A mellkasom előtt összefűzve a kezeimmel néztem fel a plafonra.

Egy mélyet sóhajtva dörzsöltem meg az arcomat, majd óvatosan néztem balra, a másik ágyra.

A szobában csak egy takaró maradt, amit Barnes idegesen átvágva az "Én felemre" ruházott át rám.

Barnes mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyában, lábai egymásra pakolva.

Persze, mi másban, ha nem a bőrdzsekijében és fekete cargo farmerjében feküdt.

A farmert még én vettem neki.

A paplanba szinte belesüllyedtem.

Az óra a falon kattogott, a tücsök ciripelése töltötte be a teret.

-Miért nem alszol? - hatott a rekedtes hang a levegőbe.

Újra rá néztem.

-Te miért nem alszol? -kérdeztem.

A halvány sötétségben láttam, ahogy komor mosolyra húzza a száját. 

-Oh, Amaris. 

-Szerinted direkt csinálták? - néztem felé, megadva magam. 

Nem utálhatjuk egymást örökké. 

..Ugye?

-Biztos vagyok benne. 

-Nyilván - sóhajtottam. 

-Amaris? - kérdezte egy kis idő után, miután a csend kezdett elég nyomasztó lenni. 

Szemeivel kérdőn, komoran meredt rám az ágyából.

-Igen? - kérdeztem, újra felé fordulva. 

Valami nem stimmelt. Valami fura volt köztünk. Barnes fura volt. 

-..Igen? - kérdeztem újra. 

-Semmi. Nem fontos. - mondta halkan, rekedtes hangján. 

-Elmondhatod. - mondtam őszintén. 

Lassan nézett fel a plafonra. 

-Együtt vagy vele? - utalt a virágra, ami még most is kint virított az étkezőasztal közepén. 

-Nem vagyok. - mondtam. - Nem is voltam. 

-Tud rólam? - kérdezte. 

-...nem. - mondtam, a plafont bámulva. - Nem is fog. 

Komoly volt. De nem gúnyos. 

-Miért? - kérdezte rekedten. 

-Nem akarom. - mondtam. - Nem bírná elviselni. 

-Komolyan tervezel vele? 

-Nem. De te nekem az voltál. Nem akarnám, hogy megpróbálja ezt megváltoztatni. - mondtam komoran, a szőke férfira gondolva, aki... Teljesen ellentéte volt Buckynak. 

Keserédes érzés futott végig a testemen. 

Bucky komoran kelt ki az ágyából, és elnézést kérve hagyta el a szobát, Én pedig a szemöldökömet ráncolva könyököltem fel, a csukódó ajtót bámulva. 

Felültem. Az órára nézve ráztam meg a fejem. Fél négy volt már. Lassan kelt fel a nap és mi még egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Tudtam, hogy Ő sem. Ismerem, mint a rossz pénzt.

Kibotorkálva a szobából bújtam fekete papucsomba, trikóm pántját felhúzva a vállamon. A folyosóra kikukkantva hunyorítottam, hátha megpillantom Barnes magas, befeszült alakját, de nem volt sehol. 

A konyhába lépve néztem körbe, majd a terasz ajtajához lépve pillantottam meg a korláton két kézzel támaszkodó, fejét lefele lógató férfit. 

Egy mély levegőt vettem, majd az ajtót elhúzva léptem ki. 

Ott állt, még mindig bőrdzsekijében és bakancsában, ahogy az ágyon feküdt. 

-Jól vagy? - szóltam halkan, kelletlenül álldogálva az ajtóban. 

-Nem kellett volna kijönnöd. 

-Tudom. 

-Menj vissza, megfázol. - rázta a fejét. 

Rám sem nézett. 

-Dehogy. Jó idő van. 

-Megcsípnek a szúnyogok. - tetézte.

-Nagy lány vagyok már. - csuktam be az ajtót. 

Bucky állkapcsa megfeszült, ahogy mellé léptem. Hunyorogva meredt maga elé. 

-Bucky, mi a baj? - kérdeztem, eltűrve a hajam. 

-Ne hívj így. - mondta élesen. 

-Sajnálom. - mondtam. 

-Te... - kezdte hitetlenül, én pedig kíváncsian néztem fel rá. - Te szörnyeteg. - lépett el mellőlem, a kíváncsiságom pedig azonnal átváltott döbbenetté.

-Tessék?

-Borzasztó vagy Amaris. Egyszerűen... - kezdte, egyre mérgesebben. - Gyűlöllek. Gyűlöllek, nem érted? - kérdezte, megemelve hangját.

-Barnes... - kezdtem hebegve, óriásira kikerekedett szemekkel. 

-Te szórakozol velem, igaz? Neked jó ez? Neked jó, ha én szenvedek tőled? - tetézte.

-Miről beszélsz, James? - pislogtam nagyokat.

-Örülsz, hogy nap mint nap, átgázolhatsz rajtam?  Örülsz, hogy ennyire függök tőled? Hogy ekkora behatással vagy rám? - kiabált velem.

Az üres térben visszhangzottak szavai, Én pedig elképedten néztem szemeibe. 

