2.rész

Még másnap reggel az autóban, útban Mátészalka felé azon töprengtem, hogy honnan ismerem én azt a három hapsit, mert minél többet agyaltam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy én őket ismerem valahonnan. Addig eljutottam, hogy nem az egyetemről, nem a céges munkából, de akkor honnan? Nem zenészek, és nem is művészek.

Kilenc óra körül futottam be a céghez, lepakoltam a táskám, átnéztem a méleket, és a visszahívásra váló emberek listáját. Majd belesüppedtem a kényelmes fekete bőr fotelembe, és végignéztem az irodámon. Két egyszerű sötétbarna bőr kanapé feküdt egymással szemben, köztük egy tölgyfa dohányzó asztallal, egy fekete szőnyegen. A jobb oldali falnál végig művészeti albumok, és menedzsment könyvek – utalva ezzel művészettörténeti, és menedzsmenti diplomáimra, ami ezekkel szemben lógtak díszes keretben a szoba bal oldalán, alattuk egy közepesen magas szekrénysoron az eddigi projektjeink dossziéi sorakoztak szép számmal.

Kopogtak.

- Tessék!

- Szia kincsem! –lépett be apa, John Hunter.

Magas összes hatvan körüli, nagy darab izmos, elegáns szürke szövet nadrágban, kék ingben.

- Látom nem csípted ki magad túlzottan...- dünnyögte.

Gondolom ezzel a sötétkék farmerre, a hosszúszárú lapos talpú sötétbarna csizmára, a fekete elől gombos buggyos blúzra, és a fekete bársonykabátra célzott.

- Nem fogok huszonöt évesen, úgy öltözni, mint egy negyvenes titkárnő...- morogtam.

- Jó nem szóltam! –emelte fel a kezeit megadóan. – Már feladtam, hogy üzletasszonynak öltöztesselek. –vigyorogta.

- Remek. Te kik ezek az osztrák ügyfelek?

- Én sem tudok róluk sokat, csak hogy valami gyárat akarnak építeni a város határában, és érdeklődnek, vagy a régi laktanyát akarják átalakítani, ha lehet. A városi önkormányzat már döntött, hogy jöhetnek, kb. kétszáz, háromszázötven embernek adnának munkát, hoznák magukkal a technikát, a gépeket mindent. Mi már csak ahhoz kellünk, hogy el tudják dönteni mi a jobb, gyorsabb, praktikusabb nekik illetve a terveket is velünk akarják csináltatni.

- Értem. Ki megyünk terepre is?

- A laktanyához? Lehet. Majd eldöntik. Szerintem gyorsan eldől, mit is akarnak.

- Akkor ez nagy projekt lesz.

- És pénzes.

- Értem. És én miért kellek?

- Egyrészt jól beszélsz németül, és ha bármit beszélnek egymás közt, akkor tudjuk majd mit. Másrészt gondoltam a múltkori épület rekonstrukciós terveket, amikben neked is volt néhány ötleted bemutatnám, azok egész pofásak lettek.

- Rendben. Mennyi időt szánunk rájuk?

- Szerintem egy óra alatt elmondjuk amit kell, max. másfél. Az alatt el tudják dönteni, tetszik vagy sem, amit ajánlunk.

- Oké. –hümmögtem.

- Most megyek, lassan befutnak, szeretném megfelelően fogadni őket.

- Persze.

Kiment, én pedig elölről ráültem az asztalra.

Megint azon a három ismeretlenen gondolkodtam. Ahogy végig szalad a szemem, a könyvespolcon egy régi vagy tíz –tizenöt éves könyvön akadt meg a szemem.

Kissé nosztalgiázva vettem le a polcról, David Tremayne: Ferrari című könyvét.

Istenem, de régen is volt, hogy még a Schumacher érában néztem a Forma 1-et, és hatalmas elánnal szurkoltam neki. Halványam elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy két hetente semmi, és senki nem tántoríthatott el attól, hogy nézzem az időmérőt, és drukkoljak, annak a gyönyörű piros autónak, és az én kedvenc németemnek. Aki végül öt bajnokságot, és hat konstruktőri címet nyert nekik. Fiatal korom hőse ő volt, mióta pár éve vissza vonult már nem is nézem futamokat, nincs kiért. Sőt, azóta nem is érdekel a Forma 1.

