- Nem bírom - vágta be maga mögött szobám ajtaját.

- Shhh! Meghallják! - kaptam kezéhez, de feleslegesen, hiszen a katona egy másodpercet sem bírt ki anélkül, hogy ne ért volna hozzám.

- Nem érdekel. Ha Thor mégegyszer hozzád ér, megőrülök. - ragadta meg két kezével a fenekem.

- Bucks, tudod hogy csak hülyéskedik, Thor a barátunk!

- Neked a barátod. Neked! A barátod. - bökött a mellkasomra. -Nekem jelenleg a legnagyobb ellenségem.

- Hagyd már! - meredtem rá.

Nem tudtam, hogy nevessek, vagy hitetlenkedjek?

- Nem bírom, ha... - kezdte, de nevetve szorosan átöleltem a nyakánál és azonnal ajkaira tapadtam, szinte megfojtva.

Bár... nem zavarta.

- A családod.

- Mondjuk el nekik.

- Nem lehet. Csak a nyarat bírd ki. - szorítottam meg bíztatóan a kezeit.

- Csak a nyarat.

- Csak a nyarat. -biccentettem, megismételve.

- Rendben. -sóhajtott.

Oh, milyen boldogok voltunk akkor!

Persze, nem bírtuk ki.

A liftből kilépve masszíroztam kissé elnyúzottan, fél kézzel a nyakamat.

Egy másfél órás edzésen voltam túl, a többiek már rég felkeltek.

Natasha palacsintát evett Thor társaságában, míg Bruce a kanapén ült és a napilapot olvasgatta.

Olyan idill volt.

Mosolyogva válaszoltam a maradék olvasatlan üzenetemre, majd a barátaim körébe lépve mosolyodtam el.

- Csak nem főzős kedvedben voltál? - veregettem meg Thor vállát.

- Honnan tudtad?

- Senki sem olyan elvetemült ebben a házban, hogy palacsintát csináljon. - vigyorogtam, Ő pedig a szemeit forgatva prüszkölt egyet.

Sam a televízíót kapcsolgatta, Steve pedig mellette - eléggé feltűnően - mobilozott. Szegényen még mindig meglátszódott, hogy nem kapott rá igazán a 21. Század ízére, de legalább lassan haladt a célegyenes felé.

Igaz, még mindig több percbe tellett egy rövid sms, de már legalább meg tudta nyitni őket.

Natasha egy palacsintát ledobva egy üres tányérra paskolta meg a mellette lévő üres széket, Én pedig megköszönve azt foglaltam helyet és álltam neki enni.

A lift ajtaja halkan csippant újra, majd Stark rontott be őrjöngve, ezáltal megzavarva az általunk kialakított igen csak kényelmes, nyugodt, reggeli rutint.

- Emberek! Emberek! - kiáltott.

Azonnal odakaptam a fejem.

Nem azért, mert probléma lett volna, hanem mert a rikácsolás egyszerűen embertelen volt.

- Jesszusom, nyugodj már! - dobta le Sam egy díszpárnával.

- Emlékeztek a faházra, ahol tavaly nyaraltunk? - lebegtetett valami papírt a kezében.

Hm, Stark, és a papírok. A géniusz általában inkább csak hologramokkal oldotta meg a dolgokat, de ez más volt.

- Ki ne emlékezne? -nézett rá unottan Natasha. - Nem vagyunk olyan öregek mint...

Mindenki elhakult, aztán a tekintetek lassan Steve-re vonultak.

- Oh, na persze! - ciccentett, mi pedug hangosan felnevetve nyugtatgattuk a katonát.

- Megvettem! - fordult körbe Stark. -Megvettem a nyaralót! - kiáltott, én pedig ledöbbentem.

Thor azonnal a nála talán 5 méterrel alacsonyabb - na jó, ez gonosz - férfi nyakába ugrott, ami nem tűrtőztette Sam-et sem. Kettem együtt nyomták össze a földön Tony Starkot, míg Steve és Bruce rögtön szervezni kezdték a következő nyaralásunkat a tó melletti kis házikóba.

Én pedig ott ültem, egy keserű szájízzel magamban. És nem tudtam örülni.

Folyamatosan James Buchanan Barnes járt a fejemben és az, hogy mennyi de mennyi közös, szép, szerelmes emlékünk fűződik abba a házba, mennyi minden köthető ahhoz a kis házhoz.

És egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ezzel újra szembe kell néznem.

Nem voltam ezzel egyedül.

A sötét ajtó kinyílt, a merev, izmos de megfeszült alak pedig kilépett.

-Mi történt? - kérdezte Barnes a szemöldökét ráncolva.

Lesütöttem a szemeimet.

-Megyünk nyaralni! - visított Thor egy egészen vékony hangfrekvencián.

-Hova megyünk nyaralni - ráncolta a szemöldökét jobban.

-Stark megvette a faházat. - mondta futólag Bruce, hiszen Ő tűnt is el. Sokat dolgozott a laborjában és ez ma sem volt másképp.

Barnes komor tekintettel meredt rám. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Talán a 'nézett" sem jó kifejezés.

James Buchanan Barnes élettelen szemeivel bámult engem.

Egy nagyot nyeltem. Tartottam a tekintetét, de egy enyhe szájhúzás után szimplán megfordult és újra visszament a sötét ajtó mögé.

-Mikor indulunk? -ragadta meg Sam Stark vállát.

-Azonnal. Pakoljatok! - tapsikolt, Én pedig egy pohár narancslevet öntve magamnak vettem egy mély levegőt.

A többiek már elszállingóztak, amikor még a pultnál ültem. Gondolkodtam, és akaratlanul is kihallottam a beszélgetést.

-Gyere el. Jó lesz - mondta Sam bátorítóan.

Bucky csak fújtatott egyet.

-Nem hagyhatsz ki mindent! - nógatta barátját.

-Nem is fogtok találkozni. - mondta Steve, és amilyen kedves is volt, annyira nem tudott hatni az emberre.

-Nem az a baj. - mondta Barnes.

-Buchanan, nem lehetsz remete. Több mint száz éves vagy. Majd később lehet antiszociális - veregette a vállát Sam.

-Igen. Lehetsz még.. kétszáz is. - mondta Steve.

-De nem akarok menni. - mondta Bucky.

A homlokomat dörzsölve álltam fel.

Muszáj volt beszélnem vele.

Nem hagyhat ki miattam mindent. Nem engedhettem, hogy a szakításunk jelentse neki az élete végét.

Óvatosan lépkedtem a szoba ajtó felé, és egy egészen rossz érzés járta át a testemet. Nem akartam, hogy miattam zárkózzon el ennyire mindentől.

A két fiú megszeppenve állt és nézett rám amint meglátott, sőt még maga Bucky is meglepődött. Egy óvatos mosolyt küldtem feléjük.

-Te, nem azt mondtad, hogy mutatni akarsz valamit? - nézett Sam a Kapitányra.

-Mi? Én... - kezdte Steve értetlenül. -Nem, nem mondtam.

Oh, szegény pára.

-De, mondtad - nézett rá erőszakosan Sam.

A szemeimet forgatva próbáltam a vigyoromat visszafogni.

-Jaaaa.... - húzta el a betűket Steve. -De, de igen. Mondtam. - indult kifele Rogers, Sam pedig magát homlokon csapva követte.

-Legközelebb elég, ha csak elmész. - somolyogtam.

-Jobban járok - forgatta a szemeit Sam, ezzel pedig magára hagyott engem és a tél katonáját.