Daenerys:
Amikor azt hittem, hogy a Harvardos elbeszélgetés az, ami előtt hihetetlenül stresszelek és mindenkinek hittem abban, hogy innentől már csak könnyebb lesz, akkor hibáztam a legnagyobbat. Azokban a pillanatokban valóban azt éreztem, hogy nagyobb teher és idegesség nem szakadhat rám, de mindaz semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzek, ahogy a Julliard színpada mellett állva várom, hogy engem szólitsanak.
Voltak már fellépéseim, versenyeim, iskolai előadásaim és mindegyik előtt marhára izgultam, viszont mindaz semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzek. Ez szinte perzseli mindenemet és remegést hagy maga után. Nem is olyan rég még el sem mertem képzelni, hogy itt leszek, csak azért vágtam bele mégis, mert anyáék hittek bennem és abban, hogy sikerülhet, így értük jelentkeztem, de most minden valóssá válik és ez hihetetlen ijesztő. Eddig tartott a mi kis kiruccanásunk hatása, ami egyébként nagyon jó volt és valóban segített.
Ott a házban a barátaimmal körülvéve megfeledkeztem minden problémáról, ami a vállamat nyomja, nem gondoltam a Julliardra, nem jutott eszembe a továbbtanulás, sem az, hogy mennyire stresszelek azon, hogy vajon mi lesz Hardynnal és velem, ha vége a giminek. Minden ilyet el tudtam felejteni és az a pár nap másból sem állt, mint rengeteg nevetésből és szórakozásból, a srácok miatt olyan sokat röhögtünk, hogy nekem már megfájdult a hasam. Ha rajtam múlt volna, akkor biztos, hogy ott maradunk még egy darabig, de sajnos az élet nem állt meg, így kénytelenek voltunk visszatérni a valóságba és a szünet végeztével a suliba is.
Alig értünk haza, amikor a híradóban bemondták, hogy minden gyanúsítottat elfogtak, akik felelősek lehettek a robbantásért, ez pedig mindenkinek adott egy pofont és egy hatalmas megkönnyebbülést. Szerintem három perc sem telt el és az osztályunk csoportjába már megérkeztek az üzenetek, hogy így meg fogjuk tudni tartani az elhalasztott bált. Nekem nem ez volt az első gondolatom a hír hallatán, de persze nem vagyunk egyformák. Én Hardyn nagy aggodalmára, szinte azonnal ismét tanuló-módba álltam és a kis zeneszobába beülve, újra nekiláttam a gyakorlásnak.
Most pedig... ennek a sok gyakorlásnak a gyümölcsét szeretném megmutatni itt, miközben azt érzem, hogy a szívem olyan szinten kalapál, hogy mindjárt kiugrik a mellkasomból. Nem hiszem el, hogy az ilyen szintű stressz jót tesz a fiataloknak, de igyekszem úgy felfogni, mint egy újabb akadály, amin át fogok menni már csak a szüleim kedvéért is.
-Ha tovább tördeled őket-fogja meg a kezem Hardyn hátulról átölelve és az ujjait rákulcsolja az enyémekre-, akkor nem lesz mivel zongoráznod a közönségednek-suttogja a fülembe.
Hardyn és Flynn is eljöttek velem. Lily és Joe is el akartak, de az utolsó pillanatban mind a kettőjük munkája közbeszólt, Lilynek a kiadója kavart be egy előrehozott időponttal, Joe-nak meg az ügyvédi iroda rakott be egy halaszthatatlan meetinget pont, mielőtt indultunk volna, úgyhogy a lelkünkre kötötték, hogy amint végzem, hívjuk fel őket, mert az kizárt, hogy a hívásunkat bármilyen oknál fogva elutasítsák.
-Csak nagyon izgulok-engedek ki egy reszketeg sóhajt, miközben figyelem, ahogy a lány a színpadon olyan átéléssel játszik a csellóján, mint amilyet még soha életemben nem láttam.
Itt mindegyik ember bitang jó. Hihetetlenül, elkápráztatóan jó és ez a tudat nem segít abban, hogy kevésbé izguljak azon, hogy vajon én elég jó leszek-e.
-Egyáltalán nincs miért-rázza meg a fejét a barátom-, rengeteget gyakoroltál és eszméletlen tehetséges vagy, aki ezt nem látja, az egy idióta.
