─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Jisung lelkében a tőrrel állt ott, kezei között a remegő Hyunjint tartva. Mégis mit tett? Tényleg ennyire zsarolta az idősebb érzéseit sajátjaival?

— És tudod... Annyira rosszul érzem magam. Úgy érzem, hogy nem tudok segíteni neked, mindegy mit teszek. Annyira fáj ez... Azt hittem, hogy képtelenség, hogy ilyenen elbujkak, főleg, hogy mindig azt mondtad, hogy az angyalod vagyok, aki vigyáz rád és segít neked mindenben. Meg akartam ennek felelni, de igazából én is csak egy halandó, gyenge ember vagyok, aki nem tud a szerelmén segíteni — rogyott majdhogynem össze, ám a fiatalabb megtartotta, miközben az ő szíve a földrehullott, és ezek a szavak taposták össze, rúgta bele és még hatalmas nagy kövekkel is megdobálták azt.

— Hyunjin... Ez egyáltalán nem igaz. Istenem... — Bújt oda mégszorosabban a másikhoz. — Figyelj baba, komolyan az angyalom vagy. Ezt komolyan gondolom akkor is, ha sírsz, akkor is ha nem érzed úgy, hogy segítesz nekem. Maga az, hogy rámmosolyogsz, hogy beszélsz hozzám, hogy megölelsz, hogy megcsókolsz. Mind gyógyírek. — Tartott egy kis szünetet, hiszen torkára száradtak a szavak seperc alatt. — Nem akartam sohasem, hogy így érezz. Én vagyok az, aki nem hagy téged boldogan élni. Mindig csak rólam beszélünk, az én problémáimról, Minhoról, miközben a te kicsi szíved olyan fájdalmas dobog miattam... Annyira sajnálom Hyunjin. — Kezdett ő is pityergésbe, ami az idősebbet ismét rávitette a könnyhullajtásra. Így sírtak egymás karjába esve, mint két, összenőtt fagyos jégcsap kora tavaszi olvadásukkor.

— Ne kérj bocsánatot azért, mert fáj. Ne kérj bocsánatot azért, mert rosszul vagy. Mert hiányzik Minho. Ezektől vagy te, ezektől imádlak — húzódott el Hyunjin, majd szokásához híven tenyerei közé fogta a mókuspofit. — Ez annyira nyálas, sajnálom — nevette el magát, majd egy gyors csókot nyomott az elfagyott, sebes ajkakra.

— Szerintem meglehetősen sokat vagyunk nyálasak — követette a kacagást a fiatalabb is és íriszei megállapodtak a magasabb csillogó tejútrendszereiben. — Mihez kezdenék nélküled Hwang Hyunjin? — Rázta meg fejét és mosolyogva húzta magához közelebb az idősebbet, annak derekába kapaszkodva.

Érzékeik kapcsolták össze jéghideg húsaikat, amit percekig élveztek, mikor is Jisung kezei aprón érintették a magasabb oldalát és teljesen magához húzva dugta ki édesen nyelvét, azzal megízlelve a régen észlelt mézes süti ízt, aminek mentén most egy kis alkohol is fellelhető volt Egy ideje tényleg kevésbé működött közöttük a testiség, amitől egy régen belevágott hiányfoszlány érlelődött Jisungban; a mérhetetlen vonzalma ismét eluralkodott felette, olyan hosszú idő után. Vagyis... Az ő korukban a másfél hónap talán soknak számított.

Lesimított a magasabb combjaira és azokba is belemarva mozgatta ajkait hevesebben, mint azok előtt. Teljesen belemerültek régen használt csatahajóik vitájába, amikor az ajtó nyílt ki. A két egymásba gabalyodott fiú már csak az apró, halk és meglepődött hangra eszmélt fel tettlegesen.

— Oh sajnálom... Nem akartam zavarni — egy elcsöndesedett Felix állt mellettük, aki minden kínt megszenvedve folytatta eredetileg szánt mondatát. — Csak szólni akartam, hogy gyertek be, nehogy megfázzatok... — Mosolyodott el egy falatnyit, majd a kellemetlenséget tovább nem fokozva mindhármuk számára lépett vissza a lakásba.

Jisung pedig méginkább úgy gondolta, hogy valami nem volt rendben azzal a fiúval....

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─