─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Elmázolt arcok voltak csupán; mindenki csöndben tűrt, Bangchan egy pohár sojut nyomott Minho kezébe, miközben valahogy mindenki tudta, hogy már csak Jisungra vártak. Hyunjinnak nem volt semmi mondanivalója párja exének, viszont egy dologra ráébresztette; Minho nem egy dolgot rontott el. Nem csak egy embernél, hanem többnél, olyanoknál, akik számítottak rá, a barátainál, volt szerelménéél, mégis megjelent és tisztán kiállt a fájdalmas tekintetek elé. Ez valahogy csak elindította benne azt az érzést, hogy már nem volt más, muszáj volt elmondania Jisungnak mindent; nem halogathatta, nem tartogathatta tovább. És habár Minhora egyáltalán nem gondolt kedvesen, hiszen egymerő harag ült lelkére az idősebbel kapcsolatban, ez egy olyan tett volt tőle, ami igazán tiszteletreméltő volt, még akkor is, ha ezt soha nem lett volna képes elismerni.

Amint az újonnan érkezett leült Jeongin mellé és mindenki arról kérdezgette, hogy mi történt vele az elmúlt években, Hyunjin tekintete egyedül maga elé szegeződött, tüntetések szerveződtek elméjében, hogy végre tálaljon ki, amikor pedig az a rakat mondat megnyerte a vitát, lassan fordult párja felé és talán utoljára annak ártatlan arcára lesve emelte ki szavait.

— Beszélhethetnénk?... Kettesben — szinte suttogta, majd körülnézett. Volt, akinek feltűnt, volt akinek nem, ám amint a még mindig sokkos állapotban lévő Jisung rábólintott, elnézést kérve elrobogtak a legtávolabbi emeleten lévő vendégszobába. Hyunjin bezárta maguk mögött az ajtót, majd a már a csupasz ágyra leült Jisungra vezette tekintét.

Gyomra elfordult tőle, még az is pirba borulva növesztett magában rózsatöviseket, amik remegésre késztették egész testét. Jisung aggódva nézett az elfehéredett párjára, aki lassan leült mellé és rá sem nézett. A fiatalabb azt gondolta, hogy valamit Minhoval kapcsolatban akart mondani párja, minden gondolata csak erre tudott asszociálni, azonban akkor belepillantott a szőke felfordult íriszbeli lelkeibe; nem tudta volna megfejteni egészen, hogy mi volt az a csillanás ott, viszont biztos volt abban, hogy azelőtt még sohasem látta, ami tökéletes indokot adott neki arra, hogy aggódni kezdjen.

— Mi a baj? — Hajolt kicsit közelebb a kisebb, majd a hosszú tincset a szépen ívelt fül mögé tűrte és már csak arra várt, hogy végre valami hang szökjön fülébe.

Hyunjin nem tudott mit mondani; egyszerűen abban a másodpercben rászáradtak lelkeire az őszinte szavak, és képtelen volt őket felkaparni onnan. Ott forgott előtte minden, hogy talán már csak pár perce volt abból, hogy Jisung a párja volt, pár perce maradt arra, hogy annak megfogja a kezét, az orcáira csókot leheljen és ajkaira hajolhasson.

Ezért tette meg őket még talán utoljára; elmélyedve a fiatalabb galaxisaiban emelte hosszú ujjai közé a fiatalabb jéghideg kezeit és vészes lassúsaggal táncolt el dunyháihoz, amikre talán az eddigi legszebbszenvedélyesebb csókját lehelte. Át akarta adni a benne rejlő összes érzelmet, a szerelmét, a fájdalmait, a bántódásait, az összes benne örökre élő emlékeket, a meghatározó jeleneteiket, a bennük örökre szereplő puszikat, öleléseket, illatokat.

Esetleg dunyhái szárazak voltak, talán amiatt érte olyan kellemetlenül a csattanás ajkaik között, de késő volt ezen rágódnia.
Remegő apróságaival húzódott el a fiatalabbtól és ismét lenézve összefont kezeikre rázta meg fejét, ami talán az enyhe alkohol hatására, de megszédült.

— Most... Bármi is történjen, csak azt akarom, hogy tudd, hogy borzalmasan szeretlek és ha tudnám, ha meg tudnám oldani, hogy valahogy újra írjam ezt az egészet, soha többé nem tenném meg, ami történt...

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

☆ so, hi bubs! nem tudom elégszer elmondani, hogy kérlek támogassátok és szeressétek ezeket a csodabogarakat, tényleg az egész világot megérdemlik and they need so many love right now♡︎♡︎♡︎ ☆