Arra kelek, hogy melegem van. Nyöszörögve oldalra fordulok, de egy tetovált kéz megakadályoz ebben. Felnyögök, mire Nash álmosan mormogni kezd. 

- Melegem van- pisszegem neki nem túl hangosan, hogy azért teljesen ne keljen fel, de annyira igen, hogy leemelje rólam a nehéz karját.

- De ez nekem így pont jó- megfeszíti a kezét, így már esélyem sincs kikecmeregni alóla. A plafonra nézek, és hagyom, hogy a mellettem pihenő fiú szívének dobbanása legyen az egyetlen, amire odafigyelek. 

Fogalmam sincs, hány óra lehet, de nem is nagyon érdekel. Felemelt karokkal kicsit kinyújtóztatom magam, majd leoperálok egy hullámcsatot a tarkómon lévőhajcsomóról, és az ágy mellé dobom. Hirtelen furcsa érzés támad a mellkasomban, amitől teljesen egyedül érzem magam. Persze tudom, hogy ez nem így van, mert a srác, aki jelenleg a mindent jelenti számomra, mellettem szuszókál. Az arcomat dörzsölve elmosolyodom, és önkéntelenül közelebb csúszom hozzá a takaró alatt. A testéből áradó meleg ezúttal kellemesen hat a bőrömre, és tiszta libabőr lesz a hasam. Azt sem tudom, mit csinálok, amikor átkulcsolom a nyakát, és az arcomat a kissé borostás arcához nyomom. Hosszú kezével átöleli a derekam, az ujja hegye finoman súrolja a bugyimat. 

- Na mi van?- halkan nevet, nekem pedig könnyes lesz a szemem. Mikor nem válaszolok, kicsit eltol magától, és kisöpri a hajamat a homlokomból.- Em. Minden oké?

- Persze- elhúzódom, és gyorsan megtörlöm az arcomat.- Minden oké.

Nash kíváncsian figyel, miközben felülök, és rá se hederítek a melltartómat láthatóvá tevő takaróra, ami egyből lehullik a mellkasom elől. Nyilván ezt is rossz jelnek veszi, ugyanis felkönyököl, és félretúrja a haját.

- Em. Mi történt?

- Semmi, csak...- felsóhajtok, és visszakucorodok a mellkasához. Azonnal magához ölel, és csendben várja a folytatást. Nem mondok neki semmit, mégis tudja, hogy folytatni fogom.- Így eszembe jutott, mennyit köszönhetek neked. Ha te nem lennél, akkor.... Úristen, nem is tudom. Szerintem még mindig otthon ülnék, mint egy aggszűz balerina.

- Jaj, Emily- erőltetetten nevet, én pedig halványan elmosolyodom.- Szerintem rohadtul nem kellene pont neked ennyi minden köszönnöd. Én lakom nálad, én zabálom fel az összes kajád, én...

- De most nem az anyagiakról van szó- annyira tolom csak el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.- Hanem arról, hogy csupán azzal, hogy beléptél az életembe, szinte mindent megváltoztattál bennem és körülöttem is.

A szemében teljesen elveszve magyarázok tovább, ő pedig megértően figyel.

- Mielőtt megjelentél volna az autóm mellett, abból állt a nyomorult életem, hogy véresre táncoltam a lábaimat, és vártam, hogy anyámék SMS-t küldjenek havonta. Aztán megláttalak a TV-ben, és...- a kezembe temetem az arcomat, Nash viszont gyengéden lefejti a kezemet az arcom elől.- Feldobtad a napomat. Az estémet. Az életemet. Izgalmat és fényt hozol a mindennapjaimba, szóval... köszönöm.

Pár pillanatig fekszik még mellettem, majd hirtelen megmozdul. Időm sincs ellenkezni, két keze közé fogja az arcomat, és egyszerűen megcsókol. Egy ideig még a számon tartja a száját, majd szétnyitja az enyémeket az övével, és még jobban magához húz.

A mellkasom hullámzik, azt sem tudom, hol vagyok. Csak azt érzem, hogy még közelebb húzom magamhoz Nasht, aki egyik kezével az arcomat, a másikkal a derekamat fogja. Szikrák pattognak közöttünk, valahányszor hozzáérek tűzforró bőréhez, olyan, mintha megrázna az áram. A lábammal átkulcsolom a derekát, és azt kívánom, bárcsak eggyé olvadnánk. Az elmúlt hetekben azért volt annyira ösztönös, hogy látom, mert titkon annyira beleestem ebbe a srácba, amennyire csak lehet. 

Mikor erre azonban ráébredek, ijedten szakítom meg a csókot, és olyan gyorsan gördülök félre, hogy nagy erővel beverem a fejem az ágytámlába. A szívem hevesen dobog, és rémesen gyorsan kapkodom a levegőt. Újból a tenyerembe rejtem az arcomat, ami úgy érzem, lángol. 

