─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Hyunjin azon nyomban az udvarra sietett; még volt egy órájuk, de az előtt akadt még huszonöt percük pihenni.

A teste tele volt adrenalinnal. Azért menekült oda, ahova; szüksége volt arra, hogy a zord kinti levegő belemarjon arcába és mély hegekkel tarkítsa azt. Le kellett hűtenie magát, hiszen a vérnyomása az egekbe szökött, tarkója és orra pedig vészesen lüktetett — utálta az érzést.

Utálta az egészet, ami körülvette.

Átverve érezte magát már két fontos ember által is. Amikor Jisung elkezdett neki Minhoról beszélni, sokáig nem is zavarta, meg sem fordult a fejében, hogy a szívét ez vérmesen kalapálná. De már olyan régóta hallgatta ezt az egészet, hogy elkezdett haragudni az érzésre, amiért ennyire őszinte kapcsolatban éltek, és akármennyire is a másiknak akarta adni lelkét, a bordái között mocorgó, vérző motrot, néha eszébe jutott, hogy sokkal jobb lett volna, ha Jisung magában tartja az egészet. Sérlelte önbecsülését, nem érzett eleget, volt, hogy már az is megfordult elméje kerekében, hogy Jisung igazából még mindig Minhoba volt szerelmes. De aztán jöttek azok a mély tekintetek. A forró csókok, ahogy a fiatalabb átölelte, először óvatosan, majd egyre szorosabban, egészen addig, amíg nevetésben ki nem törtek. Ezek mégis, addig a napig is elhitették vele, hogy a párja nem hazudott; szíve csak az övé volt, de már tehetetlen volt és képtelen segíteni a másik gondolatain. Olyan emóciói kavarodtak, hogy ő nem volt elég elfeledtetni azokat a rossz emlékeket, még akkor sem, ha Jisung tényleg szerelmes volt belé.

Amikor pedig ez kezdett eluralkodni rajta, több időt kezdett el fordítani Felixre. Maga köré akarta tekerni a fiút, azzal megóvva magát Jisungtól. Hányni akart magától. Komolyan felfordult gyomra.
Viszont Felix nem volt vele őszinte; hazudott neki. Nem hitte el, hirtelen túlságosan is fáradtan érte őt az, hogy a titkolózás és az őszinteség is megsértette őt. Mélyen beletapostak a lelkébe kézenfogva. Úgy érezte, hogy beesett a két szék közé és ez száraz sírásra késztette.

Ideg marta fel lelki városát, amit a kétségbeesés zamatos vattacukor felhője terített be; egyik sem engedte a Nap sugarainak finom cirógatását, viszont ami egy igazán fontos különbség volt.

Az egyik egy mennyeien ízes finomság volt, addig a másik egy vegyszer, egy folyadék, amihez ha hozzáért volna csupasz kezével a valóságban, leégette volna ujját.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─