─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Hyunjin olyan furává változott az elmúlt egy hétben; Jisung nem tudta hova tenni a fájdalmas viselkedés formát az idősebbtől. Aligha engedte magához közel, aligha beszélgettek úgy igazán. Rémesen zavarta ez a mókusfiút, hiszen a szíve szakadt meg napról-napra, amiért mindent a saját hibájának varrt fel.

— Ez az utolsó tanóra az évben, szóval meg szeretném köszönni az idei féléves mun — Jisung agya pedig ekkor vágta el magát az irodalom tanár szavairól és Hyunjin felé fordult, aki köröket rajzolgatott teljesen üres füzeteibe.

— Mit szólnál, ha randizás gyanánt elmennénk ajándékokat venni a többieknek karácsonyra? — Simított fel észrevétlenül a másik jobb combján, majd elmosolyodott. Próbálta oldani a feszültséget maguk között, próbálta megoldani a dolgokat, meglátni a megláthatatlant; hogy Hyunjin miért lett hirtelen ilyen.

— A randizás lényege nem az, hogy egymással foglalkozunk? — Kérdezte a felvett felfújt hangszínben, majd a mellette ülőre lesett; megpillantotta annak csalódott csillogásait szemeiben, ami ismét bele vágta fejszéjét lelkébe. Az elmúlt napokban sokszor találta magát olyan érzések között, hogy tapintatlan volt, aztán szerelmére lesve rögtön elöntötte a bűntudat, de akkor már képtelen volt kilépni az ördögi körből. — Mindegy, menjünk, persze — sóhajtva erőltetett magára egy mosolyt, majd elővéve egy nem éppen kifogyóban lévő tollat váltotta le eddigi eszközét.

Jisung agyában rakoncátlanul merültek fel egymás után a gondolatok és próbált közöttük olyanokat találni, amik esetleg tudtak volna felmarni a másik ridegségéből. Már majdhogynem biztos volt abban, hogy gyorsan mozgolódó fogaskerekei ricsajos forgása kihallatszott fejéből, annyira erőlködött, hogy elő tudjon drukkolni egy helyén való ötlettel.

Miközben elmélyülten koncentrálva fixírozta párját, a csengő vészes ricsaja marta fel füleit. Azon nyomban végigkövette tekintete a szőkét, aki abban a pillanatban felállva pakolta el cuccait és a meglepett fiút lesve várt rá türelmetlenül. Szabadulni akart az iskola kietlen sivatagától és elszakadni a tudattól, hogy Felix a mellettük lévő teremben volt ugyanolyan helyzetben, mint ő. Mióta kiderült, hogy Felix és Changbin randiznak, egy szót sem váltottak és néha elkapta egy szorongó érzés, hogy bármikor belebotolhatott a fiatalabba. Persze ilyenkor felmerült benne, hogy így mégis hogyan akart menni arra az összejövetelre, de igazából Bangchanék háza egy strerill környezet volt, csakis teli ismerős arcokkal és lelkekkel, ott nem kellett annyira féltenie bőrét. Tudta, ha robbana a bomba, nem egy egész intézmény lenne fül és szemtanúja, hanem csak pár barátjuk és párja. Ez egy sokkal nyugtatóbb gondolat volt számára.

⊱✿⊰

Jisung a sálja mögé rejtőzve leste az előttük lacsakosan felhevült utat, miközben egyik zsebében telefonjának jéghideg testét forgatta, a másikban pedig a még az egyik Hyunjinnak elrakott hajgumit tornáztatta.

Nem fogták egymás kezét.

Csak csöndben sétáltak és az amúgyis erős minúszokat még a közöttük lehűlt és megfagyott levegő is tetézte. Jisung bőre és lelke is egyaránt fázott; valamiféle biztonságra és forróságra vágyott, egy ölelésre, egy csókra, akármire, egyszerűen csak közel akarta magához érezni az idősebbet.

Mélyet nyelt, aztán agyát kezdte el felkészíteni mindarra, amit mondani akart. Tudta, hogy nem hagyhatta annyiban, még akkor sem, ha szinte pontosan tisztában volt a másik közeledő megnyílvánulásával.
Beharapta alsó ajkát, majd kieresztette fájdalmas szavait.

— Tudod, mivel holnaptól téliszünetünk lesz, arra gondoltam, hogy ma fent maradhatnánk sokáig és megnézhetnénk egy trilógiát, vagy játszhatnánk valamit, hozhatunk el tőlem videójátékokat. Vehetnénk valami nasit és egy kis alkoholt is ha gondolod — ugyan vészesen fogyott ereje, a másikra felnézve mosolyodott el. Szívének minden utolsó falatnyi vércseppét kifacsarta, hogy azt rózsaként ajándékozza szerelmének.

— Ha akarsz, de nekem nincsen kedvem boltba mászkálni meg ilyenek — vágta oda fancsali hangján, amire számított Jisung. Egy nyíllal több tekergőzött lelkének völgyében, de ezt a tudatot félredobva határolta el magát amellett, hogy márpedig aznap jókedvre deríti az idősebbet.

— Akkor menj haza, én pedig elmegyek a cuccokért. Akkor legalább a tankönyveimet sem kell hurcibálnom. Aztán majd visszamegyek hozzátok, jó baba? — Mutatta épphogy teljesen el nem veszett lelkesedését, majd csillogó szemekkel várta a másik válaszát.

— Jólvan — sóhajtotta amolyan nemtörődöm stílusban, aztán a következő sarkon, ahol el kellett válniuk, még csak vissza sem ölelte a kisebbet; nem volt rá lélekereje, akármennyire is fájt neki az egész.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─