Ami a vasárnapban jó, hogy általában az embernek ilyenkor jut ideje önmagára, Tristan Novell végülis ebben a hitben ringatta magát. Hiszen mindenki ilyenkor jár vásárolni, kávézni a barátaival, vagy esetleg kimegy a parkba, ahogy az előbb említett rendőr is tette. A harminc éves férfi most, hogy megitta második kávéját, felvette edzőcipőjét és egy gyors pillantást vetve a tükörbe, kilépett a márciusi levegőre. Nem szerette ezt a hónapot, egyrészt mert a rövidke február után ez hihetetlenül hosszúnak tűnt, másrészt mert a tavasz még mindig nem bújt ki teljesen a tél homályából. Rengeteget esett és az idő inkább emlékeztetett késői őszre. Tristan az utcára kanyarodott és olyan érzése volt, mint két évvel ezelőtt, mikor visszaköltözött ide. Eddig Omahában dolgozott, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő tervezte és a legkevésbé sem hiányzott, hogy újra elmerüljön a rossz emlékek hullámai közt. Egy remek vasárnapot akart, ahol nem gondol a múltra, hiszen azt is mondják, hogy ez a nap a gondolatoké is és Tristan mindenáron pozitívakkal akarta megtölteni a fejét. Mély levegőt vett és a közeli park felé kezdett kocogni. Mégis lehetetlennek tűnt nem ránézni a házakra, amelyek mellett elhaladt és ne kitalálni milyen emberek lakják azt. Már gyerekkora óta tudta, hogy Bellevueben rengeteg ember szenved feltűnési viszketegségben, elég volt körül nézni. Mindenkire fertőzésként ragadt ez a fajta betegség, és ez szinte senkit sem érdekelt. Ahol a ház körül esetleg egy vagy két fa állt magányosan (ahogy Tristan háza előtt is), ott az elnyomott, kevésbé népszerű emberek laktak, akik inkább gondolkoztak kicsiben és izolálták magukat a néptől - hiszen először mindig az az okosabb, aki a legkeményebb fába vágja a fejszéjét és nagyot esik, mikor rájön, hogy életlen szerszámot választott.
Aztán itt voltak a borostyánnal ellepett szinte kisebb paloták - akiknél általában az udvart szebbnél szebb virágok díszítik és a tulajdonos nő a nyakát nyújtsa át a szomszédba, hogy lássa, mi az, amitől jobb lehetne. Volt egy ház, ahonnan virágokat ültető férfi intett Tristannek, bizonyára minnél előbb szerette volna, hogy a ház a színekben pompázzon, főleg a sárga irigységben. A rendőr már előre látta, hogy a szegény növények hamar elpusztulnak. Szemet forgatva tovább ment és a parkba ért, ez volt a legnagyobb a városban, általában fesztiválokat rendeztek itt. Rengeteg féle képpen körbe lehetett járni, de Tristan a jól megszokott macskaköves utat választotta, ami megkerülte az egész helyszínt. Minden gondolatot elhessegelt és futni kezdett, pontosan fél kilométer szolgált egy körnek, tehát kettőt szeretett volna megtenni ezen a kora délutáni napon.
Két emberrel találkozott eddig, akik kutyát sétáltattak. Felszabadult érzés fogta el, a szél fújta az arcát és ő gyengéden rövid hajába túrt, hogy azt is átjárja a kellemes szellő. Az első kör után lepihent egy padra és hallgatta a levelek suhogását, a madár csicsergést és saját szíve dobogását a fülében. Hamar felállt és folytatta az edzést, ezúttal a legjobbat akarta kihozni magából, látott még pár embert, egyre többen voltak, de ez őt nem zavarta. Csak gondmentesen futott és úgy érezte évek óta ez az első szorongás mentes pillanata. Amióta visszajött, nehéz volt beilleszkedni munkahelyére, Omahában is ugyan rendőri posztot töltött be, amíg kollégája nem élt vissza Tristan bizalmával és mániákus maximalistává nem vált. A fiatalnak elég volt az öt év ott töltött idő és inkább visszatért oda, ahonnét egykor menekült. Úgy tűnik Bellevue lebilincselő város, de nem annyira, amilyennek most a talajt érezte maga alatt. Az utolsó kétszáz méter következett és ő egyre inkább gyorsított a tempón, becsukta szemeit, mert a szél ennél a sebességnél már csípte a szemét. Az utolsó száz méter, próbálta tovább növelni tempóját, minden izma megfeszült és a hideg csípni kezdte arcát is. Tíz...kilenc...nyolc...hét...és placcs! Tristanre valami felszökött, kénytelen volt lassítani. Nadrágjára nézett, de a sötét anyagon sok nem látszott, ellentétben a fehér cipő talpán - Tristan vérbe lépett. Minden adrenalin a felszínre tört és ezer gondolat futott át a fején, próbálta megőrizni nyugalmát, ahogy azt tanulta is a rendőrakadémián, de valahogy mégis az ijedtség rossz indulatai torzították el arcát. Nehezen szedte a levegőt és mellé úgy érezte mintha oldalát késsel szúrkálnák. Egy rövidke perc után volt képes észhez térni és rájönni, hogy nincs egyedül és cselekednie kell, hiszen mégis csak ő a rendőr. A legrosszabbra is felkészült, mikor közelebb lépett, és abban a pillanatban meglátta a vér forrását. A halott férfi ott feküdt a járda mellett, tátott szájjal és fennakadt üveges szemekkel. Az egész teste vérben úszott. A férfi kapkodva telefonjáért nyúlt, nem tudta, hogy a segélyhívószámot tárcsázza-e vagy főnökét, de egyszerűbbnek találta a Joseph névre való gombnyomást. Miközben kicsöngött, körül nézett és kezdte azt érezni mindenki őt nézi. Halk kattanást hallott a telefonba és így szólt:
- Azonnal jöjjön az összes rendőr a McCann parkba, itt egy halott férfi!
