Egy évvel később

Nash Martin

- Nem, Joe, nem ezt akarom látni- állok meg vékony, kócos hajú srác mellett, aki erre felegyenesedik, és rám néz.- Rendesen fogd meg azt a kötelet.
- De nem bírom, Mr Martin- feleli dacosan. 16 éves kori önmagamra emlékeztet, ahogy megmutatom neki, hogyan fogja meg a csomót a kötélen.
- Dehogynem. A titka az, hogy az alkaroddal kell megtámasztanod. Látod?- rácsavarom a saját alkaromra, majd mikor látom, hogy bólint, visszaadom neki.- És mikor megrántod, derékból fordulj el, ne vállból. 

Megveregetem a vállát, és amikor elmegyek mellette, a szemem sarkából látom, hogy sikerült kirántania a kötél végére erősített deszkát a falból. 

Amióta Em szülei belefogtak ügynökök képzésébe (ami persze kint küzdősportnak van meghirdetve), azóta egész nap talpon vagyok, és az erősödni vágyó kamaszokat oktatgatom. Emily eközben balett leckéket ad, ha jól tudom. 

Megállok a terem közepén, csípőre teszem a kezem, és a fejem oldalra fordítva megpróbálok a szomszédos terembe látni, ahol Em tanítgatja a fiatal lányokat. Néha látom a hosszú kezeit, amint nagyon magyaráz valamit. Addig várom így, amíg oda nem téved az ajtó elé, nekem háttal, hogy a teljes alakját láthassam. Próbálom elharapni a mosolyom, de olyan kis édes ebben a fodros szoknyácskában, hogy nem bírom ki. Mintha csak megérezné, megperdül és egyenesen a szemembe néz. Dorgáló tekintettel próbál fegyelmezni, de huncut mosoly kíséretében csak felteszem mindkét kezem, amolyan "most mi a baj", mire hitetlenül elneveti magát, közben megrázza a fejét. Elvigyorodom, és már tátognék is neki valami heccelőt, amikor valami izomból fejbe talál. Emily a háttérben a szája elé kapja a kezét, és ide hallom, ahogy hangosan röhögni kezd. A tarkómat dörzsölgetve egyenesedem ki, majd fordulok meg. 
Körülöttem az összes kis palánta nevet, Joe azonban elvörösödve hebegi a bocsánatkéréseit.
- Bocsánat, Mr Martin, nem akartam...
- Te mit...- közelebb megyek, hogy lássam, mivel sikerült fejbevágnia, ugyanis a gyakorlati tárgyak a falhoz vannak rögzítve, tehát lehetetlen, hogy bármelyiket is...- Nézzenek csak oda.
Odalépve Joe mellé felveszek egy kis fém cölöpöt, ami, ha jól saccolom, három méter magasról eshetett ki a falból.
- Nem akartam...- kezdi újra, de belé fojtom a szót egy elismerő biccentéssel.
- Szép munka, közlegény. Még én sem tudtam volna kirántani onnan. 
Joe lesüti a szemét, és pont ekkor megszólal a képzés végét jelző csengő berregő hangja. Mindenki sustorogni kezd, mire félredobom a pöcköt, és elkiabálom magam.
- Mindenkinek köszönöm a munkáját, remekül haladtunk ma! Holnap kérném, mellőzzük a késést-egy huszas évei elején járó srácra pillantok, aki nevetve bólogatni kezd.- Törölközőt és vizet pedig mindenféleképpen hozzon mindenki, szükségünk lesz rá. Egészség!

