58.rész

Több idegtépően hosszú óra is eltelt, az orvosok és a nővérek jöttek mentek, de minket senki sem tájékoztatott. Egyre idegesebben járkáltam fel alá a folyosón, és próbáltam megnyugodni, kevés sikerrel. Remegtem kétségbeeséstől, és a félelemtől, hogy Chris esetlen nem ússza meg gond nélkül ezt a húzását.

Hírtelen megcsörrent a telefonom a zsebemben, én pedig a rémülettől ugrottam egyet, majd meg sem nézve ki az, megnyomtam a hívásfogadást.

- Igen? – motyogtam.

- Szia! Bruno vagyok.... Rosszkor hívlak?

Ó basszus!

- Pillanat, itt nincs térerő! – hadováltam, majd a folyosó másik végére sétáltam, távol a többiektől. – Itt már van...

- Volt az előbb is, csak nem akartad, hogy valaki megtudja kivel beszélsz. –közölte Bruno simán.

- Bocs. Kórházban vagyok, és a fél Red Bull mellettem állt, Gerharddal, Sebbel, meg Eddievel együtt. –sóhajtottam fel.

- Mi történt? Te vagy rosszul? –kérdezte aggódva.

- Nem. Chris....- feleltem letörten, azzal pár mondatban beszámoltam neki az utóbbi órák eseményeiről.

- Szeretnéd, hogy odamenjek? –kérdezte kedvesen.

- Jól jönne most ha lenne aki megért, és támogat, de azt hiszem ez lehetetlen....

- Engem nem érdekel sem Eddie, sem a Red Bull! Ha szükséged van egy barátra, akkor odamegyek! –közölte ellentmondást nem tűrően.

- Nem csak erről van szó....- kezdtem el rugdosni a cipőm orrával az egyik sarkot.

- Akkor?

- Ha Chris megtudja, hogy itt vagy, akkor tutira rontunk az állapotán.... Hiába tennél velem azzal jót ha idejönnél, a végeredmény még nagyobb botrány és cirkusz lenne...

- Tudom! De nekem az határozott érzésem, hogy most neked kellene támogatás. Különösen azok után, hogy Eddie ennyire megtépázott....

- Hát nem esett jól... Csak kb. annyira mint egy hasba rúgás....

- Ha akarod én hasba rúgom neked. – mondta vidoran.

- Jó, ötlet támogatva! Édes vagy! – mondtam mosolyogva.

- Akkor változtassam a nevem Sennaról Sweet-re?

Elfojtottam egy nevetést, és felkuncogtam.

Majd kibámultam az ablakon. De az udvaron álló fa hatalmas lombozata eltakarta a kilátást.

- Köszönöm... - sóhajtottam fel.

- Bármikor! Nem beszéltél Chrissel a történtekről?

- Még nem volt rá lehetőségem, és alkalmam. Csak cetliken leveleztünk....

- Értem... Nekem azaz érzésem, hogy gépre kell szállnom, hogy melletted legyek...

Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam. Nagy szükségem lett volna most Brunora, arra, hogy elmondja a véleményét, hogy kicsit támogasson. Össze voltam zavarodva, nemcsak Chris rosszulléte miatt, hanem azért is, mert kételkedtem benne, hogy nekem valóban itt van a helyem mellette. Talán Eddienek tényleg igaza van, és azzal tennék jót Chrissel ha most szépen hazamennék, és hagynám hogy nyugodtan meggyógyuljon.

- Látom, elduruzsolsz a kis brazillal! – szólalt meg egy gúnyos hang a hátam mögött.

Nem kellett megfordulnom, tudtam, hogy Eddie az.

- Semmi közöd hozzá, hogy kivel beszéltelek! –közöltem durván.

- De igenis van! Pláne ha legjobb haveromat csalod éppen, miközben ő betegen fekszik egy kórházi ágyon! Te kis ribanc! Azonnal tedd le! – üvöltött Eddie, és közben igyekezett kitépni a kezemből a telefont.

Átmentünk birkózásba, aminek eredményeképpen, Eddie kicsavarta a kezemből a mobilt, és a földhöz vágta, az pedig darabokra esett.

- Most boldog vagy? – kiabáltam rá, és próbáltam összeszedni a maradványokat.

Erre dühösen arrébb rugdosta a telefon még ép részeit. Hírtelen őrültem mérges lettem.

Felpattantam, és tiszta erővel meglöktem a mellkasát.

