ha a párod megcsalna? — Vágott is bele a közepébe, azonban csak hosszú másodperces csönd várta őt. Az idősebb ledermedve vált teljesen szótlanná.

— Ugye nem? — Szűrt ki ennyit halkan.

— Attól függ, hogy mi van a fejedben — sóhajtotta, majd megállt egy zebránál, ahol pirosat mutatott a lámpa neki.

— Hyunjin? — Kezdett bele. — Ha te megcsaltad volna őt, az lett volna az első, hogy elmondod — rázta meg a fejét. Talán nem az ő kapcsolatáról volt szó, viszont eléggé mélyen érintette. Hyunjin egy nagyon jó barátja volt, ez pedig kicsit rombolt a belefektetett becsülésén. Ezen kívül, Jisung is egy nagyon fontos ember lett számára az elmúlt két hónapban. 

— Viszont. Kérlek erről ne beszélj senkinek, jó? És ne is utáld Hyunjint. Őszintén, megértem őt. De attól még borzalmasan rosszul esett — próbálta fellelhető hangjával elnyomni az autók zörejes gurulását a latyakos aszfalton.

— Nem utálom én, de jézus Jisung, ezt hogy értenéd meg? Ezen nincsen mit megérteni, megcsalt — hangsúlyozta ki az utolsó szavát, miközben felháborodottan fújta beszédét. — Emiatt voltatok olyanok tegnap meg ma? Én nem akarok bunkó lenni, de szerintem nincsen egyetlen megfelelő ok sem arra, hogy megcsaljunk valakit. Ha már nem szeret, az rendben van, de — viszont itt kapott vörös zászlót az idősebb.

— Hyunjin elmondta, hogy miért tette, én pedig úgy döntöttem, hogy megértem, oké? Semmi okod arra, hogy így beszélj — a felforrt eszű mókusfiú pedig szemöldökeit összevonva sétált át a törött, kopott átkelőhelyen.

— És most mit fogtok csinálni? — Sóhajtotta megadóan, azonban bocsánatot esze ágában sem volt kérni.

— Nem tudom még. Szerintem túlságosan sok bennünk a negatív érzelem. Én nem akarom, hogy így legyen, de baromira nincsen jó előérzetem ezzel kapcsolatban — szavai fájdalmasan csengtek, majd elolvadtak alattuk a boldogság összes formái. — Ez csak nekem túl sok, tudod Changbin? Tegnap Minho kihívott beszélgetni. És azt mondta, hogy még mindig érez irántam egy s mást, de én ezt nem akarom. Nem akarok több gondot, nem akarok több mindenen rágódni, nem akarom ezt az egész feszültséget és stresszt. Ha akkor, évekkel ezelőtt nem vagyok olyan hülye, hogy teljesen nagyívben teszek erre az egészre, most ez nem lenne. Kibaszottul elrontottam, megint — orgánuma erőteljes volt és szenvedélyesen véres a kietlen, túlzbuzgó sötét emócióktól. — Nem lenne egyszerűbb feladni mindenkin és eltűnni előlük?...

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─