15 évvel később
Nash Martin

- Hagyjál már békén, Jason!- Clary pipacsvörös fejjel vág a bátyjának egy zacskó gumicukrot, Jason viszont megragadja a levegőben. Épp készül visszadobni, mikor megelégelem civakodásukat, és nagyot sóhajtok.
- Elég legyen, fejezzétek be! Jason, az ég szerelmére, rakd már le...- intek a fiam kezében tartott zacskó édességre. Jas szeme szikrákat szór, ahogy a húgára néz, de azért lerakja, amit a kezében szorongat.
- De miért mindig én vagyok a hibás?
- Senki nem mondta, hogy te vagy a hibás, szívem- Emily őket kikerülve lép be a konyhába, karjában még két papírzacskót hoz, amik az autóban maradtak, és már nem bírtam becipelni. Az egyik szatyrot Jason ösztönösen elveszi tőle, és az asztalra rakja. Clary pedig már el is kezd benne turkálni.- Clary, mit beszéltünk? Előbb rendet rakunk, aztán eszünk.
- De annyira éhes vagyoook- ahogy vékony keze egy szelet csokit talál a zacskóban, földöntúli mosollyal emelkedik lábujjhegyre, és nyom édesanyja arcára egy puszit, majd szalad is a szobájába.- Szóljatok, ha kész a vacsi!
Em megrázza a fejét, lerakja a kezében szorongatott zacskót, majd a táskáját is a székre hajítja. Összenézünk, mire óvatosan elmosolyodom, a szerelmem pedig kuncogni kezd.
- Fúj, ne csináljátok már ezt!- nyög fel hangosan Jason, mire Emily most már hangosan nevet, és nekem is vigyorognom kell.- Annyira idegesít, amikor így néztek egymásra.
- Tehetek én róla, hogy anyád ilyen szép?- teszem fel a költői kérdést, miközben a hűtőbe pakolok egy rakás cuccot.
- Nash!- szól rám Em még mindig nevetve, majd a fiunkhoz fordul.- Inkább azt mondd, mi volt ma a suliban.
- Már elmeséltem, anya- feleli Jason, de azért leül az asztalhoz, és hátradől.- És még mindig semmi azon kívül, hogy Clary a felsőbbéveseket provokálja.
Megakad a kezemben a tej, és pont ugyanakkor fordulok Em felé, mikor ő is rám néz. A számat elhúzva hajolok újra a hűtőbe, kivonva magam ebből a beszélgetésből. Emily nagyot sóhajt nemtetszését kifejezve, de hiába, ő ezekben a dolgokban mindig jobb volt.
- Jason, erről valahogy nem meséltél- kezdi óvatosan.- Mire gondolsz? Bánt valakit a húgod?
- Jézus, dehogy- horkan fel Jason. A számat beharapva pillantok rá, amint hosszú, nyurga karjaival az asztalra könyököl. Pont úgy néz ki, ahogy egy 15 éves, és most sötét, göndör fürtjeiben magamat látom. Ugyanígy vághattam a pofákat is, de Jas orráncolása egyértelműen az anyjáé.- Egy légytől is bocsánatot kér, mikor lecsapja.
- Hát akkor?
- Állandóan meg kell védenem, meg minden...- mogorva arcot vág, de Em átlát rajta, és finoman elmosolyodik.
- És ez olyan rossz?
- Nem, csak... olyan nagy a szája állandóan, aztán húzhatom ki mindig a bajból- Jason tétován a hajába túr. Eljön a pillanat, mikor úgy érzem, ideje közbeszólnom. Becsukom a hűtő ajtaját.
- Tudod, fiam, a férfiaknak elég sok bajból kell kirángatnia az ostoba nőket- alighogy befejezem a mondatot, Emily tágra nyílt szemekkel mered rám, Jason pedig röhögni kezd.- Most mi van?
- Nash, nem gondolom, hogy ez a megfelelő pillanat...- közbevágok.
- Jason, kiváltságnak kell érezned, hogy segíthetsz lányokon. 
- Clary nem lány.
- Jason!- szól rá Em, de leintem.
- Mindig az jusson eszedbe, hogy milyen gyenge is a húgod. Egy bátyjnak pedig többek között az a dolga, hogy védelmezze a húgát, hogyha erre szükség van- elhallgatok, és a feleségem mellé lépve végigsimítom a karját.- A nagybátyád is ezt tette.
Jason lesüti a szemét, a röpke pillanatban Emily felém fordítja a fejét, és elmosolyodik. 
- De ha egyszer olyan hülye...- kezdi Jason, mikor leesik valami az ajtó melletti polcról. Mindhárman odakapjuk a fejünket. Clary sietve szedi össze a feldőlt virágcserép maradványait, miközben szipog.- Jaj, Clary!
- Olyan bunkó tudsz lenni, Jason- 12 éves lányunk most már zokog, könnyei sorra a kiborult virágföldre potyognak. A keze piszkos a földttől, és ahogy megtörli az arcát, az is olyan lesz. Annyira esetlennek néz ki, hatalmas, kék szemeivel, és hosszú fürtjeivel, hogy a lélegzetem is elakad, olyan éles a hasonlóságuk Emily-vel.- Annyira bunkó...