Átpörgettem a könyvet, és megálltam egy képnél, ahol Schumi a dobogó tetején állva szorítja a serleget, Irvine lett a második, Hakkinen a harmadik.

A „repülő finn", és az „őrült ír", akit még annyira bírtam.

De szép idők is voltak azok.

És ekkor esett le.

- Bassza meg! – kiáltottam fel. – Ez Irvine volt! Óóóóóóó! Nem hiszem el, a negyvenes pasi.....- rogytam le a kanapéra.

Már tudtam kik ők.

- Ez lehetetlen! Ez....

Felpattantam, leültem a gép elé, és rákerestem a nevére a google-ban, a képekben.

- Semmi kétség! Ez ő!

Aztán rákerestem a cikkekre, és szinte faltam a sorokat. Az új hírek szerint, a Red Bull felkérte a korábbi Toro Rossos csapatfőnököt Gerhard Berger, hogy legyen a menedzsment főnöke, Christian Horner marad a Red Bull csapatfőnöke, és erősítésként felvették Irvinet tanácsadónak. A cikk alján, pedig ott volt a kép hármójukról.

- Hihetetlen...- dőltem hátra a székben. – De mi az ördögért voltak tegnap Debrecenben?

Néztem tovább a hivatkozásokat, az egyik felettébb érdekes volt, mi szerint a Red Bull meg nem erősített hírek szerint Kelet-Magyarországra akarja költöztetni a gyárát, anyagi, és futam megközelítési okokból.

- Futam okokból?

Átfutottam a nagydíjakat, Magyar, Orosz, Török, Osztrák, Kínai, Szingapúr, Japán, Korea. Ezek mind közelebb vannak hozzánk, mint Angliához. És az első négyre kamionnal is vihetik a cuccot, és a debreceni volt orosz katonai reptérről pedig bárhová indíthatnak repülőt.

Hátradőltem a székben, és vigyorogtam egyet.

Szóval innen fúj a szél....

Felvettem a telefont, és átszóltam apának, hogy jöjjön át.

Átjött, én meg meséltem egyet.

Felettébb érdekesnek találta. És vigyorgott egyet.

Majd átmentünk az irodájába, hogy fogadjuk a vendégeket. A szoba pont olyan volt, mint az enyém, csak itt fekete bőr ülőgarnitúra terpeszkedett.

Leült a székbe, én pedig a kanapéra.

Kopogtak, felállt, és ajtót nyitott, én pedig a háta mögé álltam takarásba.

Igyekeztem letörölni a vigyort az arcomról.

Udvariasan bemutatkoztak.

- Uraim engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek a lányom, a menedzsmentünk vezetőjét, és a legutóbbi Önöknek is átküldött referencia munkák koordinátora, valamint nagy részük ötletgazdája, Angel Hunter.

Ahogy előléptem a háta mögül, a három vigécnek az arcára fagyott a mosoly.

Felismertek, erős késztetést éreztem, hogy kiröhögjem őket.

- Angel Hunter! – nyújtottam kezet Bergernek.

- Gerhard Berger, a Red Bull menedzsment vezetője.

- Angel Hunter!

- Chris Horner, a Red Bull F1 Team csapatvezetője!

- Angel Hunter! – közöltem hidegebben Irvinenal.

- Eddie Irvine, a Red Bull csapat tanácsadója. – mondta semlegesen.

Már elmúlt a meglepetés ereje, de én továbbra is remekül szórakoztam.

- Akkor foglaljunk is helyet! –javasolta apa.

Leültünk, én szándékosan Berger mellé.

- Ha mindenkinek megfelel tegeződhetnénk? –javasolta Berger.

Mindenki bólintott.

