"Drága Emily,
kérlek, ne haragudj, amiért akkora bunkó vagyok, hogy csak egy levelet vagyok képes írni. Személyesen is intézhettem volna az elköszönést egyébként, de attól féltem, hogyha a szemedbe nézek, meg fogom gondolni magam, és az nem lenne előnyös.

Elhoztam Jason katonai cuccait, mondd meg neki, hogy ne haragudjon, de szükséges volt. Mikor ezt a mondatot olvasod,én már valószínűleg egy másik országban leszek. De ez nem gond, így szerettem volna. 
Remélem, már minden lehetőt összetörtél, mert mikor elérünk a szívszorító részhez, nem lenne jó, ha kidobnád az ablakot valamivel. Próbáltam a szobából elrakni az összes törékeny tárgyat, de biztos vagyok benne, hogy meg tudtad oldani a törés-zúzást. 
Szóval, kezdem is.
Két hete nagyjából, mikor felvillant bennem az ötlet, hogy "hé, mi lenne, ha Jasonnek adnám ki magam, és elmennék helyette", elhessegettem az ötletet. Szartam a világba, csak veled akartam lenni, és csak vigyázni akartam rád. De aztán láttam, hogy nézel a bátyádra. Hogy mit jelent neked. És egy pillanat alatt szétrobbant az elképzelésem, miszerint veled élem le az életem. És nem azért, mert elegem lett belőled, hanem mert egyszerűen tudom, hogy szükséged van a testvéredre, még ha ezt nagyon ügyesen is titkolod. És elkezdtem tervezgetni az egészet. Mikor Jason-től megkérdeztem, mikor indul gépe, valójában már rég tudtam, hogy mikor száll fel, és honnan. Rohadjak meg, amiért így átvágtalak, tudom. Életem legnehezebb döntése volt, de bízom benne, hogy ezt kellett tennem. 
Sok mindent nem tudsz rólam, ennek ellenére feltétel nélkül megbíztál bennem, ezért pedig iszonyatosan nagy köszönettel tartozom. Ideje, hogy olyat is megtudj, amit nem volt pofám a szemedbe mondani. Miután kijöttem az árvaházból, sokáig az utcán éltem. Egy senki voltam. Azt kajáltam, amit adtak, nagyjából zéró tanultsággal rendelkeztem, de ugye odabent keményen kellett tanulnunk, szóval azért azt, hogy totál asztal szinten vagyok, nem mondanám. Mikor először kezdtem autók lopásából élni, azt hittem, pokolra jutok. Annyira egyébként nem zavart a dolog, nekem amúgy is mindegy volt, hova kerülök. Aztán eltelt pár év, volt normálisnak mondható (na jó, nem, az autólopással kevert fejvadászkodás nem igen mondható normális munkának) pénzkeresési lehetőségem, éltem nagyban, jószerével csak esti kalandjaim voltak, aztán.... életem legjobb döntését hoztam azzal, hogy a gazdag környékről akartam autót lopni. Innen valószínűleg már tudod a sztorit. Sajnálom, hogy az én szemszögemből nem figyelhetted meg az eseményeket, de elmondom neked, hogy mikor kihoztál a sittről, földre szállt angyalnak hittelek. Aztán, amikor együtt loptuk vissza az autódat, abban bíztam, hogy ha pokolra is jutok, legalább te is ott leszel. Mert veled nem is lenne olyan rossz hely.  Aztán teltek a hónapok, minden egyes nappal egyre jobban beléd szerettem, és talán ennek a körforgásnak már sosem lesz vége. De őszintén meg kell mondjam, sosem kételkedtem abban, hogy te viszont szeretsz. Fogalmam sincs, miért gondoltam ezt, talán az egóm volt (még mindig az) kicsit nagy, de valahányszor rád néztem, ugyanazt láttam a szemedben, mint amit én éreztem. Talán baromság, de ha így van, akkor szeretek barom lenni. 
És most jöjjenek az okok, hogy miért ne gyere utánam. Tudom, hogy ez volt az első gondolatod, baby girl, annyira már azért ismerlek. Először is. Régebben volt egy nagy álmom, hogy valamikor embereket fogok megmenteni, és ez most így pont olyan. Remélem, nem akarod ezt így tönkretenni.. És jobb, mintha a testvéred ülne repülőre, szállna át a fél államon, csakhogy idegen embereknek mentse meg az életét. Bár tudom, Jason szívesen tesz ilyesmit (mert cseszettül jó ember), én mégis úgy vagyok vele, hogy elég megmentenie másokat, most talán a húgát kéne a víz felett tartania, ha már én leléceltem. Nagyjából amúgy ennyi okom van, miért ne gyere utánam. 
És akkor jöhet a szívszorító rész. És, Em, jegyezd meg ezeket a sorokat, mert valószínűleg sosem fogok ennyit nyáladzani az életemben, mint most. De jobb úgy meghalni, hogy te ezeket mind tudod.