- Mi a baj?- Nash rekedt hangjától egy újabb fordulatot vetett a tüdőm, és már szabályosan alig kaptam levegőt.

- Nem, nem. Nem ronthatjuk el a barátságunkat.

- De Em, én...

Kipattanok az ágyból, magasról teszek arra, hogy valószínűleg premier plánban csodálhatja meg a fenekem, lehajolok, és visszarángatom magamra a ruhámat.

- Emily!

- Nash, ne csináld ezt!- esdekelve nézek rá, közben a szívem szakad meg. Tudom, hogy most átestünk a ló túloldalára, és ezzel beteljesedett az, amitől a legjobban féltem.- Szükségünk van egymásra. Nem kockáztathatjuk ezt az egészet egy hülye fellángolás miatt.

- Fellángolás?- az arcát látva legszívesebben képen töröltem volna magam. Ez szép volt, Emily.

- Te is tudod, hogy nem áltathatjuk magunkat. Neked szükséged van a házra, rám, nekem pedig szükségem van rád, Nash. 

Addig hallgat, míg már köhintenem kell, hogy valahogy beszédre bírjam. Totál szerencsétlenül állok a szoba közepén, mikor pedig újból megszólal, már nem néz rám.

- Igazad van. Menjünk haza.

Bemenekülök az apró fürdőbe, hogy ott sírjam ki magam. Valójában persze nem zokogok (az évek során megtanultam, hogy nem sok minden tesz tönkre, de a sírás azért eléggé), a lehajtott vécéülőkén próbálom helyreállítania a szívem lüktetését, és hagyom, hogy néhány könnycsepp csendben lefolyjon az arcomon. 

A kerek tükörben nézve magamat hideg vizet pamacsolok az arcomra, és iszok is néhány kortyot. Mikor kilépek a fürdőből, Nash már felöltözve telefonozik az ágyon. Becsukom magam mögött az ajtót, és mellé lépkedek, hogy felvegyem a cipőmet. Lehajolok, ő pedig rám mosolyog. Viszonozom a mosolyát, de legbelül tudom, hogy már semmi sem a régi.

Nash Martin

Csak ne lenne ilyen kibaszott gyönyörű mosolya. Mert ha amúgy ronda lenne, még nagy nehezen túltenném magam rajta. Sok lányt megkaphatnék, most mit játsszam itt az eszem. De nem csak az a gáz, hogy Em a legcsodálatosabb lány, aki létezik, hanem az, hogy teljesen bele estem. Nyakig benne vagyok, basszus.

Sóhajtok, és magamra erőszakolok egy kis jókedvet. Felállok, és zsebre teszem a telefonomat.

- Indulhatunk?

- Persze- nekem hátat fordítva felszed egy csatot a földről, nekem pedig el kell fordulnom, hogy ne stíröljem a fenekét, mint egy eszelős.

Inkább az ajtó melletti sporttáskához sétálok, és legszívesebben a falhoz vágnám az egész cuccot, ahogy van, amint eszembe jut, mit is rejt valójában. De hát Emily nem úgy gondolja. Neki ez csak egy "fellángolás". Nekem meg amúgy mindegy. Nagyfiú vagyok. Túl tudom tenni magam rajta. Meg amúgy is érthető, hogy nem egy magamfajta fog majd bejönni neki. 

- Mindenünk megvan?- utoljára visszanéz a szobába, de én már a folyosón téblábolok. Becsukja majd bezárja maga után az ajtót, és felemelt állal indul meg a lépcső felé. A hajamba túrva követem, mikor pedig leadjuk a portán a kulcsot, kinyitom előtte a szálloda üveges ajtaját.

Egész autóúton egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Normális esetben nevetve meghúztam volna a haját, hogy "na mi van, savanyú a szőlő?", de tisztában vagyok vele, hogy ez nem normál eset. Ez valami nagy kalap szar, és úgy érzem, minden, amit eddig közösen felépítettünk, egy pillanat alatt leomlott. 

A ház előtt aztán leállítom a motort, és nagyot sóhajtva nézek Em-re. Csillogó kék szemei semmiféle érzelmet nem árulnak el, és rohadtul idegesít, hogy olyan, mint én.  

- Ami a sporttáskában van...- kezdem, ő pedig fészkelődni kezd.- El kell vinnem az egyik barátomnak. Nyugi, nem drogos meg semmi, csak.... vissza kell vinnem neki.

- Vidd el a kocsit- mondja közömbösen, ezzel pedig önkéntelenül is eszembe juttatja az alkalmat, mikor legelőször találkoztunk.

