Döbbenten, szinte már megrökönyödve húzódtam el rögtön a megfeszült féritól, vállát megragadva. 

- Bucky, nem hiszem, hogy ez... - kezdtem. Aztán... 

Aztán, valahogyan még sem tudtam semmi reális dolgot kiejteni a számon. 

A férfi kérdőn, feldúltan, komoran, komolyan - bármilyen és az összes negatív jelzőt rá lehetett volna aggatni - állt előttem. 

Karját levette rólam. Fém kezével az ajtófélfába markolt, míg másikkal a kilincset fogta. 

Megcsókolt. Barnes megcsókolt. 

Közelebb húzódtam hozzá. Nem mondott semmit. 

-Sajnálom. 

-Micsodát? - vonta össze a szemöldökét. 

-Az... előbbit.  - hebegtem. 

Vállat vont. 

Úgy csinált, mint akit nem érdekelne, hogy elutasítottam de tudtam, hogy érdekli. 

-Gyere el a nyaralóba. Kérlek - fogtam meg az arcát. - Kérlek, Barnes. 

-Amaris, ez nem ilyen egyszerű... - kezdte. 

-De igen, az. - kérleltem. Könyörögtem. 

-Amaris... 

Lábujjhegyre állva nyomtam egy apró csókot ajkaira. A férfi komoran nézett le rám. 

-Döntsd el, mit akarsz. - mondta rekedtes hangon. 

-Azt akarom, hogy gyere. - mondtam, komolyan a szemeibe nézve. 

-Miért ilyen fontos neked ez a hülyeség? - horkant fel. 

-Tudod, hogy miért. Jó lesz! Olyan jó lesz, kérlek! - engedtem el arcát. -Süthetünk lángost, megfürdethetjük Starkot a vízben, grillezhetünk, vehetünk minden nap legalább hatvan tálca sört, kit érdekel? Úgy sem rúgsz be! - hadartam. -Gyere el! Sokat jelentene Samnek és a Kapitánynak is. 

Gúnyosan elmosolyodott. 

-Nem ezek az élet értelmei, Black. 

-De ezek a jó kedv értelmei. Az öröm. Nyár. Itthon akarsz punnyadni a melegben? Elmehetnénk a strandra...

-Nem megyek strandra. 

-Ez nem teljesen igaz. Tavaly is jöttél. 

-Tavaly más volt. 

-De ez nem kell, hogy megállítson! 

-Amaris, nem! 

-De miért nem? - nógattam. 

-Nem akarok odamenni. Utálom azt a házat. Utálom a hülye faházat. Az egész helyiséget. Nem köt oda semmi! - magyarázta feldúltan. -Olyan dolgok történtek ott, ami... 

- Engedd el! - könyörögtem. 

-De nem tudom, értsd meg! - ragadta meg arcom. - Kinyíltam, az egész világ előtt!  Szerettelek! Szerettem egy nőt, aki szeretett! 107 évet éltem. 107 éves vagyok Amaris és az egyetlen amire a legnehezebb visszaemlékeznem az ez az egy év. - mondta komoran. -Nem megy. Nem megyek vissza. 

-Akkor gyere, köss hozzá más jó emlékeket... 

-Hozzád sem tudok. - mondta gúnyosan. 

-De akkor nem megyek. - biccentettem. 

-Jaj, hagyd már... - kezdte. 

-Nem. Oké. Te nem mész? Rendben. Én sem. - vontam vállat, ellépve tőle. - Majd az épület két másik végében leszünk, és nem kell látnod. - biccentettem. 

-Te megőrültél? - nézett rám döbbenten. 

-Lehet. - vontam vállat. -Szólok Natashának. - fordultam meg. 

-Nehogy... - ragadta meg a karomat ijedten. -Amaris! - rántott vissza. 

-Hagyj! 

-Ne csináld ezt! - sziszegett. 

-Jössz? - néztem rá kérdőn. 

-Én.. - kezdte. 

-Oké. Engedj. - indultam meg újra. 

-Istenem, hogy Én mennyire ki nem állhatlak, Te nő! - harsant fel. 

-Nem érdekel! - veszekedtem vele. -Szerinted nekem ez olyan kellemes? - meredtem rá. 

-Oh, garantálom. 

-Persze, Barnes, nyílván... -kezdtem, de azonnal visszarántott.

Ezáltal nem azért, hogy maradjak, hanem azért, hogy újra megcsókoljon. Csak... most nem löktem el. 

Szorosan megölelve ernyedtem a férfi karjaiba, aki erősen markolt derekamba, folyamatosan csókolva engem. 

Hevesen kapkodtunk egymás után - egymásért, Bucky a derekamat, kezeimet, arcomat pásztázva kezeivel, míg én hajába fűzve ujjaimat húztam még a lehetetlennél is közelebb magamhoz. 

Olyan érzés volt, mint amikor egy hosszú, fárasztó szenvedős hét után az ember végre hazaér. Mint amikor a fagy után jön a meleg. Szomjazónak a víz. 

Tudtam, hogy nem helyes, tudtam, hogy mindketten sebezhetőek vagyunk és valószínüleg nem lesz jó vége, de... De nem tudtam megállni. 

Kivéve, amikor... 

-Hűha. - hallatszódott mögülem a rekedtes, őszintén döbbent hang. 

Azonnal elreppentünk egymástól, halálfélelemmel a szemeimben kaptam a fejem Samre. 

-Hűha. - ismételte meg, mint aki mindjárt rosszul lesz. 

Barnes bár a derekamat nem engedte el, megrökönyödve nézett barátjára. 

-Hű... -kezdte Sam, harmadjára is. 

-Én.... - kezdtem. - Azt hiszem, mennem kell. - fontam le Barnes kezeit magamról. 

-Ne, ne, ne! - ugrott el Sam, mire döbbenten néztünk rá. -Nem akartam megzavarni semmit. - hátrált, lassan. 

-Nem... - kezdte Bucky összevonva a szemöldökét. 

-Folytassátok. - gesztikulált. 

-Nem, nem. Maradj. - léptem ki a szobából. 

-Nem tudom, miről beszélsz. Itt sem voltam.... - hadart. 

-Sam - szólt barátja után Barnes a homlokát dörzsölve. 

-Hűha..... - húzta el Sam. -Hű...

-Én... Na mindegy - fordultam meg és siettettem lépteim a kabátom felé, majd a lift gombját benyomva léptem be kelletlenül.