Mikor az utolsó balettozó kislány is kilép a kapun, Em bezárja az ajtókat, és előttem megállva kifújja magát.
- Ez a nap sem volt semmi- sóhajtja, mire mosolyogva a dereka köré fonom a kezeimet, és magamhoz húzom. Vékony pólóm anyagán keresztül is érzem, milyen meleg a bőre.- Joe egyre ügyesebb.
- Egyetértek- vágok egy fintort, mire felnevet, és átkarolva a nyakam, egy csókot nyom a számra.- A te lányaid is nagyon mennek. Jól vezeted őket, szeretnek.
- Igyekszem- von vállat egy könnyed mosollyal. Hosszú puszit nyomok a homlokára, mire az állam alá fészkeli magát, én pedig még szorosabban magamhoz ölelem.- Remélem, nem vagy nagyon éhes, otthon nincs sok kaja.
- Reggel bevásároltam- emlékeztetem, mire hitetlenül csillogó szemekkel felnéz rám. Elnevettem magam.- Most mi van? Én is be tudok vásárolni, megnyugtatlak.
- Persze, csak meglepődtem- elmosolyodik, és lábujjhegyre állva megcsókol. Belesóhajtok a csókjába, és vékony derekánál fogva felemelem, mire a derekam köré fonja harisnyás lábait. Nevetni kezd, mire meggyűröm a vékony szoknyácska anyagát a fenekén.- Na de Nash!
- Most mi bajod? Egy ideje már mindketten fáradtak vagyunk, és csak aludni van erőnk otthon. Gondolod, hogy lesz lehetőségem, nem használom ki? Jobban is ismerhetnél már, Em.

Kuncog, ahogy bemegyek vele az irodába, hagyja, hogy letegyem a hatalmas asztalra, majd a száját beharapva figyeli, amint lassú mozdulattal belököm az ajtót, és elfordítom a zárban a kulcsot.

Emily Mare

Lassan indul meg felém, mire megint muszáj nevetnem. Túlságosan jól néz ki ebben a fehér pólóban, és fekete tréningnadrágban. Büntetni kéne az ilyet.
Ahogy megtámaszkodik mellettem az asztalon, önkéntelenül arra gondolok, milyen jó, hogy lányokat nem tanít. Elég nehéz figyelmen kívül hagyni azokat a felsője alatt kirajzolódó izmokat, és azt a tökéletesen teletetovált alkart. 
A nyakamhoz hajol, mire kellemesen megborzongom, és kissé oldalra döntöm a fejem. Belenevet a hajamba, cuppanós puszit nyom a nyakamra, majd elém lép, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Em, szeretnék kérdezni valamit.
- Kérdezz- elmosolyodva figyelem. Olyan édes, ahogy keresi a szavakat. Kissé zavarban van, ugyanis a száját harapdálja, bár ő erről sosem tudott. Valahányszor rákérdeztem, váltig állította, hogy nem igaz. Aztán jöttem csak rá, hogy egyedül zavarában nem képes észrevenni. Én viszont irtó aranyosnak találtam, és bár megesketett, hogy rászólok, ha ezt csinálja, most is hagytam, annyira borzasztóan imádtam ezt a kis önkéntelen cselekvését.
- Emlékszel, mikor legelőször találkoztunk?- váratlanul ér a kérdése, de bólintok.
- Nehezen tudnám elfelejteni.
- És arra is emlékszel, mikor összevesztünk az emeleten, mert nem akartam elfogadni a segítségedet?
- Akkor pofoztalak fel?- ráncolom a szemöldököm, és megpróbálom felidézni a majd három éve történt incidenst. Nash somolyogva biccent.- Szép balos volt.
- És ugye emlékszel, mikor összeszedtem Jason cuccait, és...
- Emlékszem- szakítom félbe gyorsan, ugyanis a történet folytatása még mindig megkönnyeztet. Értetlenül egyenesedem ki.- Nash... valami...
- Várj, Emily.

