79.rész

Egy röpke ebéd után, olyan négy óra felé rászántam magam, hogy elkezdjek készülni.

Letusoltam, hajat szárítottam, majd szépen loknisra sütöttem, feltettem egy egyszerű fekete szürke sminket. Felvettem egy kis egyszerű selyem estélyit, térdig érő lefelé bővülő, mell alatt fehér csíkkal, és kis fekete –fehér masnival, hátul fűzős, és fekete szatén magas sarkút.

Bár utóbbit szívesen mellőztem volna, de az alkalom megkívánta. Őrültem, hogy e mellett a ruha mellett voksoltam, hiszen kényelmesen be tudtam állítani, hogy ne legyen se túl szűk, se túl bő, és ne nyomjon sehol. Mióta terhes lettem, a szűkebb darabokat már fel sem veszem, mert úgy érzem, megfulladok bennük.

Még nem látszott túlzottabban, hogy babát várok, de az amolyan kényelmes viselet, ráadásul az ápol és eltakar kategóriából.

Mire kiléptem a hálóból, Bruno már idegesen topogott a tükör előtt. Megint nem boldogult a csokor nyakkendővel.

Mosolyogva néztem, ahogy küzd vele.

Végül rám nézett.

- Hűűű. Úgy látszik én megyek ma a legdögösebb lánnyal!

- Köszi...- mosolyogtam rá.

- Segítenél? –mutatta fel a szalagot.

Odamentem, és megkötöttem.

Már éppen indultunk volna, amikor hírtelen eszembe jutott, hogy kéne a kis táskám. Egy egyszerű fekete szatén táska, rajta fekete –fehér masnival.

- Nem láttad a táskám?

- Azt hiszem a bőröndödben van!

Besiettem a szobámba, és átturkáltam, de nem volt sehol. Kiszedtem mindent, és elkezdtem újra átnézni.

Kihúztam a rekeszeket, és ekkor egy már viseltes csomagolású ajándékra bukkantam.

- Istenem...- böktem ki

A kezembe vettem, és leültem vele az ágyra.

Bruno ekkor rohant be a szobába, kezében a táskával.

- Megvan! Mehetünk! –nyújtotta felém- Ez mi?

- Eddie tavalyi karácsonyi ajándéka...- suttogtam.

Brunora pillantottam, aki leült mellém.

- Meg kéne nézned végre...

- Sietünk...

- Annyira nem! Nyisd ki!

Szépen lecibáltam a díszes papírt, ami egy jó tenyérnyi nagyságú bársonydobozt rejtett.

Félve néztem Brunora, majd kinyitottam, és a lélegzetem is elakadt.

Egy hosszú vékony fehérarany láncon, egy szintén fehérarany kis tündér medálion lógott, kezében egy gyönyörűen csiszolt gyémánttal. Alattuk egy kis boríték.

- Ez gyönyörű....

- Igen... Nem mindennapi ajándék....

Remegő kézzel vettem ki a kísérőt, amit a földre ejtettem, és Bruno adta vissza.

Egy egyszerű fehér kártyára, a következő volt írva:

„ A nőnek, akibe életemben először, és utoljára őszintén, teljes szívből, igazán szerelmes vagyok, és akiért bármit megtennék, amit kér! A Te Eddied "

- Jaj Istenem! – tört ki belőlem a sírás – Istenem! Édes Istenem!

Bruno szorosan átölelt.

- Miért nem nyitottam ki hamarabb??

- Sajnálom....

Könnyek közt néztem rá.

- Viselned kell! –azzal a nyakamba csatolta.

Mire összeszedtem magam, újra sminkeltem, már lekéstük a vacsorát.

Szét sem néztem, csak leültem a teremben a félhomályban Bruno mellé, és végig Eddie körül jártak a gondolataim.

A díjátadás után Bruno elvegyült kicsit a tömegben én, pedig kimentem a teraszra, mert úgy éreztem meg fulladok.

Csak élveztem a tengeri levegőt, a lágy szellőt, és az esti fényeket, a zenekar meg közben rákezdett a Sabrina c. film egyik betétdalára.

(&feature=related)

Valaki egy zakót terített a vállamra. Ismerős jelenet volt. Halványan elmosolyodtam.

Ahogy belebújtam, és megszagoltam, az illata belém hasított.

Megfordultam Eddie volt az, egy kezében pohár whiskyvel.

Borzalmasan festett, fáradt volt, kialvatlan, nyúzott, és nem láttam a szemében azt kis huncut tüzet, mint régen.

Össze volt törve. Fájt őt így látni. Halványan elmosolyodott.

- Már tél van, és nagyon hűvös. Jobban is vigyázhatnál magadra. Magatokra... - mondta egyszerűen.

- Igen, igazad van... - suttogtam erőtlenül – Nem tudtam, hogy itt leszel...

- Nem akartam eljönni, Gerhard erőltette...

- Értem....

- Nagyon csinos vagy, és boldognak látszol... Jót tesz neked a terhesség....