És apa belevágott, kifejtette a javaslatait, érveit, ellenérveit egyik és másik terv mellett, főleg a pénzre, és az időre kihegyezve a történetet, majd kiosztottam az előzetes terveket, elmondtam a lehetséges ötleteket, javaslatokat, munkatoborzási lehetőségeket, és az esetleges felmerülő gondokat.

Kb. másfél óráig nyomtuk nekik a szakszöveget, hogy meggyőzzük őket, és mindeközben Eddie végig engem bámult, de én töretlenül álltam a sarat. Minden pillanatban emlékeztettem magam, hogy ő egy szoknyapecér, bár egy helyes szoknyapecér, akivel megütném a bokám.

Az sem kerülte el a figyelmem, hogy Chris, is erős érdeklődéssel figyelt, miközben beszéltem, fene gondolta róla hogy ilyen nőcsábász lenne. Bár aki Irvine haveri körének a tagja....

Háromnegyed tizenkettőkor, befejeztem a mondandómat.

- Remek ötleteket hallottunk, de én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy igazán jól döntsünk, meg kellene néznünk azt a kaszárnyát. –javasolta Gerhard.

Apa rám pillantott.

- Semmi akadálya. Odaszólok, hogy valaki legyen ott és nyisson ajtót. – közöltem tárgyilagosan, majd felálltam és kimentem telefonálni.

Pár perc elteltével vissza is tértem.

- Negyed óra múlva várnak minket.

- Rendben. Akkor ha lennétek olyan kedvesek körbe vezetni?

- Nekem mára nincs semmi programom, én szívesen veletek megyek. Angie?

- Rendben, de ne maradjunk sokáig, délután kettőre ígértem Signore Angellonak, hogy felhívom a szőnyeg gyár terveinek ügyében. –néztem Gerhardra.

- Max fél háromnegyed óra.

- Helyes. Akkor mehetünk is. –álltam fel.

Kiérve az utcára illusztris látvány fogadott, egy csinos négy üléses fekete Ferrari.

- Csinos Ferrari! Milyen típus? –nevetett fel apa.

Eddie meg akart szólalni, de közbe vágtam.

- Ez egy 2007-es Ferrari 612-es Scagletti. –közöltem simán.

- Érdeklik az autók? –kérdezte Chris vigyorogva.

- Nem. Nem vagyok autóbuzi. – csaptam le a magas labdát.

- Inkább csak a Ferrarik, tíz évig volt Ferrari és Schumacher drukker. –nevetett apa – Ha bárki rosszat mond a németről, akkor azt megeszi késsel villával ebédre.

- Nézed a Forma 1-et? - kérdezte döbbenten Gerhard.

- Néztem. –nyomatékosítottam a szót – De miután az Ász visszavonult, nincs mit nézni rajta, nincs még egy olyan tehetséges, és karizmatikus versenyző. –mondtam gúnyosan kicsit Eddire pillantva, és hangsúllyal is jeleztem, lezártnak tekintem a vitát.

Eddie egy pillanat alatt kicsit elvörösödött.

- Akkor mehetünk? Vagy még fecsegünk mint a vénasszonyok? –kérdezte vidoran.

Gerhard Eddire nézett, majd Chrissel összevigyorogtak.

Odamentem az autómhoz. Egy 2009-es Audi A S5 tuninghoz, fehér kristályosan csillogó metálfényezéssel, a motor háztető pedig bordópiros.

Csippantottam a riasztóval.

- Jössz velem? –kérdeztem apát.

- Velünk is jöhet van hely. –közölte Eddie flegmán.

- Nekem mindegy! –rántottam meg a vállam.

Chris és Gerhard pedig folyamatosan vigyorogtak. Csak tudnám min.

- Eddiékkel megyek. –közölte apa.

Szó nélkül beültem a kocsiba, de előtte, egy Áruló! Pillantást vetettem rá.

Kicsit fel voltam húzva, úgyhogy bekapcsoltam a zenét, és mérgemben, egy félkörös mozdulattal kifaroltam a parkolóhelyről, amolyan sportosan.

A három zseni kicsit megdöbbenten állt, majd beszálltak a Ferrariba és elindultunk.