Clary felpattan, és elszalad, majd hangosan bevágja maga mögött az ajtót. Jason arcán vörös foltok ütköznek ki, ahogy kétségbeesetten ránk néz. Emily mellé lépve megsimítja a fejét, és lehajolva nyom egy puszit a hajára.
- De Jason bácsi annyira jól csinálta...- motyogja Jas, mire Emily felnevet. Édesen nevet, mégis vérezni kezd érte a szívem. Ennyi idő után is ezt váltja ki belőle a bátyja emléke. 
- Jason bácsi most a kishúga után menne, hogy bocsánatot kérjen tőle- feleségem vékony, gyűrűs keze megszorítja fia vállát, mire az felnéz rá.- Na, sipirc.

Ahogy Jason eltűnik a konyhából, felszedem a virágcserepeket, Emily pedig hozza a kislapátot és a partvist, hogy felsöpörjük egy testvéri dulakodás eredményét.
Amint végzünk, lehuppanunk a kanapéra, Em pedig a mellkasomhoz bújik, ahogy régen is mindig csinálta. Puszit nyomok a hajára, mire megcirógatja az arcom.
- Mindjárt felhívom anyuékat, ahogy összekészülünk- szólal meg, és eltartja a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Nyomok egy gyors csókot a szájára.
- És hogyha Jason-re bíznánk az irányítást?- feleségem felvonja szemöldökét, mire magyarázni kezdem.- Drágám, elég idős már ahhoz, hogy pár óráig vigyázzon a húgára. És Clary szintén nem pelenkás. Egy próbát megérne. Talán még jobban összehozná őket.
- Mondasz valamit..- egy ideig még gondolkodik, majd újból a mellkasomra ejti a fejét.- Istenem, milyen gyorsan megnőttek.
- Hihetetlen- a fejére támasztom az állam, és a tévére meredek, de fejben valahol teljesen máshol járok.- És ezt el tudod hinni? Ma 15 éve... bassza meg. 

Kuncogva felegyenesedik, és a szemembe néz. Tengerkék szemeiben most olyan rövid időutazást teszek, hogy magam is alig hiszem el, de hirtelen még mindig 20 évesek vagyunk. A sötétben nézzük egymást, egy takaróval takarózva. Egymással veszekszünk, és Em azzal fenyegetőzik, hogy elmegy. Em kiönti az ablakon a tojásrántottát, amiről azt hitte, nem látom, pedig nagyon is láttam. Összeszedem Jason cuccait, hogy bevonuljak helyette. Látom magam előtt a remegő kezem, ahogy megírom azt a levelet, majd ahogy visszatérve Emily mellé, láztól meleg puszit adok a homlokára. Aztán már Canadában vagyunk, Emily felém rohan a katonai ebédlőben, én pedig el sem hittem, hogy ez tényleg megtörtént. Aztán ahogy a kórházban fekszem, véres kötéssel a mellkasomon. Emlékszem Emily könnytől csillogó szemeire, aztán a kitartására, amikor akkor is mellettem állt, mikor végleg úgy tűnt, itt a vége. 
Az éjszaka, amikor teherbe esett... Az esküvőnk napja, amikor vékony ujjait az enyém köré kulcsolta az oltár előtt, és amiket a mai napig nem enged el. 

Most két kezem közé fogom az arcát, és végigpásztázom minden négyzetcentijét. Az első finom ráncok megjelentek már a szeme körül, ám az továbbra is vakító kékséggel világít. Bár a hajában apró ősz hajszálak vegyülnek, még így is gyönyörű. Gyönyörű, mint mindig.
- Mi az?- kérdi halkan, közben ajkait mosolyra húzza.
Hogy mondjam el neki, hogy minden nappal egyre jobban szerelmes leszek belé?
- Semmi- felelem végül, és csókot nyomok a szájára, majd elengedem, ő pedig visszadől a mellkasomra. Nem bírok sokáig csendben maradni.- Emlékszel még, mikor először találkoztunk? El volt törve a lábad, én meg még vékony voltam.
Felnevet, majd újból kiegyenesedik, és a szemembe néz.
Csillognak a szemei.

- Nash Martin... Hogyan is felejthetném el?