- Hagyj békén te elmebeteg! Ne szólj bele az életembe! Azzal beszélek, akivel akarok!

- Te kis öntelt liba, azt hiszed hagyom, hogy tönkre tedd Chris és csapatot?! –ragadta meg Eddie a karom, és elkezdett a kijárat felé cibálni.

- Eressz el! Azonnal eressz el! – kapálóztam és belekarmoltam a karjába.

Erre válaszul ellökött magától, és pofon vágott, de olyan erővel, hogy a földre elestem.

- Takarodj innen te kis lotyó! – üvöltötte, azzal felcibált a földről, és a kijáratig tuszkolt.

Láttam, ahogy Eddie háta mögött a többiek már rohannak felénk, de hiába.

Mire elérték az ír, addigra már kilökött engem az fotocellás ajtón át az utcára.

Az eséstől felhorzsoltam a tenyerem, és karom.

A többiek ki akartak jönni utánam, de Eddie megnyomta a vészbezáró gombját, és ők bent rekedtek, Seb őrülten dörömbölt az ajtón, Gerhard pedig láthatóan Eddievel ordított.

Valaki odajött és felsegített, megkérdezte mi a baj, de az előtörő könnyektől nem tudtam válaszolni. Aztán, magam sem tudom miért, de hirtelen futásnak eredtem, kiszaladtam a kórház elé, át a több sávos gyorsforgalmi úton keresztül.

Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem tudom merre mentem, és meddig, de egyszer csak feltűnt, hogy elkeveredtem a városban.

Leintettem egy taxit, és visszamentem a gyárba.

Lerogytam a kanapéra, a kezembe vettem a laptopom, és megírtam a felmondásom, amit két példányban kinyomtattam aláírtam, és borítékokba rakva felcímkéztem, Dietrichnek és Chrisnek.

Összepakoltam a cuccom. Döntöttem. Elmegyek, Eddie soha nem engedne Chris közelébe, ő pedig a viselkedése alapján nem akar sem látni, sem beszélni velem, ha nem muszáj. Jobb is így.

Előkerestem a tartalék telómat, és töltőre tettem.

Ilyenkor örültem igazán, hogy havonta egyszer csinálok a mobilomban lévő névjegyekről, egy biztonsági mentést egy tartalék simkártyára.

Felhívtam Brunot.

- Igen tessék!

- Szia Bruno! Angel vagyok....

- Jézus! Már nagyon aggódtam érted, el kell mond.... – hadarta.

- Hol vagy most? –vágytam a szavába.

Rövid csönd.

- Itthon.

- Brazíliában?

- Igen. Tatuiban vagyok a családi birtokon.( Sajnos nem találtam meg egyértelműen hogy ott van e családi birtok, aki tud pontosabbat az jelezze legyen szíves. Egyébként eredetileg ez egy terület neve, és nem helyiségnév. )Mi a baj?

- Szükségem van a segítségedre!

- Összepakolok, és odamegyek!

- Ne!

- Ne?! Akkor nem értelek...

- Tudom, hogy oltári pofátlan kérdés, és kérés, de odamehetnék?

- Persze! – mondta magától értetődően – De miért? Mi történt?

- Eddie kidobott a kórházból. Vagyis inkább kilökött az utcára, ha pontos akarok lenni...

- Értem....

- Hogy jutok el hozzád?

- Gyere Sao Paulóban. A reptéren foglak várni, csak mond majd meg melyik géppel jössz!

- Köszi...

- Érted küldeném a magán gépet, de nyolc órás az út, addigra már itt lehetsz!

- Ugyan! Ezt is köszönöm! Gondolom, a családod majd kiátkoz!

- Ne hülyéskedj már! Ne törődj semmivel csak gyere! Majd lazítunk egy jót!

- Köszönöm....- suttogtam – És Bruno!

- Igen?

- Nem akarom, hogy bárki tudja hol vagyok...

- Majd szólok anyámnak, hogy ne mondja el Gerhardnak!

- Rendben!

- Helyes! Akkor nemsokára Sao Paolóban! Szia!

Elkértem a portán az egyik céges autót, egy Audit, és Londonba mentem.

Egész úton az autóban, és a repülőn is úgy éreztem menekülök. De nem tudtam okot, amiért maradnék.

Eddienek valóban igaza van, mindenkinek az lesz a legjobb ha én végleg eltűnök a Red Bullnak még a környékéről is örökre.

Bár, hogy ez nekem mennyire tesz majd „jót", arról voltak elképzeléseim.