─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Nem gondolkodott. Egyszerűen félvárról véve nyitotta meg lassan fél éve pihenő chatjüket és lenyomkodta fekete billentyűzetét.

❝ Szia  ❞

❝ Sziaa Hannie❞

❝ Hogy vagy mostanság?
   Történt bármi említésre-
   méltó?  ❞ 

❝ Az igazat megvallva nemigazán.
De képzeld, ismét Szöulban vagyok. ❞

A mondat valamiért teljesen felkavarta a fiú gyomrát; maga sem tudta miért, egyszerűen csak elkapta egy szokatlan érzés. De teljesen nem mutatva érdekét gázolt bele méginkább, egészen addig, amíg beszélgetésük a nosztalgia és a megbánások között szárnyalt, néhány hazugsággal meglocsolva.

Nem telt el sok idő, amíg Jisungot belülről elkezdte valami feszíteni; megfogadta, hogy mindent újrakezd egyszer és teljesen elvágja magát a régi emberektől, de olyan szavak ötlöttek közéjük, amitől úgy érezte, hogy mától örökre maradnia kell, amiben egyáltalán nem volt biztos, hogy akart, vagy képes lett volna rá. De már belenyargalt, magának okozta és ezt szépen lassan enyhítenie kellett.

Nem is olyan régről előkutatott zenéjét hallgatva nyugtatta le felforrt testi vizét és átadva magát az "ez az élet, ez nem tud téged megölni" érzésnek realizálta, hogy már este tizenegy is elmúlt, de Hyunjin még sehol sem volt.
Feszengeni kezdett, hiszen azt beszélték meg, hogy legkésőbb fél tizenegyre odaér az idősebb, de még mindig nem volt ott a csengőn ujja.

Ajkát kezdte el harapdálni és fülhallgatójának övével kezdett el bíbelődni; nem feszülhetett rá ennyire, hiszen a másik egy majdnem felnőtt férfi volt, aki kimozdult legjobb barátjával, de a tény, hogy még mindig nem küldött még csak egy üzenetet sem, bogarat ültetett Jisung fülébe.

Felülve nyitotta meg hívásnaplóját és kiböngészve párja számát tárcsázta azt. Esküszi mert, hogy még sohasem tapasztalta olyan hosszúnak a hívás kicsengését.

— Hyunjin! — Felhevülten ejtette ki nevét a másiknak, amikor végre az felvette a telefont. — Hol vagy? Még üzenetet sem küldtél. — Aggódva sóhajtotta, majd idegesen várta a magyarázatot.

— Hát... Sajnos lekéstem az utolsó buszt és most vagy egy órányi sétára vagyok tőletek — nevette el magát kínosan, Jisung pedig minden pénzét rátette volna arra, hogy az idősebb tarkójára simított.

— Elmegyünk érted — azonnal pattant ki ágyából és kihangosítva telefonját dobta le azt az ágyra, majd nadrágját keresve forgolódott a szobájában. Annyira elhúzottnak érezte az időt, hogy pizsomafelsejét magán hagyva robogott le táskájaval a kezében szüleinek szobájába, amiben minden reménye szerint nem alvókat fog találni.
De persze a világ minden apró részlete ellene dolgozott.

— Szóval apáék már alszanak, de indulj el hozzánk, jó? Én is elindulok, és akkor majd valamikor találkozunk. A telefont pedig addig nem rakjuk le, értve? — Kapkodva húzta magára vastag kabátját és lihegve a telefonba indult el a megbeszélt úton.

Habár minden aggodalma a másik épségért szenvedett és kiáltozott, mellkasa enyhén dagadt, hogy végre valamit ő is tehetett a másik biztonságának az érdekében.

Azonban valami szokatlan volt; Hyunjin furán szótlan volt és túlságosan engedényen. A makacs fiú semennyire sem kifogásolta az érte megtett erőfeszítést, mint ahogy mindig meg szokta.

Jisung pedig mindent félresöpörve csak betudta annak, hogy a másik is annyira félt, mint ő.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─