─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

A zenével felitatott nappaliba sétáltak be mind a hárman; Hyunjin pedig hiába akarta eddig takargatni a benne rejlő félelmet a Felixszel való találkozást illetően, amint meglátta azt Changbin mellett ülve valamin nagyon mosolyogni, minden kedves érzelme elillant. Belemart a látvány elhidegült lelkébe és Jisung hűvös kezeibe kapaszkodva kapta el tekintetét a párosról, aminek egyedül idősebb tagja fogadta őt is. Changbin szívéjesen sétált oda hozzájuk, majd először Jisungot megszorongatva súgott neki valamit oda, majd odalépve a magasabbhoz is küldött annak egy bíztató mosolyt.

Azonban Felix még csak egy köszönést sem dobott oda egyiküknek sem, amit Chan ugyan enyhén kivetült méreggel nézett végig, nem tehetett mást; barátai már eléggé nagyok voltak ahhoz, hogy kérés nélkül ne avatkozzon bele a dolgukba. Ezért csak leült Felix másik felére, majd amint Seungmin rosszalóan ránézett amiért elfoglalta helyét, elnevette magát. A fiú, akit mindenki szeretett, de Bangchanon és Felixszen kívül senki sem keresett igazán. Talán lehetett volna ezt szomorúnak mondani, azonban ez az alanyt egy cseppet sem zavarta;  ő tökéletesen el volt ezzel a felállással.
   

⊱✿⊰

Ezek után természetesen szépen lassan előkerültek az alkoholos üvegek csörgedező nyalánksága, az egészségtelen nassolnivalók finom teste és az egyre hangosodó nevetések oktávja. Jisung mindazok által, hogy sokkal több negatív érzelemmel ült ott, mint a legutolsó találkozásukkor, valahogy nem volt képes arra, hogy szorongása annyira elvetemüljön felette; sokat segített rajta az, hogy már ott volt neki Changbin is és persze az is nyugtatta, hogy párja az ölében ülve nevetgélt olyan hangosan, mintha senkinek semmi baja sem lett volna.

De talán nem Jisung volt az egyetlen, aki ezt furcsálta; Bangchan nem egyszer nézett végig mindenkin olyan ellenörzően, mintha rajta múlt volna minden. De amint nem látott semmit sem, visszatért poharához, amiben az enyhe ital csüggedt már másfél órája; egyszerű szokása volt, hogy ő maradt az ilyeneknél mindig a legjózanabb.

A jókedv egyre csak fokozódott, az ital egyre csak fogyott, és habár még senki sem volt részeg állapotban, egy alap hangulat már meg volt ahhoz, hogy Changbin és Hyunjin teljesen random felpattanva kezdje el nevetgélve eljátszani a hattyú halálát, amin mindenki ugyanannyira nevetett, az összes lelkek fárradlmát a legmagasabb polcra rakva.

A végén pedig még Bangchan is beszállva kapta fel a hátára a legmagasabbat és hadat üvöltve futott vele végig az egész térben; valójában senki sem tudta, hogy mit csinálnak, talán még ők maguk sem, de talán emiatt volt olyan feledhetetlen és élvezetes az egész; nem volt semmi stressz, csak az eszeveszett nevetés és kacagás. Mindenkinek pontosan ez volt a célja ezzel a találkával, egészen addig, amíg Jeongin zavarában el nem hívta magával Bangchant.
Persze ez mindenkinek teljesen normális volt; ő volt a házigazda, minden az ő engedélyéhez és lelkéhez futott vissza, szóval az összes ottlevő nem tartotta ezt olyan nagyra.

— Nyugodj le egy kicsit — vészesen mosolyogva paskolta meg párja combját Jisung, amikor az még mindig röhögve, de már kifulladva esett vissza mellé. Ekkor a szőke Changbinre nézett, aki tovább folytatta hülyeségeit, ezzel méghangosabb röhögést kiemelve a magasabb lelkéből.

Mindenki akkor halkult el egy cseppet, amikor a csengő ravaszan hullajtotta hangját a levegőbe, Jeongin pedig sietve tért ki a konyhából az előszobába spurizva. Bangchan utána sétált ki ajkait elhúzva és tarkóját simogatva, amire viszont már mindenki furcsálva reagált.

Annyit hallott a bagázs a zenétől, hogy az ajtó zárult és valami apró pusmogásnak tűnő beszéd folyt le az ajtó előtt. Ekkor Bangchan oldalra nézett és mindhiába, elmosolyodott. Valami szokatlan fogta meg lelkét, ami nem csak rossz előérzet volt. Boldog volt.

— Nem akartam ünneprontó lenni — egy ideges Jeongin sündörgött eléjük, amikor Seungmin a telefonjához nyúlva halkított a zenén, hogy mindenki az édes fiú hangjára tudjon koncentrálni. — De azt tekintve, hogy milyen hamar és mennyire szétesett ez a bagázs, úgy voltam vele, hogy... — Nyelt egy hatalmasat. Nem volt ez neki valami egyszerű. Egyszerűen képtelen volt bárkinek is a szemébe nézni. — Nem hinném, hogy leszünk még így együtt, de nem szeretem, ha minden csak el van intézve annyival, hogy leplet borítunk rá. Szóval elhívtam valakit, akivel szerintem sokaknak van beszélni valója — mutatott aprón maga mellé, aztán mégjobban lehajtva fejét lépett odébb és háta mögé rakva kezeit harapott vészesen alsó dunyhájába; borzalmasan fájt neki az egész. Viszont minden haragja ellenére úgy vélte, hogy ez volt a helyes, ennyi mindenkinek járt legfőképp Jisungnak, akinek annyi mindent köszönhetett már.

Egy barna és csapzott hajú Minho lépett be közéjük, akinek olyan erősen szorították mellkasát a kis ördögök, hogy amint megpillantotta Bangchant, majd Seungmint, végül pedig Jisungit, orcáiban felfordult könnycsatornája és ha tehetette volna, elsírta volna magát; viszont annak nem volt ott a helye és amúgy sem volt egy olyan fajta, aki bárki előtt is sírt volna.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─