-Te megőrültél. 

-Szerettelek, te őrült galád nő és ezt kihasználod! - kapott fejéhez villodzó szemekkel. -Te... Azon a zsinóron rángatsz, amin csak akarsz. Megvillantod a két szép szemed és Én... - kezdte dühösen. 

-Barnes, miről beszélsz? -kérdeztem ijedten. 

-Kihasználsz mindenkit, Amaris. Nem érdekel én mit érzek, nem érdekel, hogy a szeretőd mit érez... - kiabált. 

-Dehát semmilyen szeretőm nincsen, Barnes! - védtem magamat azonnal. 

-..És ezt Ő is tudja? - vonta fel a szemöldökét, mire elhallgattam. 

-Nincsen senkim. - húztam ki magam. - Se szeretőm, se párom, senkim. 

-Te szeretsz engem? - kérdezte dühösen. 

-Bucky, ne menjünk ebbe most bele - kértem. -Megijesztesz, mond... - kezdtem. 

-Miért nem vagyunk együtt, Amaris? - biccentette oldalra a fejét, tekintetével pedig felperzselt. -Hm?

-Mert nem. 

-Miért nem? - vonta fel a szemöldökét. 

-Mert nem.

-Miért szakítottál velem, Amaris? - vádolt meg azonnal. 

-Nem rajtam dőlt el, Barnes! - meredtem rá döbbenten, hiszen egészen idáig úgy volt, hogy ketten hagytuk abba ezt az egészet. 

-Miért? - kiabált rám. 

-Mert már nem volt jó... - hebegtem. 

-És ezt ki döntötte el? - tárta ki a karjait. 

- Barnes, miért most? - kérdeztem döbbenten. - Az összes hónap, amit úgy töltöttünk, hogy egymáshoz se szóltunk, annyi hónap amit folyamatos veszeledéssel töltöttünk, annyi minden... - kezdtem. -Miért most? 

-Miattam nem vagy képes mással emberien viselkedni - mondta. - De velem sem? - kérdezte, bár költőien. 

-Mit akarsz tőlem, Bucky? - kérdeztem elképedve. 

Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az egész. De fájt. Eszméletlenül fájt. 

A szívem hevesen vert a mellkasomban, a torkom szorított. 

-Azt, hogy megfizess. - mondta komoran, halkan, Én pedig döbbenten meredtem rá. - Kívánom, hogy éld át ugyan azt, amit nekem kellett veled. Amit nekem kellett miattad. - mondta remegő hangon.  -Egy szörnyeteg vagy Amaris. Tönkre tetted az életem. - mondta. 

-Én... - kezdtem. 

-Annyi meg annyi öldöklés után.. Megjártam a háborút, kicsináltak, elvesztettem a legjobb barátomat, elvesztettem a karomat - emelte fel a fém kart. - De te... - rázta a fejét. 

-Még is mit tettem? - töröltem meg arcomat. 

-Tönkre tettél. - sziszegte. 

-De nem tettem semmit, Bucky! - nyúltam a karjai után, de ellépett. 

-Mindent újra megélnék, újrakezdeném, hogy ugyanúgy folytassam, de az az egy év... - meredt rám, Én pedig egy nagyot nyeltem. -A legjobb barátaim gyűlölnek miattad. A családom. 

-Ez nem igaz. - ráztam a fejem hevesen. -Küzdenek érted. Minden egyes nap - tagoltam. 

-Miattad kell, hogy küzdjenek. 

-Ez nem igaz. 

-A te hibád, Amaris. 

-De én...

-Miért szakítottál velem? 

-De közösen... - kezdtem. 

-Szeretsz, Amaris! Nem bírsz tovább lépni, átvágsz másokat, játszol másokkal... - hadart. 

-Nem vágok át senkit, Barnes! 

-Akkor nem tennéd ezt. 

-Ne rám fogd azokat a tetteket, amik ebbe a helyzetbe sodortak téged - nyeltem egy nagyot, pufi szemekkel. 

-Te sodortál ebbe a helyzetbe. 

-Nem akartam. 

-Miért engeded, hogy megcsókoljalak? Miért aggódsz annyira? Miért nem hagysz végre békén? - ragadta meg a vállamat dühösen. 

-Mert fontos vagy nekem?! - kérdeztem felháborodva, de még mindig szinte sokkos állapotban.

Sosem volt ilyen. 

-Akkor engedj végre el! - kiáltott rám. - Hagyj békén, Amaris. Nem akarsz semmit? Oké. Akkor hagyj békén! - kiabált, Én pedig elesetten bólintottam. - Ne szólj hozzám, ne nézz rám, ne gondolj rám, lépj tovább! 

-Rendben. 

Nem voltam benne biztos, hogy mire érti, de... 

- Engedj el, mert Én így nem tudlak téged. - mondta. 

-Rendben. 

A férfi kelletlenül engedett el, Én pedig azonnal megfordulva húztam ki a terasz ajtaját, sűrű léptekkel a fürdő felé indulva, egyedül hagyva őt a csillagok alatt.