A szememet dörzsölve könyököltem fel az ágyamban.

Nagyjából hét óra lehetett.

Óvatosan megfordulva néztem Barnes ágyára, ami a lepedő nélkül, de érintetlenül fekszik ugyan úgy, ahogy azt a férfi három napja úgy hagyta.

Ma van a negyedik napja, hogy Barnes leüvöltötte a fejem nagyjából napfelkelte előtt. Én pedig azóta rá sem néztem.

Az ágyból kikelve igazgattam meg a ruhát magamon, az ablakhoz lépve pedig elhúztam a függönyt, kitárva az ablakot.

Halkan léptem ki a nappali nyílt terébe, ahol a katona összefont karokkal, csukott szemmel, szinte mozdulatlanul feküdt.

Kabátban és bakancsban.

A szememet forgatva sétáltam el mellette, egyenesen a konyhába. A kávéfőzőt bekapcsolva ásítottam egy nagyot, de mire megfordultam, Barnes már nézett.

Hű. Sokáig tartott.

Megtorpanva pislogtam nagyokat, majd kelletlenül levéve még egy bögrét doboltam ujjaimmal a konhyapulton.

-Beszélnünk kell. - mondta, Én pedig felhorkantva fordultam meg mérgesen, de addigra már felém lépdelt.

-Kabátban, meg bakancsban? Hű, Barnes te aztán saját magadnak hozod a problémáid - dünnyögtem.

-Amaris, komolyan mondom - vette ki a kezemből a kancsót.

-Hamar meggondoltad magad. - néztem rá szúrós szemekkel.

-Nem úgy értettem - kezdte azonnal.

-Nem érdekel, hogy értetted - vettem vissza a kancsót.

-Amaris, sajnálom! - szabadkozott.

-Dehogy sajnálod Barnes! - löktem rajta egyet.

-Nem ezt akartam, esküszöm- szabadkozott.

-Több mint fél órán keresztül üvöltöttél velem, miközben előtted zokogtam, Bucky! - löktem rajta mégegyet.

-Annyira sajnálom, Amaris, könyörgöm... - kezdte szabadkozva.

-Azt mondtad, hagyjalak békén és ha megteszem, az a bajod?

-Rám se mersz nézni!

-Mert nem akarok! Nem ez volt amiért annyira...

-Nem, nem ez volt! - ragadta meg a kezem.

-Tényleg? Nekem a "gyűlöllek, tönkre tetted az életem" eléggé így hangzik! - löktem el.

-Azért mondtam, mert nem akarlak már szeretni! - vágta a fejemhez.

-Oh, tehát azért mert Te! Szeretsz engem, azért Én! Vagyok a hibás? - böktem a mellkasába szúrósan. -Én forduljak fel, amiért...

-Nem azért, te őrült nő, hanem azért, mert nem tudod mit akarsz! - kiáltott rám, Én pedig a kabátját megragadva dühösen rántottam magam után ki a teraszra.

-Ha ordítunk, legalább a többiek had aludjanak.

-Bevallom, hogy még mindig szeretlek és ennyi a válaszod? - meredt rám dühösen.

-Nem, Bucky a válaszom négy napja volt, hogy összetörve zokogtam előtted! - löktem meg a vállát dühösen.

-Amaris, ne lökdöss. - kapta el a kezeimet.

-Ha igen, mi lesz? - lökdöstem, a férfi pedig megragadva fém kezével gáncsolt ki rögtön, ezáltal engem a földre küldve...

Csak én meg rántottam magammal.

-Gyűlöllek, istenem! - kerekedtem felül, férfi vállát püfölve.

-Tudom - kapta el a kezeim fém kezével.

-Miért kell ilyennek lenned? - harsantam rá.

-Mert megőrjítesz.

-Ez nem szerelem.

-Ahogy gondolod - nézett komoran, unottan a szemembe, Én pedig a tenyerembe temetve arcomat fordultam le róla, hanyatt fekve a parkettán.

Barnes nem mozdult meg, ugyan úgy mellettem feküdt, komoran lélegezve.

-Megint hordod a láncot - mondta komoran.

-Sosem volt levéve. - mondtam neki. -Azóta rajtam van.

Barnes döbbenten kapta rám a fejét.

A tekintete szinte égetett.

Te jó ég, hogyan jutottunk ide?

Felkönyökölve, fél kézzel húztam át a láncot a fejem fölött keserű szájízzel.

-Nem, Amaris.

-Tessék. - nyújtottam neki

-Nem. Az a tiéd. - könyökölt fel azonnal.

-Nem az enyém. - ráztam a fejem. - Ez már régen nem az enyém.

-Nem teheted ezt. - nézett rám komolyan.

-Bucky... - kezdtem.

-Az a tiéd. - ragadta meg a kezem. -Ez téged illet.

A hajamat elhúzva hagytam, hogy a lánc Barnes által visszakerüljön a nyakamba.

Bucky ujjai közé fogva a bilétát komorodott el.

-Hogy jutottunk ide? - kérdeztem halkan.

-Őszintén fogalmam sincs. - mondta, de a bilétát elengedve feküdt el a földön.

-Sajnálom. - feküdtem el.

-Nem annyira, mint amennyire Én. - dörmögte.

-Bucky - szóltam rá.

-Hagyd csak. - intett le.

Balra néztem. A férfi komoran bámult felfele.

-Én is szeretlek, Bucky.

A férfi nagyot nyelt.

-Tudom. - mondta, Én pedig arcát kémlelve fújtam ki a levegőt. -Hogy jutottunk ide? - kérdezte, megismételve.

-Nem tudom. - ráztam a fejem. -Hogy jutottunk ide? - néztem az arcát.

-Nem tudom. - mondta halkan.

A szemébe nézve pislogtam lassan.

És ott feküdtünk mindketten a terasz padlóján, szinte hajnalban, csak ketten a napsütésben. A madarak már hallatszódtak, a fák suhogása töltötte be a teret, a tó hullámzásával együtt.

Ott feküdtünk, ketten, azon a padlón ahol pár napja még mindennek vége lett, azon a padlón, ahol egy éve még minden elkezdődött. Ahol minden reggel együtt kávéztunk, néha egy-egy üveg sörrel, néha egy takaróval, de együtt.

Most pedig...

Hideg minden.