Nem tudom, hogy mennyire lehet idiótának nevezni a Julliardon tanító zseniális professzorokat, de akár azok, akár nem, én fogok összetörni, ha nem vesznek fel. Mondjuk Hardyn miatt valószínűleg az is kiborítana, ha felvennének, de ez most mellékes. A lényeg, hogy nagyon szeretnék pozitív visszajelzést kapni, de szerintem ezek az emberek élvezik a drámai hatást, ugyanis eddig egy embernek sem mondtak semmit, miután az befejezte a maga szereplését, csak annyit, hogy köszönik szépen, majd értesítik. Borzalmas, hogy nem képesek annyit sem mondani, hogy jó volt-e, bár tudom, hogy ők nem azért vannak itt, hogy növeljék az önbizalmunkat. De ez akkor is kiborít.
-Attól még az én jövőm múlik az idióta megítélésükön-csúszik ki a számon, mereven a színpadot figyelve.
-Hardynnak igaza van, Daeny-lép mellém Flynn kedves mosollyal-, az a sok gyakorlás nem vész kárba, meglesz a maga gyümölcse, ráadásul tényleg nagyon tehetséges vagy. Csak próbáld meg nem túlagyalni, hanem szívből játszani és énekelni.
Már épp szóra nyitom az ajkaim, amikor a lány befejezi az általa játszott dalt, a döntőbírók megköszönik, majd a levegőbe hasít, amire eddig vártam:
-Daenerys Heart!
A szívem hatalmasat dobban, a gyomrom jobban görcsbe ugrik, mint amilyenben eddig volt és hirtelen úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek.
-Ügyes leszel-ad puszit Hardyn-és itt fogunk várni, miután végeztél-teszi hozzá kedvesen, majd finoman előrébb tol, hogy megadja a kezdő löketet.
Remegő lábakkal lépdelek a zongora felé, amit betolnak nekem a színpadra.
-Jó napot!-köszönök az első sorban ülő, ha minden jól megy, jövendőbeli tanáraimnak, majd helyet foglalok a hangszernél.
Veszek egy mély levegőt, majd hosszan kifújom azt.
Nincs túlagyalás.
Szívből játszom.
Elismétlem magamban párszor gyorsan a szavakat, majd valóban megteszem azt, amit Flynn tanácsolt. Lehunyom a szemeim, ahogy játszani kezdek és elfelejtem, hogy hol is vagyok. Számomra eltűnik a Julliard színpada, nem New Yorkban vagyok, ahol néhány ember dönt gyakorlatilag a jövőmről, hanem otthon, még a robbanás előtt. Visszautazom az időben arra a napra, amikor először mutattam meg ezt a dalt anyáéknak. Emlékszem, hogy félve hívtam be őket magamhoz, mert nem tudtam, hogy mennyire fog nekik tetszeni és nekem mindig fontos volt, hogy amit csinálok az nekik tetszen. Akkor is nagyon izgultam, nem annyira, mint amikor vártam, hogy behívjanak, de azért volt bennem izgalom bőven. Nem is mertem anyáékra nézni, amíg játszottam és énekeltem, mert féltem látni a reakciójukat. Most viszont, ahogy ez lepereg magam előtt, olyan, mintha külső szemlélőként nézném a kisfilmet a fejemben és bátran figyelem a szüleim arcát. Az emlékeimben semmit nem változtak és az hogy-akár csak így is-láthatom őket, oldja bennem a stresszt és a félelmet. Teljesen ösztönösen mozognak az ujjaim a billentyűn és a hangom tele van érzelemmel, ahogy elkezdek énekelni. Lehet, hogy csak a tudatalattim ezzel akar nyugtatni, de olyan érzésem van, mintha anya és apa mellettem állnának, szinte érzem a kezüket a hátamon és hallom, ahogy azt mondják, hogy folytassam, mert nagyon jól csinálom. A szemeim megtelnek könnyekkel, a szívem pedig szeretettel.
Itt vannak.
Tudom, hogy így van, itt állnak mellettem, ahogy anno megígérték, hogy mellettem lesznek ezen a meghallgatáson. Én pedig valóban beleadom minden érzelmem és teljes szívemből játszom, mint aki búcsút vesz tőlük. Nem akarom még elengedni őket és kétlem, hogy valaha igazán menni fog, de ez akkor is egy búcsú. És ők végig kísérnek ezen az úton. Hagyják, hogy búcsút vegyek tőlük, miközben egyszerűen érzem, hogy soha nem hagynak majd magamra. Lehet, hogy fizikailag nem lesznek mellettem, de lélekben mindig körülöttem lesznek. Ezt az érzést is beleadom a dalba, amit pontosan miattuk választottam erre a meghallgatásra. Úgy érzem, hogy a testem lángol és a lelkem felrobban, szerintem soha életemben nem játszottam és énekeltem még ennyire szenvedélyesen. Nem tudom, hogy a külső szemlélők is így érzékelik-e, de én úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok. Elárasztanak az érzelmek, s amikor elérkezik a katarzis, mielőtt teljesen a végére érek, elkezedenek folyni a könnyeim. Érzem, ahogy végig perzselik az arcom, ahogy lefolynak rajta, de nem érdekel. Nem érdekel, mert szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy egy pillanatig érzem anya és apa ölelését magam körül és hallom, ahogy azt suttogják:
-Büszkék vagyunk rád, nagyon szeretünk, kicsim.