- Mi van? - hökkent meg Josh.
- Nem viccelek - mondta a kelleténél hangosabban, hallotta, hogy főnöke félre nyel és elkezd pötyögni a vonal másik végen, végül újabb kattanás és a vonal megszakadt. Tudta, hogy Joseph komolyan vette őt. Jól ismerte a férfit. Körül nézett, nem-e figyelik. Egy piros ruhás nő furcsán nézett felé, vagy épp mögé. Kezdett rajta eluralkodni a pánik, ha valaki más meglássa azt, amit Tristan lát, annak híre megy és mindenki felfigyel majd a kisvárosra. Már látta is maga előtt a rosszindulatú híreket. Gondolkozni kezdett, húsz perccel ezelőtt még ugyanitt futott és semmi érdekes nem történt. Tehát a hullát azalatt kellett ide hoznia valakinek, míg senki sem látta. De hogyan? A nemrég látott pár a kutyájukkal felé közeledett és ez elterelte a figyelmét. Tristan próbálta a legjobban takarni a terepet, de hiába. A nő sikolyban tört ki, amire a mindenki felfigyelt. A rendőr odalépett a nőhöz és nyugtatni próbálta, de már késő volt. A piros ruhás nő Tris másik oldalán tisztán látott mindent és már elő is vette mobilját. A férfi azt hitte telefonálni akar, de fényképezni kezdett. Azonnal arrébb lépett a sikoltozó nőtől és az újságírónak kinéző elé állt, hogy véletlenül se készüljön egy kép sem. Egyre többen állták körbe Tristant.
- Uram, ne jöjjön közelebb, rendőr vagyok, a társaim már úton vannak - szólt oda az egyik szemtelenkedőnek. A kutya ugatott, a piros ruhás nő továbbra is próbálkozott fényképet készíteni, arca ki sem látszott mobilja takarásból, piros hegyes körmén kívül, csak fekete derékig érő haját lehetett látni. Egyszerre kérdezősködtek az emberek és kíváncsiskodtak is. Tristan most inkább lett volna Omahában hallgatva kötekedő társát, mintsem állt volna a kör közepén és szikrát szóró tekintettel nézett volna az emberekre. Öt perc további felügyelés telt el, mire végre megérkezett három rendőrautó a parkba. Azonnal tudták, hogy a tömeget kell követniük. Két izmos alak közeledett és azonnal kitessékeltek minden embert a parkból. Tristan nagyot sóhajtott és megpillantotta a pókhasú, borostás, nála jóval alacsonyabb főnökét. Megnyugodott és légzése is némileg helyre állt. Josh arca kifürkészhetetlen volt, a fiatal rendőr meg sem várta, hogy felettese bármit is kérdezzen, azonnal belefogott mondókájába.
- A halottkém csak holnap tudna foglalkozni a dologgal, de a DNS-t azonnal megtudjuk szerezni, addig is kutakodunk az életében - biccentett a megbarnuló vér felé. Tristan bólintott, majd közelebb ment munkatársaihoz, akik a testet vizsgálták. A rovarok kezdték felfedezni a tetemet és a fák alatt lévő nedves levelek szaga kezdett keveredni az áldozatéval, ami a rendőrben undort hívott ki. Arca eltorzult és Zack - az egyik vizsgáló hozzá szólt:
- Nem volt még ilyennel dolgod? - tudta, hogy az Omahában való életéről beszél. Tristan megrázta fejét, pedig pontosan tudta, hogy látott már rosszabbat is - saját anyját. Nyelt egy nagyot és lehajolt, hogy jobban lássa mit csinál Rufus - másik kollégája. Az áldozat kezét vizsgálták és Tris látta, hogy a férfinek az összes körmét lecsípték. Zack feltűrte az áldozat pólóját, hasa a ruhákhoz képest hófehérnek tűnt, csak pár beforrt karcolás takarta. A legmélyebb vágást a torkán látszott, és ha torokvágás volt a halál oka, akkor még csak fél órája halott. Tristant lelkét elöntötte a bűntudat, ahogy az előtte heverő férfi szemeibe nézett. Ha itt lett volna, segíthetett volna, de ő pont a park másik felén volt és egy árva hangot sem hallott. Két ujjával oda nyúlt és becsukta az áldozat szemeit. Körül nézett és látta, hogy mindenki dolgozik, az embereket kérdezik ki (akikből időről időre egyre több lett). Senki sem távozott és mindenki nyújtózkodott, hogy jobban lássák a történteket. Tristan látni vélt egy újabb embert közeledni a tömeghez, a sötét bőrű nő a hullára nézett, majd elkerekedett szemekkel elfordult és elsietett, göndör haját csak úgy fújta a szél. Furcsának találta ezt a hirtelen elrohanást, de biztosan csak rosszul lett a látványtól. Nem meglepő, sokan takarták szemüket vagy fordultak el, de továbbra is itt ácsorogtak. Valaki a nevén szólította a rendőrt, Joseph intett felé.
- Mi mehetünk, az eredményeket átküldték - Tristan kapott a helyzeten, még egy utolsó pillantást vetett a hullára, majd főnökével együtt autóba ült és a rendőrőrs felé vették az irányt.