─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─

Vacogó, reszkető testük visszesett a forrónak ható lakásba, ahol az eddigieknél szokatlanul nagyobb csönd volt. Mindketten értetlenül néztek szét a két fő között, viszont Felix és Hyunjin még mindig sehol sem volt.

Bangchan sétált oda hozzájuk és halkan Jisungnak súgta:

— Hyunjin sír. A konyhában van Felixszel. — Jisung szemei kitágultak és azonnal az ismeretlen helyiség felé kezdte szedni lábait, mit sem törődve még rázkódó egészével, ami még az imént elutazott és elkergetetett pánikrohamja hatása alatt állt.

Amint belépett a boltíven megpillantotta a pultnak támaszkodó párost és, hogy Hyunjin éppen valamit nagyon próbált elmondani, de könnyeitől nem ment neki. Remegő kezeiben egy agyongyűrt zsebkendő vergődött.
Jisung még sosem látta párját így sírni... Szó szerint kocsonyaként reszketett az egész fiú. Majd' megszakadt a szíve abban a másodpercben.

Felix nézett fel először az érkezettre, amit követett Hyunjin is, kinek arca azon nyomban eltorzulva esett a másik íriszeinek; mégjobban elkezdtek hullani könnyei és egy lépést elindulva várta meg, amíg Jisung lesz az aki eléri őt és szorosan magához szorítja.

— Hé, mi a baj? Miért sírsz ennyire? — Jisung fázó hangja aligha kapott viszonzást. Komolyan aggódni kezdett, hiszen hiába volt ott a tény, hogy szerelme részeg volt, a fiúra sosem volt ilyen hatással az alkohol. Hyunjin mindig csak megfontoltan itatta temploma egereit. — Kimenjünk? — Hyunjin csak bólintott és a másikba kapaszkodva várta meg, amíg az leveszi kabátaikat az akasztóról és kinyitja előtte az ajtót.

A fiúra terítette hatalmas kabátját, majd magára is ráöltötte sajátját és a folyamatosan könnyeit hullajtót leste. Fájdalmas grimaszba fordult az arca a másik szívszorongató látványától.

— Elmondod mi a baj? — Kérdezte orgánumán, amit próbált nyugton tartani, hogy méginkább éreztesse a másikkal, hogy semmi baj sem volt. De az idősebb továbbra is csak rohamokban kezdett el kifakadni könnyei fogdájában. — Gyere ide, előtte nyugodj meg egy kicsit — Jisung magához vonta a fiút és kabátja alá nyúlva kezdett el simogatni hátát és néha egy apró puszit hintett annak fülére vagy orcájára, miközben lassú dölöngélésbe kezdtek.

A percek lassan teltek, de Jisung egy pillanatig sem sajnálta idejét pityergő párjára, aki lassan, de beszédképes állapotba került.

— Igazából csak... — Kezdett bele halkan, remegő hanggal. — Felix mondta, hogy látta, hogy kint sírsz, de addigra már kiment hozzád Binnie. Én nem akartam, hogy rosszul legyél. Miért nem szóltál? Ahh, megígértem, hogy nem hagylak magadra, de otthagytalak egyedül. Úgy sajnálom Hannie — tört ki ismét hangosabb zokogásban. Szavai kesze-kuszák voltak, de Jisung ígyis pontosan értette őket. Sőt, mi több, érezte őket.

Érezte őket, amint bordáinak közében lévő virágos kertjének földjére mérget csepegtetnek. Savat, ami a rózsák gyönyörű mivoltát marcangolja szét. Ez az érzés volt a bűntudat, amit akkor kezdett el igazán érezni azért, amiért ő Hyunjin párja és n
em valaki más.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─