─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Mérhetetlenül fájt lelke, majdhogynem fogta magát és kiugrott az ablakon.

Jisung lassan vált el párja ajkaitól, amivel egy vékonyabb nyálcsíkot húzott maguk között. Megnyalta alsó húsát, aztán a keserves arcú szerelmét pásztázta, akinek semmi energiája nem akadt már elmozdulni onnan, ahol volt. A fiatalabb aggódva vonta össze szemöldökeit, majd a szőke, puha tincseket a másik füle mögé tűrte és az égő bal orcára simított.

— Biztos, hogy nem akarod elmondani, hogy mi a baj? Olyan rossz látni, hogy így szenvedsz... — Rázta meg fejét a kisebb kételyei között, majd a hirtelen elváltozott fizimiskát fixírozta meglepődötten.

— Mi a rohadt életnek kell mindig felhozni, hogy milyen vagyok? — Hangja hirtelen szaladt fel nagyon magasra, ami mégjobban kétségbe ejtette a barna hajút, hiszen az idősebb szülei már aludtak.

— Hyunjin, shh, a szüleid már alszanak! — Próbált hatásosan viselkedni, de tudta, hogy az átlagok többségében az ilyenekben mindig a szőke győzött.

— Egyáltalán nem érdekel! Mégis miért kellett megint megkérdezni? Nem egyértelmű, hogy nem akarok róla beszélni, nem akarom elmondani? Mit olyan nehéz ezen megérteni? — Sziszegte felháborodottan, Jisung hasába pedig egy apró görcs szökött. Fogalma sem volt, hogy hirtelen mi akadhatott ki a másiknál.

— A párod vagyok, baromira jogom van ahhoz, hogy tudjam, hogy mégis miért vagy ilyen! Másfél hete ilyen bunkó vagy, még csak vissza sem ölelsz, konkrétan engedélyt kellett ahhoz kérnem, hogy egy hét után ismét megcsókoljalak, mert előtte mindig elhúzódtál, de azért mindig együtt vagyunk, meg egymásnál alszunk. Rohadtul próbállak felvidítani és oldani a feszültséget, de baromira nem engeded — nyíllövésekkel vegyített emócióit adta ki erőteljesen, mégis ügyelve hangerejére. Egyrészt nem akart a párjával kiabálni, márészt, mint már említette, aludtak Hyunjin szülei.

— Az őszinteség mindig mindent tökretesz — nevetett fel szarkasztikusan az idősebb, Jisung pedig valahogy pontosan tudta, hogy ezt az egy kést hova is szánta szúrni a szőke.

— Ahogy a hazugság és a titkolózás is — méregtől elmélyült hangja szűrte ki torkán magát, miközben feldúlt tekintettel díjazta az előtte ülőt.

Hyunjin óvatosan és lassan nézett fel Jisungra, majd a legelsápadtam orgánumán ejtette ki szólamát, olyan arckifejezéssel, ami akkor a fiatalabb fiút majdhogynem teljesen a földhöz vágta.

— Hogy neked mégis mennyire igazad van — horkantott fel ismét, majd egy elcsuklott gyémántcsepp kezdett el evickélni orcáján. — Ezért nem akarom Felixszet látni — hangja sokkal csöndesebb volt már és mélyebb is, ami szokatlanul csengett vissza a kisebb dobhártyájában.

— Akkor gondolom engem pedig azért nem, mert őszinte vagyok — emelte fel kezeit a barna, majd egy keserű mosolyt eresztve oldalra nézett. — Szólhattál volna hamarabb is, hogy neked semmi sem felel meg — Hyunjin erre felkapta az imént lehajtott fejét és azt hitte, hogy ott menten el fog tűnni a föld színéről.

— Te is elmondhattad volna azt, hogy nem vagyok neked elég — épphogy hallható volt, amit mondott.

— Ha még mindig azt hiszed, hogy szerelmes vagyok Minhoba, nem tudok rajtad segíteni, sajnálom — rázta meg a fejét, majd lehúzva még egy nagy adag sojut törölte meg száját és felállt az ágyról.

— Mi mást tehetnék, ha erre adsz indokot? — Megbántott szíve pedig akkor nyitotta ki szirmait.

— Ha neked nem elég az, amit mindennap megpróbálok megtenni, akkor mégis mi mást vársz még el tőlem? — Suttogta felszántott érfalaival, amikben túltengett az adrenalin. — Most elképesztően szívesen lefeküdnék veled, hogy kiadjuk minden haragunkat, de azt hiszem ezen már ez sem fog segíteni — nevetett fel, aztán táskáját kapta fel.

— Most mégis mit csinálsz? — Hyunjin megszeppenve leste végig, ahogy a kótyagos Jisung kilépett szobájából és elindult a lépcső felé.

— Hazamegyek.

— Ilyenkor? Félrészegen? Teljesen elment az eszed? — Ezen a ponton már tényleg nem nagyon érdekelte, hogy a szülei a lakás másik felében durmoltak.

— Úgy néz ki — hajolt le cipőjéhez, majd belebújtatta remegő lábait.

— Nem foglak így haza engedni, nehogy elhidd — kapta ki a kulcsot a zárból Hyunjin, majd a szorosan az öklébe fogta azt.

— Azt hiszem egyet érthetünk abban, hogy nincsen kedvünk a másikhoz, szóval kérlek engedj ki és én most szépen hazamegyek — tartotta tenyerét a fém testért.

— Másfél óra gyalog útra laksz innen, nehogy azt gondold, hogy hazaengedlek. Éjfél van, már a buszod sem jár — indult el vissza fel a szobájába a szőke, majd levetült ágyára és a maradék sojut legörgette torkán.

— Adj valami piát, a legelső busszal pedig hazamegyek — jelent meg két perccel később Jisung az idősebb ajtajában, majd megpróbálva nem becsapni azt maga után vetült le a gurulós székre.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─