─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

— Hyunjin... Megcsalt? — Minho meglepődötten kérdezte, hiszen Hyunjint mindig is egy édes és kedves fiúnak tartotta, akivel annyi volt a közös asztalukon, hogy egyikük sem hagyta soha, hogy mások befolyásolják azt, akik ők voltak.

— Felesleges lenne tagadnom, igaz? — Fújtatta megszeppent és önostorzó hangjlejtéssel. Minho csak helyeslően hümmögöt egyet feje bólintásával karöltve, majd a fiatalabb babráló kezeit kezdte el fixírozni. — Nem veled kéne erről beszélnem — nevetett fel kínjában a kisebb.

— Nyugodtan fejezd be, amit elkezdtél — talán ez volt a leghatározottabb és legkomolyabban kieresztett mondat az elmúlt húsz percben.

— Jólvan... — Sóhajtotta. — A lényeg, hogy miután megint eszembe jutottál, látszólag és lényegesen rosszabbul lettem. Ott volt bennem a bűntudat Hyunjin miatt, ott volt bennem az az érzés, hogy mégis miért fáj ez ennyire. Aztán Changbin rávilágított arra, hogy mivel mindig is próbáltam elnyomni, most kétszer annyira pofán vágott, mintha eredeti idejében engedtem volna elgyepálni engem. — Tartott egy kis hatásszünetet, miközben lopva az idősebbre emelte íriszeit. — Én pedig túlságosan őszinte voltam. És elmondtam Hyunjinnak, aki először teljesen rendben is volt ezzel. Aztán hát... Gondolom sok lett neki és ez lett a vége. — Vont vállat, miközben már ahhoz is túlságosan csalódott volt, hogy könnyeket eresszen. — De igaza volt. Megértem őt. Csak... Azért mégiscsak bíztam benne, és most nem látok semmi mást, csak azt, hogy megcsalt — sötétbarna, csillogó gyöngyei pedig a semmit mutatták; nem lapult már ott semmi, csak a kinti fények visszaverődése, de már egy darabkát sem mutattak a tulajdonosuk lelkéből. Talán túlságosan szégyelték vásárra vinni azt, amijük volt.

— És ismered azt, akivel megcsalt? — Óvatosan tapogatózott a sötétben az idősebb, és talán emiatt lepődött meg annyira, amikor Jisung kínokkal elbűvölt érzelmeivel felhorkantott.

— Bárcsak ne ismerném — rázta meg fejét. Fontolgatta, hogy mi mást kellett volna mondania, őszintén, úgy vélte, hogy ez egyáltalán nem tartozott Minhora, de lelke már túlságosan rákapott annak ízére, hogy beszélte fájdalmait, miközben lelke még ha csak egy kicsit is, de egyre könnyebb és könnyebb lett. — Felixszel — ismét csak felnevetni tudott. — És az a legborzalmasabb, hogy őt sem tudom utálni — értetlen tekintettel vizslatta az idősebb íriszeit, kinek arcáról valami felismerhetetlen kényelmetlenség rít le. Csak sóhajtott egyet, aztán folytatta. — Erről viszont nem hinném, hogy bárki is tud rajtunk kívül. Szóval kérlek ne beszélj erről senki másnak — mondta megadóan a ténynek, hogy mégis kikotyogta azt, amiről senkinek sem akart csevegni. — És sajnálom, hogy erről volt szó... Tapintatlan voltam, mert tudtam, hogy még mindig szerelmes vagy belém — könnyelműen sorjázta ki szótagjait, amit mindkettejüknek rémesen fura és kényelmetlen volt hallani, hiába voltak ezzel tisztában mindketten.

— Semmi baj — mosolyodott el keserűen az idősebb, miközben a bejáratiajtót kezdte el szuggerálni. — Ígyis sok gondot okoztam neked, ez amolyan revanzs — próbálta jókedvűre fogni, pedig tudta, hogy ezt lehetetlenség volt.

— Revanzs a fene — szólta oda a kisebb, majd nekidöntötte fejét a hideg oszlopnak, ami kellemetlenül vetített jeges, fagyos érzést fejbőrének és didergésbe rengette a hajhagymácskákat.

Hosszúnak tűnő percek teltek el. Ez mindkettőjüknek sok volt, hiszen ők egyszer együtt voltak, egy párt alkottak, aminek tragikus vége mind a két lelket ostromolta, csupán csak teljesen más indokokból. Egyikük sem akarta azokat a szúrós kaktuszokat, amik bordáikra aggatott milliónyi lufikat irtották, de megkapták; azt pedig be kellett látniuk, hogy ezt képtelenek voltak csak úgy eltűntetni. A gondos gyógyuláshoz időre volt szükségük, hiába voltak makacsak és akaratosak.

A lámpák fénye édesen nyaldosta pirosló arcaikat, sötét hajszálaik pedig dideregve remegtek fejük tetején. A párnák már lassan teljesen átfagytak és immár szinte mindenhol be-be szökdécselt a jégcsapos fuvallatt bőrükhöz és fagyos csókokat hintett a bevonatokra. Szerette látni a libabőrök mély tengerét. Minho pedig tudta, hogy közeledett az idő, amikor már kifuthatott szavaiból, hiszen a hideg be fogja őket terelni a forró lakásba.

— Kaphatok... Egy utolsó ölelést? — A kérdést majdnem teljesen elnyelte a némaság, ami körbeölelte őket. Jisung megrémülve tekintett az idősebbre, aki akkor zavarba esve kerülgette a lehetséges szemkontaktust. Azon nyomban mérlegelni kezdett, hiszen amíg ez talán egy egész világot jelenthetett Minhonak, addig neki csak egy felbolygatott kis fájdalom lett volna. A helyes döntést akarta meghozni, de képtelen volt hirtelen rájönni, hogy mi is lehetett az.

Jisung lassan vált el az oszloptól, majd a fellelhető majdnem másfél métert elvékonyítva csúszott közelebb párnájával az idősebbhez és annak óvatosan karjai alá nyúlva vonta magához. Nem volt ismeretlen az érzés, de már igen régen tapasztalt és furcsa, főleg amikor Minho átemelte rajta végtagjait és viszonozta az ölelést.

Érezte selyempuha haját arcának esni, érezte a másik változatlan mogyórós illatát, a testét, ahogy térdeik egymásnak koccantak, ahogy a kabátjukon keresztül érzékelte az egész lényét a másiknak. Ahogy elkezdte annak hátát simogatni, ahogy fellelhetően elvigyorodott az idősebb... Meghitt volt, mégis szúrós és helytelen.

— Köszönöm Jisung — a kabátba rejtett arc eltorzítottan fújta magát az említett dobhártyáiba, és habár értetlenül állt a kijelentés előtt, csak szorított egyet ölelésén, majd elhúzódott volt párjától és annak pirbe borult arcát meglátva elmosolyodott és felállt helyéről.

— Mostmár menjünk be, eléggé hideg van — nyújtotta a még ülönek szövet ujjában rejtett kezét, aki megkapaszkodva abban tornázta magát álló helyzetbe, aztán tomboló és hevesen verdeső lelkével és szívével tért be a fiatalabb előtt, ki felé hiába kellett volna megannyi negatívságot éreznie, abban a pillanatban csakis a keserű boldogság lepte el őt tetőtől talpig.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─