─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Jisung összevont szemöldökkel és értetlen érzésekkel állt el az ajtóból, hogy az idősebb beléphessen a meleg házba. Hyunjin levetve elfagyott cuccait köszönt be a konyhában sündörgő házaspárnak, akik mosolyogva üdvözölték a fiút viszont. Jisung anyja pontosan tudta, hogy ki volt a vendég, már az előtt, hogy Jisung maga rajött volna. Látta a magas alakot az ajtóhoz sétálni az ablakból, miközben éppen mosogatott.

Szépen a kisebb szobájába ballagtak, ahol az ágy gazdája leült arra és a táskájából kipakoló Hyunjint leste. Nem tudta, hogy mit mondhatott volna, nem ötlött semmi sem nyelvére, ami komolyan sértette a csöndet kettejük között.

— Én... — Kezdett bele habogva a szőke hajú elkeskenyedett hangján. — Tudom, hogy talán amikor ezt a virágos dolgot beszéltük nem ekkora veszekedésre gondoltunk, hanem valami... Kiabálósra és hevesre, de szerintem ez az összemarás végre nagyon megérdemli ezt az egészet... — Halkan fújta ki szavait, miközben Jisung csak némán figyelte és azt az aurát próbálta felenni, ami a magasabbat vette körbe; el akarta érni végre szerelme lelkét és nem csak az onnan felszökő borzalmakat. Az egészet meg akarta fogni, tapintani és belecsókolni abba, hogy végre ismét mindenük a felhők felett járjon. Ugyanis amíg Jisung csak egy kisgyerek volt a képen, addig Hyunjin az a fehér esernyő, ami megóvta a testet az esőtől. Hasznosnak tűnt először, igaz?

Hyunjin óvatosan lesett ágyán ülő párjára, majd amint összeakadt sötét és eloszlott tekintetük, majdhogynem könnyek szöktek fel vulkánai legmélyéről.

Ezt az egész virágültetős témát még aznap éjszaka megbeszélték, amikor kijelentették, hogy ők egy kapcsolatban vannak. Jisung drukkolt elő az ötlettel, miszerint egy virágot csak egy másikból lehet növeszteni; csodálatosan engedi, hogy ha majd elődje meghal, ő majd még tovább vigye az életet, majd valamikor belőle is leszipojjozzanak valamit, egy magvat, egy gyökérfonalat, csakhogy a lánc sohase szakadjon meg. Ez volt az egésznek a lényege, az újjászületés, az új esély, amit ketten rakhattak le a kicsiny földbe, azzal a reményt szimbolizálva magukba.

Jisung lassan állt fel, majd a fekete cserepet kezdte el tanulmányozni. Onnan átsiklott tekintete a csomag virágföldre és a kis átlátszó tasakba bújtatott magvakra. Óvatosan nyúlt feléjük, majd körülnézve a szobájában nyúlt üvegében rejtőző csapvízhez, majd az asztalra rakta azt is, a többi kellék mellé. Viszont szolni, egyáltalán nem akart.

— Mondj valamit, kérlek... — A szőke szinte suttogva zongorázta jelenlegi bánatát.

— Milyen virág? — Mondta szinte rögtön, és habár nem ez volt az, amire a magasabb számított, megkönnyebbűlt szíve, hogy hallhatta párja hangját, melynek lényege csakis hozzá szólt.

— Francia levendula — ejtette ki ajkain, majd elmosolyodva merült fel elméjében egy boldog emlék, miközben Jisung kinyitotta a virágföld műanyag vásznas testét. — Emlékszel, amikor... Még nem voltunk együtt, de próbáltál jeleket adni, és elhangzott közöttünk az a beszélgetés, hogy "Jó lenne együtt elmenni egyszer párizsba." Aztán azt kérdeztem, hogy "Miért?", utána pedig rávágtad, hogy "Mert az a szerelem városa", és emlékszem, hogy nekem ez annyira nem esett le, csak hónapokkal később, pedig annyira édesen próbálkoztál. — Hyunjin nem tudta abbahagyni a mosolygást az emlékre, miközben minduntalan párja arcát figyelte, bármiféle reakcióért némán könyörögve.

Jisung csak egy aprón elmosolyodott ajka jobboldali szélével, ami arra késztette a Hyunjinban tomboló vihart, hogy folytassa.

— És arra emlékszel, hogy az első csókunk hogyan történt? — Szinte alig fejezte be, már folytatta is marakodó mondandóját. — Az ablakodban ültünk. Azóta sem tudom, hogy hogyan fertünk ott el ketten — kacagott fel kicsiny hangjával. — És már jött fel a nap, ott, velünk szemben a hegyek között. Akkor még nem volt szőke a hajam és az egyik nagy ingem volt rajtam, mert lusta voltam átöltözni miután visszajöttünk tőlem. Már percek óta csönd volt, mi meg csak figyeltük a napfelkeltét, ez pontosan azután történt, hogy elmondtad, hogy az a fenyő neked mégis mennyire fontos a kertetekben. Utána éreztem, hogy elkezdtél figyelni, de őszintén, nem mertem rád nézni. Aztán hallottam, hogy lemászol az ablakból és odasétálsz mellém és megtámatkodsz a térdeimen, miközben továbbra is engem figyelsz. Majd azt mondtad, hogy "Eddig abban hittem, hogy az arcokon csak az éjszaka rejtőzhet, tudod, mint Felixnek. De most... Azta Hyunjin, gyönyörű vagy. Az egész nappal éppen most terül el az arcodon." Már akkor is borzalmasan nyálas voltál — nevetett fel ismét az idősebb. — Utána megkértél, hogy nézzek rád. És utána megcsókoltál — harapta be alsó ajkát a magasabb, majd párjára sodorta tekintetét.

Némán könyörögve hesszelte, hiszen majd kitépte vérző motrát a helyéről az a némaság, amit az alacsonyabbtól kapott.

— Mindenre emlékszek, Hyunjin — egy mély sóhaj kísérelte a megszánt mondatot, amit a megszólított nem tudott hova rakni. — De valahogy túlságosan fáj most rájuk gondolni — rázta meg aprón fejét, majd belemarkolt a kibontott virágföldes csomagolásba és párszor megismételte ezt a tettét, egészen addig, amíg a feketeség feléig nem ért. Ott megállt, majd megvárta, amíg Hyunjin vizet öntött a fura állagra. Már majdnem teli rakta a cserepet, mikor Hyunjin megfogta csuklóját és megállítva őt szórta bele a magokat a mesterséges földbe.

Pár perc alatt végeztek, ám akkor egy hirtelen vezérelt gondolat futkosott végig Jisung kerekein. Elemelte kezét az elegyengetett életet adó portól, majd Hyunjin felé fordult, annak pedig két orcájára húzott egy-egy fekete csíkot.

— Éppen vihar van a nappalban — mosolyodott el keskenyen és kihajtott a szobából, hogy megmoshassa kezeit.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─