Csak akkor nyitom ki a szemeim, amikor az utolsó billentyűket nyomom le a zongorán, ami visszaadja azt a búcsú által fájó érzést, ami elönti a mellkasom.
Amikor a hangszer utánam elhallgat, az egész termet feszült csend tölti be. Én csak ülök a zongoránál, miközben a sós cseppek peregnek az arcomon és hagyom, hogy az érzelmeim lassan lenyugodjanak. A bírálóim arcáról semmit nem tudok leolvasni, Hardynékra pedig nem merek ránézni, még nem. Előbb nekem is le kell nyugodnom. Amikor úgy érzem, hogy képes vagyok rá, lassan felállok. A lábaim remegnek és ez a remegés a testem minden pontjára átterjed, de kihúzom magam. Esküdni mernék, hogy egy másodperc töredékéig látom a szüleimet, ahogy rám mosolyognak, majd kisétálnak a teremből, de nincs időm ezen gondolkodni, mert el kell indulnom lefelé a színpadról. Egy utolsó pillantást vetek a nézőközönségemre, s mintha egy-két ember szemében könnyeket látnék, de nem figyelem meg őket olyan alaposan, inkább megtörlöm az arcom és távozom.
Bizonytalanul lépek Hardyn elé, aki csodálattal teli tekintettel néz rám. A szemeiben neki is könnyek csillognak, csak úgy, mint a fivérének.
-Ez csoda szép volt-suttogja az arcomra simítva.
Pár másodpercig farkasszemet nézek vele, aztán valami megtörik bennem, a nyakába ugrom és kitör belőlem a zokogás. Valószínűleg így távozik belőlem a stressz és mindaz, amit odabent átéltem, de olyan hangosan sírok, hogy attól félek, hogy rám fognak szólni, hogy hallgassak el.
De ilyen nem történik, sőt, hosszú percekig senki nem szól semmit, sem a többi jelentkező, sem a hozzáértők, olyan csend van az egész helyen, hogy engem kiráz tőle a hideg, csak a sírásom hallatszik, ahogy a lelkem megkönnyebbül. Úgy kapaszkodom Hardynba, mintha holnap nem kelne fel a nap és most itt helyben vége lenne mindennek, pedig a színpadon történtek után van egy olyan érzésem, hogy igazán csak most kezdődik minden és egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz a gyógyult állapothoz, amihez talán más esetben sokkal több időre lenne szükségem. Valami megváltozott itt ma és bebizonyítottam azt, amiben anyáék biztosak voltak: hogy képes vagyok erre. Ennek a jele az, hogy még mindig némaság honol.

Hardyn:
-Megnyugodtál?-kérdezem este Daenerystől a kádban ülve, s köré fonom a karjaim.
Szívesen maradtunk volna még egy kicsit New Yorkban, de mivel az iskola elindult, így nem tehettük meg magunknak ezt a kis kikapcsolódást, csak egy rövid látogatást. Holnap már több oldal házit meg kell írnunk, úgyhogy kénytelenek voltunk hazajönni a délutáni géppel.
-Még mindig remegek-emeli ki a kezét a vízből, ami valóban remeg egy kicsit.-Olyan érzésem van, mintha minden porcikám reszketne. Mint amikor fázol és az a fázás csontig hatol.
-Mert az adrenalin még mindig nem múlt el teljesen belőled-tolom el és finoman felültetem.-Kicsi korod óta ez az álmod, normális, hogy nagyobb hatással van rád, mint azt hitted, hogy lesz.
Arról nem is beszélve, hogy utána kisírta a lelkét, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mert jobb, ha nem hozom fel. Nem kell, hogy felszakítsak egy friss sebet. Már ha erről volt szó egyáltalán. Szeretnék vele beszélni róla, de nem tudom, hogy hogyan hozzam fel anélkül, hogy kárt okoznék neki lélekben.
-Most mit csinálsz?-néz rám a válla fölött.
-Megmasszírozlak-vezetem a kezeim a vállára.-Az izmaid is teljesen be vannak állva, tiszta görcs mindened és láttam, hogy a derekad fájlalod. Megpróbálok segíteni.
Daeny néhány másodpercig csak néz rám, majd hátra dől és a tarkómra simítva finoman megcsókol.
-Köszönöm-suttogja-, nagyon szeretlek.