- Köszönöm...- feleltem rekedten.

- Hallom lassan lesz az esküvő...

- Igen...

- Sok boldogságot nektek... - mondta erőtlenül.

- Köszi... - de már folytak a könnyek az arcomon.

Elővett egy zsebkendőt, és átnyújtotta.

- Sajnálom...- suttogtam.

Megrázta a fejét, bólintott, és fanyarul mosolygott.

Elindult azaz ajtó felé, én pedig csak álltam ott, mint aki kővé dermedt, és a szívem pedig reménykedett. Reménykedtem a reménytelenben.

Visszafordult, és rám nézett.

- Örülök, hogy végre viseled a láncot.... Illik hozzád....

Már átlépte a küszöböt, amikor lehunytam a szemem, és utána szóltam.

- Eddie! Csak ma nyitottam ki az ajándékod... – hallottam, ahogy elcsuklik a hangom a mondat végére.

Vissza fordult, tett felém pár lépést, és kérdőn nézett rám.

- Miért?

- Nem tudom... akkor mérges voltam, aztán bedobtam a bőröndömbe, és csak ma találtam meg...

Hümmögött egyet, aztán csak bólogatott.

- Értem..

- Kerestelek... sokszor...

- Tudom... De nem akartam veled beszélni, nincs miről...

- Nincs miről? –néztem rá döbbenten.

- Már nincs miről...

- Van miről...

- Szereted, hozzámész, gyereket vársz tőle. – mondta fájdalmas arccal, hosszan nézett a szemembe – Mennem kell...

- Persze...

Megint az ajtónál járt, amikor megint kétségbeestem, nem akartam hogy elmenjen, nem akartam újra elveszíteni.

- Szeretlek...- suttogtam erőtlenül, rekedten.

Megállt, háttal nekem, és nagyot sóhajtott.

- Ne menj el...- suttogtam tovább.

Megfordult, és megragadta a karom.

- Ne csináld ezt tovább... Ne kísérts még ébren, józanul is...

Patakokban folytak a könnyeim.

- Szeretlek....

- Ne mond ezt! Azok után hogy már máshoz tartozol, és nem csak a saját életedről kel döntened! Nőj fel végre Ang! –azzal megint sarkon fordult, és az ajtó felé rohant.

- A tiéd! – egy pillanatra megállt – A tiéd a baba! – zokogtam.

Megfordult és döbbenten nézett rám.

- De...

- Tizenegyhetes terhes vagyok, Korea óta én senkivel.... –néztem rá esdeklőn.

Odalépett hozzám, de nem bírtam elviselni a tekintetét, és a földet néztem.

Az állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem.

- Ez igaz? –kérdezte remegő hangon.

Csak bólogatni volt erőm.

- Szeretsz még? – szakadt ki belőlem a kérdés.

Megsimogatta az arcom, és lágyan megcsókolt.

- Igen... Mindig... örökre... Megtudsz nekem bocsátani amiért, akkora hülye voltam? Amiért elmentem, mert azt hittem gyűlölsz, és csak ki akarsz használni akárcsak a többi?

- De csak, ha te is nekem, azért a sok őrültségért! Szeretlek!..... És.. és a kicsi? –néztem rá könnyek közt, kissé félve.

- Persze, hogy szeretem, hiszen az én fiam! –azzal átkarolta a derekam – Ne kérdezz butaságot...

Elmosolyodtam.

- És ha lány?

- Akkor is... Az én vérem!

Szorosan magához ölelt.

- Nem bírtam már tovább nélküled, látnom kellett téged, ezért hagytam, hogy Gerhard elrángasson. Azt hittem megőrülök, a négy fal közt a tudattól, hogy hozzámész Sennához! – tört fel belőle a szavak.

- Szeretlek...- bújtam a mellkasára.

Oldalra pillantottam, és Bruno ott állt az ajtóban. Elakartam tolni Eddiet magamtól, aki rám nézett, majd arrafelé amerre én.

Bruno mögött megjelent Gerhard, és Chris széles mosollyal, mindannyian ránk kacsintottak egy pohár egy –egy pezsgővel felénk intettek, majd koccintottak, és sokat sejtető vigyorral elvegyültek a benti tömegben.

Később kiderült, hogy az egész házasságosdi, és rángassuk el Eddiet a gálára az ő tervük volt.

Bevált.

Nem győztük meghálálni nekik.

Az esküvőn Bruno volt az én tanúm, Chris pedig Eddié.

Azóta több mint tíz év telt el, és két ikerfiúnk született Alex és az öccse Derek, mindketten ugyan olyan őrült versenyző palánták, mint annak idején az apjuk volt.

Eddie pedig végre gyökeret vert, és felhagyott a nőkkel, a bulikkal, és ivászattal.

Én pedig végre boldog vagyok, hogy megtaláltam az igaz szerelmet, és a helyem a világban.

De hát az igazán nagy és tartós boldogságot, csak nagy szenvedések és hosszú rögös út árán érhetjük el, nem igaz?

Vége