- Oké- újabb mosoly, amit egy újabb gyönyörűvel viszonoz, aztán kiszáll mellőlem, vele együtt pedig az illata is elmegy. 

Megvárom, míg bemegy a házba, majd beindítom a motort, és legördülök a felhajtóról.

Mikor odaérek Jake-hez, őrülten kavarog a fejem. Kirángatom a táskát a csomagtartóból, és nagy léptekkel indulok meg az autóbontó kis fészeréhez, amiben régi barátom dolgozik.

- Helló- lépek be az ajtón, Jake pedig a szoba másik végéből int. Meglátja a kezemben a táskát, és kérdő arckifejezéssel húzza le a vastag kesztyűket a kezéről.

- Ember, minden oké? Nem váltak be a színek? Pedig a csajok ezt nagyon szokták csípni.

- Á, nem az- a sarokba vágtam a sporttáskát, és a hajamba túrtam.- Ő nem úgy gondolja, érted?

- Jaj, ne bomolj már- koszos felsőjébe törli az arcát, mire megrezeg a hajából összetákolt kis kontya.- Mi történt?

- Teljesen más súlycsoport vagyunk, vágod?- ököllel a falba vágok, és enyhítő hatással van a dühömre a kezembe nyilaló fájdalom.- Nem illek hozzá. Nem illek bele az életébe. Mit is keresnék ott, mikor 14 évesen szét szívtam az agyamat, aztán idióta kocsik lopásából éltem meg, ha? 

- Állj már le!- megragadja a kezem. Észre se vettem, hogy szinte ömlik belőle a vér, annyiszor csaptam a falhoz. A vakolat is elkezdett lepattogni.- Fejezd már be! Most komolyan ezen szarozol? Hogy nem illesz hozzá? Elmondom neked, tesó, ha nem illenél hozzá, már rég eltakarított volna a házából. Sőt, el se ment volna érted a sittre. Érted? Ne faszoskodjál, ember.

- Jake, de nem illek hozzá, nem érted?- üvöltök, már azt sem tudom, mit teszek. Kitépem magam a barátom szorításából, és belerúgok egy lebontásra váró autóba.- Szeretem, baszki! Annyira szeretem, hogy meghalnék érte! Már vagy másfél hónapja semmi másra nem tudok gondolni, csak rá. Csak rá, ember!- újabb rúgást mérek a járműre, mire behorpad az oldala.- Megmentette az életem. Tudod, mennyi mindenből állt eddig? Loptam. Füveztem. Hazudtam, minden nyomorult embernek! És ő jött, és kirántott ebből. És boldog vagyok- a könyökömmel betöröm az oldalsó ablaküveget, a sziklák szanaszét pattognak. Csak lehorzsolódik a karom, már egy csomószor csináltam ilyet.- És nem akarom elveszíteni. Érted?- lihegek, és Jake szemébe nézek. Ő az egyetlen srác, aki anélkül is megért engem, hogy dumálnom kelljen.- El kell felejtenem, hogy szeretem, tesó. 

- Nash- most már komolyan megfogja a karom, és leállít.- Nem mondom, hogy dugj meg mindenkit, aki az utadba kerül, mert az a csaj tuti nem bírná. Szóval hagyd figyelmen kívül egy időre, érted? És hidd el; ha szeret, látszani fog.

- De ő nem olyan- megráztam a fejem, és a véres kezemmel megdörzsöltem az arcom, mire persze az is vörös lett.- Em nem olyan, mint a többi lány, Jake. 

Zöld szemei kedvesen csillognak, ahogy elmosolyodik, majd pajkosan belebokszol a vállamba. Boldogsággal tölt el, hogy Jake semmit sem változott 15 éves kora óta... kivéve, hogy nem füvezik. Ha ő nincs, nagyon sok mindent máshogy csinálok az életben, másként fogom fel a világot. Hatalmas szerencsém, hogy megismertem, rengeteg gyökérségből kirángatott. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy még vagyok.

De tisztában vagyok azzal, hogy neki is van magánélete. Terhes barátnője. Jól fizető munkája. Nem akaszkodhatok rá.

Emily pedig... a kezemből csöpögő vérre nézek, eközben Jake pedig összeszedi a sporttáska kiömlött tartalmát a padlóról. Emily a mindenem. 

És igaza van. Nem cseszhetjük el az eddigieket egy hülye fellángolás miatt. 

Jake elrakja a táskát, nekem pedig gombóc nő a torkomban. Miért fáj ennyire, hogy meg akartam neki mutatni egy szeletet az életemből? Miért fáj ennyire, hogy csak azt akartam, még többet megtudjon rólam.

Felsóhajtok, ezzel legyűröm a nyüves érzést a torkomban, és megállapítom, hogy egy ideig nem is fog többet megtudni rólam.

Áh, minek is csókoltam meg?