─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Sóhajtva rakta le alacsony polcára a fehér, kaktuszmintás bögréjét és gondterhelten kitakarva magát lépdedett a padlón az ajtóhoz, ám amint kinyitotta azt, senki sem volt ott. Összevonta szemöldökét, majd furcsálva szabadjára ejtette első ötletét.

— Anyu, te kopogtál? — Fülelte a választ, ami a konyha felől érkezett.

— Igen, de már nem lényeges, menj vissza nyugodtan! — Jisung helyeselve így is tett.

Visszaült ágya oltalmába, és a hatalmas nagy ablakján kilesve fonta zavaros érzelmeit a fenyőfa apró, táncoló tüskéire; a szél keringőzni hívta gyönyörű, telt testét és kicsiny gyermekeit. Milyen kedves is volt, nem?

Azon nyomban megfordult agyában, hogy milyen mennyei érzés lehetett volna, ha arcába mar a vele viszont igazán fagyos széljárat. Néha imádta az érzést, ahogy a felhőmozgató jégcsapos kezei közé fogta felforrósodott orcáit és hegeket hagyó csókokat nyomott oda. Talán fura volt, amiért így érzett, de odalépett az ablakához és kinyitva a műanyag keretbe burkolt márványt hagyta, hogy azon nyomban pofán vágja őt a feldühített szellő; Jisung nem hagyta szerelmes táncát járni a fenyővel, most pedig mind a ketten bolyhosan néztek rá. Az örökzöld lerázta magáról a fiú megtartott nehézségeit, vissza annak vállaira, a szél pedig egész szobájába a legnagyobb telet elhozva ugrálta körbe a bútorokat és a vékony, üres testet.

Mégis, Jisung élvezte és boldog volt.
Örömtelien viselte a közeledő megfázás erős köpéseit, miközben az pöfékelt agyában, hogy az a semmibőljött kopogás mennyire kizökkentette őt feldúlt valójának láncos fogságából.

Néha a legnagyobb változások úgy érkeznek, hogy az égvilágon senki sem számít rá. Még az elkövető sem, hiszen olyan köd veszi körül őt is, hogy nem képes látni a jövőt.

Jisung igazából nem is értette fájdalmait. Már régen elvesztette a fonalat, hogy mi miért alakult ki nála. Egyszerűen csak velük élt nap, mint nap és próbálta tartani magát, hogy az Istenelen hadsereg ne gyűrje magaalá madári mivoltát. Hiszen ott volt benne a repülés lehetősége, ott volt a kezében, azzal a született. Csupán eddig még senki sem tanította meg neki, most pedig a földön taposva reménykedik, hogy egyetlen egy nagyobb állat sem tapos rá, semmilyen szándékból sem.

És ott volt Hyunjin. A gyönyörű sas, akit sohasem rendített meg semmi. Mivel érdemelte ki a társát? Ez egy örökre megfejthetetlen kérdés maradt számára.

Amit talán ha nem fejtegetett volna annyira, örökre vele
maradt volna.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─