Mahiru

Féltem, nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy másé legyen és végig mellette akartam lenni, egész életében... de hoztam egy rossz döntést régen. Nem akartam soha, hogy a szülei és a szüleim utáljanak. A kórházba érve Yuki anyukája felpofozott mind engem, mind Asatot, majd a fia után rohant, ahogy mi is. Az egész osztály velünk volt, amit nem nagyon értettünk, hogy minek, de mindegy. 

- MAHIRU! - üvöltötte Yuki apja, majd a nyakamnál fogva a falhoz préselt és szorítani kezdte azt. - Megmondtam, ha még egyszer meglátlak mellette, akkor halott vagy!

- Apuka! - simítottam a kezére az enyémet, majd gyomron rúgtam. Nem ő Yuki igazi apja, ő csak az anyja második férje. - Nem is ismert engem, amikor az eset történt, így nem mondhatta meg. Én csak Yuki igazi apját fogom tisztelni. 

- Te mocsok! - mormogta, majd hagyta, hogy menjek utamra, mikor kinyitottam a szobaajtót Yui-chan szaladt felém, majd mikor odaért hozzám elkezdte ütni a mellkasomat.

- Azt mondta, hogy minden rendben! - bömbölte, miközben egyre gyengébbeket ütött. - Azt mondta, hogy nem csinál semmi hülyeséget! Azt mondta Onii-chan, hogy minden rendben van! Hogy Ayaka-chan és Ouji-kun mindig viccelnek vele és kedvesek! Beszélt egyáltalán valaha velük?!

- Nem, soha. - jelentette ki Ayaka-chan. - Ugyanis zaklattuk őt.

- Szegény, kicsi Yuki-chanom. - szipogta az anyukája, mire ellöktem magamtól Yui-chant és odasétáltam hozzá, majd magamhoz öleltem. - Engedj el! Ne érj többet hozzá a gyerekeimhez és hozzám se!

- Anyuka, én tényleg nem akartam őt bántani... - magyaráztam, hogy csak ő hallja. - Azt hittem, hogy ő is akarja, mivel nem ellenkezett, mikor elkezdtük... egyszerűen elvesztettem az eszemet, már olyan régóta vártam arra, hogy az enyém lehessen, hogy beleőrültem. Én tényleg sajnálom, de nem tudok nélküle élni. Tudom, hogy nem  is érdemlem meg azt, hogy éljek, de muszáj, mert bár a szüleim utálnak, belehalnának, ha engem is elveszítenének.

- Kérlek, ne okozz neki több fájdalmat! - bújt bele az ölelésbe végül anyuka. - Nem akarom elveszíteni őt teljesen. Mióta megtetted vele azt és elköltöztünk, azóta megváltozott... nem szól egy szó sem és nem szeret emberek közelében lenni.

- Sajnálom... - motyogtam a fülébe, mire ő csak erősebben megszorított.

- Minden rendben lesz. - pillantott rám reménnyel teli szemekkel, majd eltávolodott tőlem és Yuival együtt elhagyták a szobát. Rögtön az ágy melletti székre huppantam, majd mosolyogva vártam, hogy felébredjen Yuki, de mikor megtette, teljesen letaglóztam....