─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━──

    Utálta a tényt. Utálta a tényt, hogy körülötte mindenki csak arról áradozott, hogy lelkében mégis milyen hatalmas nagy, popmás boldogság csücsült, míg övében csak egy tompa kés forgadozott még annak ellenére is, hogy Hyunjin a világ legédesebb embereként viselkedve mellette állt.

    Sohasem értette meg azt, hogy mivel érdemelte ki ezt a fiút.

    Mindig is rosszul érezte magát azért, hogy az idősebb kedvesen cselekedő egészét folyton csak visszaütötte és a semmibe tiporva, meggyalázva dobta le a földre minden egyes nap.
Pedig ha el tudta volna mondani, hogy a másik neki mégis mennyit jelentett; talán ha nem is a világot, de lelkének édes gyümölcsét. El akarta neki mondani ismét mindennap, hogy milyen gyönyörű, hogy milyen észvesztőek a szemei, orrának tökéletes boltíve, ajkainak megérett húsa. Ismét ilyen csodaszavakkal akarta a másikat bombázni, azonban valami meggátolta őt ebben.

    Vagyis inkább valaki.

    Hányni tudott volna magától, amiért újonnan éjszakákat bőgött át egy olyan ember miatt, aki már két kerek éve távozott az életéből. Nem is maga ez sértette volna leginkább, hanem az, hogy Hyunjin a párja volt és őt is belerángatta ebbe a mély zuhanásba, azzal a másik szívét egészen biztosan darabokra törve.

─━━━━━━⊱✿⊰━━━━━━─