Pár lépést hátrál, megfordul, majd mikor megint visszanéz rám, a tekintetében olyan elszántság van, amilyet már rég láttam. Kissé felvonom a szemöldököm, ahogy először a hajába túr, majd nagyot sóhajt.
- A legszebb dolgok az életemben akkor történtek, mikor veled voltam, Em- beszívtam a levegőt, de gyorsan folytatta.- Hadd mondjam végig.- bólintok, mire halványan elmosolyodik, majd újra belemerül a mondatai nyújtotta űrbe.- Sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden történhet meg velem, de amint megismertelek, úgy éreztem, nincs lehetetlen számomra. Kettőnk számára. Vártam, hogy az élet valami szépet adjon nekem, mikor azonban konkrétan arcon dobott veled... Emily, el sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok. Sosem tudnám szavakba önteni, amit igazán gondolok, de most úgy érzem, meg kell próbáljam.
A szemembe nézett, nekem pedig a szemem azonnal elfutották a könnyek, sötét szemeiben elveszve pedig csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretem.
- Bár folyamatosan azt állítod, hogy ez nem igaz, nagyszerű és csodálatos ember vagy, aki bárkinek a példaképe lehet. Az enyém legalábbis biztosan. És hiába hiszed, hogy fura, ahogy álmodban beszélsz, néha felkelek rá, és csak hallgatom. Megnyugtat a tudat, hogy mellettem vagy, és hogy hallhatom minden szavad. Akkor is biztonságban akarlak tudni, amikor elsétálsz mellőlem, és kivételesnek érzem magam, amiért ezt érezhetem. Mikor a kórházban voltam, én azt hittem, meg fogsz gyűlölni.
- Nash...- a hangom halk, a könnyek elhomályosítják a látásomat, de egyszerűen fogalmam sincs, mi ütött belé. Legutóbb, mikor ilyeneket mondott (pontosabban írt) nekem, elment a világ végére, és kínzott a gondolat, hogy most is valami hasonlót forgat a fejében.
- Nem, tényleg. Azt hittem, engem fogsz majd hibáztatni mindenért, de ehelyett az őrangyalommá váltál. Megtetted azt nekem, amit ezelőtt soha senki, és fogalmam sincs, hogy tudnám ezt úgy elmondani, hogy megértsd. Szerelmes vagyok beléd, Emily- elakad a szavam, és csillogó szemekkel nézek fel rá, ugyanis hirtelen közvetlenül előttem áll már.- Mióta megláttalak, szerelmes vagyok beléd. És szeretném hogy tudd, bármi történne, mindig itt lennék neked, balerina.
- Nash.
Megrázza a fejét, majd hátrálni kezd.
- El akartam neked ezt mondani, mielőtt végleg...
Nem bírok a könnyeimmel, azok előtörnek, a szívemet páni félelem szorongatja, mikor pedig leugrom az asztalról, leverem a kis henger alakú tolltartót is az asztalról.
- Nash, ne! Nem mehetsz el. Kérlek. Ne tedd ezt.
- Emily...- óvatosan elmosolyodik, de ekkor már mérges vagyok.
- Miért csinálod ezt? Legutóbb is, mikor ilyeneket mondtál, fogtad magad és elhúztál! Nem teheted meg ezt megint, Nash Martin, mert én abba belehalok.
- Em.
Elfordulok, idegességemben tovább folynak a könnyeim. Ha nem tehetek semmit, legalább ne lássa, ahogy sírok. Remegni kezd a kezem, és szerintem most kapok gutaütést.
- Emily, muszáj elmennem..
Próbálom elfojtani a bőgést, a törni-zúzni akarást, remegő lélegzetet veszek, és megfordulok.
Nash féltérden állva néz fel rám, ajkán féloldalas mosollyal, és egy kis fekete dobozt tart felém.

A szám elé kapom mindkét kezem, és a könnyeimtől már nem is látok. Közben Nash folytatja, és valamiért úgy érzem, szórakoztatja az idegességem.
- Muszáj elmennem olyan messzire, amennyire csak tudok, hogy téged boldognak lássalak. Mert azt érdemled, Em, nem kevesebbet.
- Te...- óvatosan kinyitja a kis dobozt, ami egy gyönyörű gyűrűt rejt. Levegőt sem kapok.
- Emily Mare. Hozzám jössz feleségül?

Bólogatni, nevetni, és zokogni támad kedvem. Meg alaposan tarkón vágni a szerelmemet, de az más kérdés. 
Végül a zokogás bizonyul legmegfelelőbbnek, miközben letérdelek Nash elé.
- Persze, hogy igen, te barom.
Hátravetett fejjel felnevet, majd az ujjamra húzza a gyűrűt, és magához ránt.
- Minek sírsz, egyetlenem? Örülnünk kéne.
Könnyeimen át felnevetek, és vállon csapom.
- Akkora idióta vagy.

Eltol magától, hüvelykujjaival letörli a könnyeket az arcomról, aztán úgy néz rám, ahogy minden lánynak kívánom, hogy egy fiú életükben legalább egyszer ilyen pillantással figyelje őket.
- Szeretlek.
Most már mosolygok, talán ragyogóbban, mint egész eddigi életemben, és két kezem közé fogom az arcát.
- Szeretlek.