Felejts el. Azt akarom, hogy felejts el. Illetve.... Kijavítom magam, bocsánat. Felejts el, de gondolj rám. Szeress, de már ne foglaljak helyet a szívedben. Ne gyere utánam, de hiányolj. Ne sírj miattam, de dobd ki a ruháim. Engedd, hogy mások is szeressenek. Szeress másokat, jobban, mint engem.
Ha pedig esetleg meghalnék, azt akarom, hogy boldogan gyere a síromhoz. Meséld el, milyen csodálatos az életed, és hogy milyen boldog vagy valakivel. Az engem is boldoggá tenne. És majd hozz képet a kisgyerekeidről, hogyha már a közös babáink terve elúszott. Gondolj rám úgy, mint egy jó emlék. Tudod, hogy mondják: "csak annyit felejts, ami fáj". Jó, igazából ezt senki nem mondja, csak én, de hé, most már te is mondhatod. 
Szeretlek, Em. Mindig szerettelek, és mindig is szeretni foglak. És bárhol is leszek akkor, mikor te ezeket a sorokat olvasod, tudnod kell, hogy rád fogok gondolni. Nem azért, mert elnyálasodott hülye gyerek lettem, hanem mert mióta megismertelek, a gondolataim 99,9%-át te teszed ki. És tudom, hogy ilyen szerelmi vallomás után rohadjak meg, amiért itt hagytalak, de akár hiszed, akár nem, az én szívem szakadt meg jobban. Mondjuk, hogy fájdalmasabban-e, azt nem tudom.
DE, ha esetleg túlélném a frontot, vagy ne adj isten, nem is kellene harcolnom... nem foglak felkeresni. Emlékszel még a filmre, a "Kedves John"-ra? Mondjuk te mutattad, de mindegy is... Nem fogom felrúgni az életed. Nem fogom azt csinálni, hogy nagy hévvel visszajövök, és elcseszek minden jót az életedben. Szóval, talán csak arról kapsz majd hírt, hogy meghaltam. Ha meg semmiről, akkor élek, csak nem akarlak felkeresni. 

Na.
Ennyi voltam- talán egy életre.
Tudom, rohadjak meg.

.....mindennél jobban. :) 

U.i.: ja, és megtennéd, hogy vigyázol magadra? A kedvemért."

Vagy hatszor átolvasom a levelet. Jason már évekkel ezelőtt bealudt mellettem, a nap is felkelt már egy ideje, én viszont csak olvasok. A könnyeim is felszáradtak már, a szám tiszta cserepes, a szemeim pedig kétszeresükre vannak feldagadva. Mikor hatodszorra is befejezem, és elolvasom az utolsó szót, lefekszem, és magamhoz szorítom a kis papírt. Pár pillanatig szipogok, aztán hitetlenül elmosolyodom.
Úgy tudtam. ÚGY TUDTAM. Mindig szeretett. Hah. Mégse vagyok akkor hülye. 
Hirtelen felülök. Várjunk csak. De igen. Hülye vagyok. Hatalmas hülye. Oltári nagy hülye. BASSZUS MÁR. 
Visszafekszem az ágyba, és kényelmesen elhelyezkedem. A papír a hasamon pihen, én pedig a plafont figyelem.
Rohadj meg, Nash.
Csak azért is utánad fogok menni.
De addig is... vigyázz rá, Istenem. (Mondjuk, ha pokolra kerülünk mindketten, talán jobb lenne az ördögtől kérni ilyesmit, de mivel vele nem vagyok túlzottan beszélő viszonyban, és Isten szimpibb, tőle kérek ilyet. Na, meg látott már valaki ilyen jó embert? Ó, nem.)

Vigyázz rá... a kedvemért.