Mahiru

- Te ki vagy? - kérdezte, mire mosolyra húztam az ajkaim. Itt a lehetőségem.

- A pasid vagyok. - jelentettem ki, mire kigúvadtak a gyönyörű, éjfekete íriszei.

- Járok egy sráccal? - kérdezte megdöbbenve, mire elkuncogtam magam és az ajkaira hajoltam. Bebocsátást kértem és meg is kaptam azt, így egyre bátrabban simogattam a csípőjénél a kórházi pizsama anyagát. Valaki hirtelen megragadta a vállaimat és elrántott tőle, mikor hátranéztem Asato mormogott valamit, de nem szenteltem különösebb figyelmet neki, inkább visszafordultam a kipirult arcú Yukihoz, aki egy halvány mosolyt eresztett meg felém. Mikor beért a családja és az orvosok is, akkor Yuki riadtan nézett körbe és a kezemért nyúlt, amit én készségesen odanyújtottam neki. Az ujjainkat összekulcsolva ültünk és mindenki minket nézett.

- Nii-chan, jól vagy? - kérdezte Yui, mire a bátyja rám pillantott, mintha a lány hozzám szólt volna. - Yuki-chan?

- Én? - kérdezte meglepetten Yuki, mire mind az anyja, mind a testvére, mind a mostohaapja kérdőn pillantott az orvosokra.

- Valószínűleg átmeneti amnéziában szenved, ami gyakori ilyen helyzetekben, hisz a feje is sérült. Nyugodjanak meg, minden emléke vissza fog jönni idővel, de nem szabad erőltetni semmit. - magyarázta a legidősebb férfi, míg az utánfutói lelkesen jegyzeteltek.

- Értem, köszönöm. - hajolt meg Yuki anyukája. - Mikor vihetem haza a fiamat?

- Még megfigyeljük holnap és holnapután hazaviheti. - mosolyodott el az orvos.

- Mahiru... - mormogta Yuki mostohaapja. - Engedd el a fiam kezét!

Szem forgatva kezdtem elengedni Yuki kezét, de ő egyre jobban szorította és a szemei is könnybe lábadtak minél tovább nézte a férfit, így az arcára simítottam a kezem.

- Yuki, mi a baj? - kérdeztem, mire ő a nyakamba borult és sírni kezdett. - Yuki?

- Ő nem az apám! - bömbölte, miközben egyre jobban magához ölelt. - Az én apám nem ilyen! Az én apám nincs itt és nem ismerem ezt a férfit! Mahiru, ne engedd, hogy magukkal vigyenek! Nem is ismerem őket!

- Yuki-chan, én vagyok az anyukád, ne szórakozz! - mosolygott keserűen az anyukája.

- Mahiru! - bújt még közelebb hozzám Yuki. - Veled akarok maradni örökre!

- De Onii-chan! - háborodott fel Yui, de Yuki nem figyelt rá, ahogy senki másra sem a szobában rajtam kívül. Lassan könnyeimnek utat nem engedve simogattam a haját és szorítottam magamhoz. Nem hittem volna soha, hogy újra így ölelhetem majd... úgy, hogy szüksége van rám és nem retteg tőlem. Óvatosan fogtam őt, mintha bármikor összetörhetne a karjaim között és hallgattam, ahogy sír.

- Yuki... - suttogtam halkan, de a hangom így is remegett. Hangomra kissé eltávolodott, hogy lássa az arcomat. - szeretlek.

- Én is szeretlek. - mosolygott rám, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaimra és ismét magához ölelt.

- Soha ne hagyj el... maradj mindig mellettem, kérlek! - motyogtam lágy hangon a fülébe.

- Örökké veled maradok. - jelentette ki, mire a családja rosszalló pillantásával találtam szembe magam, de nem érdekelt. Mikor ismét eltávolodott tőlem egy őszinte mosolyt kaptam. - Bármi is történjen veled maradok... azután is, hogy emlékszem majd mindenre.

- Yuki-chan, ne beszélj elhamarkodottan! - szólt rá az anyukája.

- Lehet, hogy nem emlékszem, de azt érzem, hogy szeretem őt. - jelentette ki Yuki, amin mindenki meglepődött. - Mikor mellettem van biztonságban érzem magam.