-Én is téged-adok még egy puszit neki, majd finoman megbököm az oldalát, amitől ugrik egyet.-Na egyenesedj ki, hogy segíteni tudjak.
Daenerys játékosan rácsap a kezemre a bökés miatt, de aztán teszi, amit mondtam. Közelebb csúszom hozzá, hogy jobban elérjem, majd elkezdem masszírozni a teljesen befeszült izmait, különösen nagy figyelmet adva a derekának.
-Szerinted az a csönd, ami azután volt, hogy befejeztem a dalt jót vagy rosszat jelent?-kérdezi percekig tartó némaság után.
-Jót-vágom rá.-Hercegnőm, csoda, hogy nem szállt le a tető a helyéről, olyat énekeltél és zongoráztál.
A barátnőm cseppet hitetlen pillantást küld felém a válla fölött.
-Komolyan kérdezem, Hardyn.
Én is komolyan beszélek.
-Én is komolyan beszélek-mondom ki hangosan is.-Daeny, még soha nem hallottalak így énekelni és játszani, pedig azért párszor már volt szerencsém hallgatni téged, de amit ma mutattál, az...-keresem a megfelelő szót, de elég nehéz megtalálni, ugyanis az, ami ma ott történt a Julliard színpadán, az valami csoda volt. Egy megindító csoda.-Fenomenális volt-bukik ki végül belőlem, bár ez messze nem írja le a valóságot.
Deanerys éneklése úgy megindított érzelmileg, hogy nem is realizáltam, hogy sírok, egészen addig, amíg nem éreztem meg, hogy a könnyek le is futnak az arcomon.
A barátnőm küld egy halvány mosolyt felém.
-Már megszerezted a lányt, nem kell kis bókokkal levenni a lábamról.
-Először is, de kell, mert imádom, ahogy megcsillan a szemed és elpirulsz egy-egy bók után. Másodszor, azért is kell, mert szeretek bókolni neked és boldoggá tenni téged. És harmadszor pedig, ez nem csak puszta bók, őszinte vagyok veled. Tudod, hogy ha nem lettél volna jó, akkor azt is bevallanám neked. Kíméletesen, de elmondanám. Viszont ez nem áll fenn, mert csodálatos voltál. Úgyhogy fogadd el a tényt és ne kérdőjelezz meg-harapok finoman a vállába, mire sikkant egyet.
-Ez fájt, te!-csap finoman mellkason.
-Dehogy fájt-adok puszit a harapásnyomra mosolyogva.-Figyeltem, hogy ne okozzak fájdalmat-nézem, ahogy kirázza a hideg az ajkaim után, miközben folytatom a masszázst.
Daenerys rám ölti a nyelvét, de aztán komolyra vált.
-Mondhatok valamit, ami őrültségnek hangozhat?
-Ha nem az, hogy szökjünk el Vegasba és esküdjünk meg, akkor persze-cukkolom, amivel újra nevetést csalok ki belőle.
-Oké, egy: hülye! És kettő: nem akarnál megesküdni?-kap tettetett sértettséggel a mellkasához.
Nem fogok hazudni, sem neki, sem magamnak, még marhára nem gondolkodtam esküvőn. Tizennyolc évesek vagyunk és igen, komolyan gondoltam, hogy a jövőben is magam mellett akarom tudni Daenyt, vele akarok lenni, úgy képzelem el a jövőt, hogy vele maradok, de azért az esküvőig még nem jutottam gondolatban. Egy viszont biztos, hogy nem Vegasban akarom majd megtenni, jól akarom csinálni, amikor odajutunk.
-Egy: csak feltételezés volt. És kettő: még nem és biztos, hogy nem így akarom majd. Sajnálom, hercegnő, de ha te vegasi esküvőt akarsz, akkor el kell, hogy keserítselek, mert az szóba sem jöhet majd.
-Miért, már gondolkodtál rajta?-kapja fel a fejét.
-Őszintén?-vonom fel a szemöldököm.-Még kifejezetten nem, de az biztos, hogy rendes lánykérést akarok majd és egy tisztességes esküvőt. Miért? Te igen?
Daeny habozik egy darabig, de aztán megrázza a fejét.
-Azt tudom, hogy hány gyereket szeretnék, hogy nagyjából mikor, azt is, hogy esküvőt kábé mikor, de egyébként nem. Úgyhogy megnyugodhatsz, nem keserítettél el, ugyanis egyetértünk abban, hogy a vegasi esküvő gáz.
-Akkor ebben egyetértünk-adok puszit neki előre hajolva, majd folytatom a masszírozását.-De ha nem elszökni akarsz, akkor mi az, ami őrültségnek tűnhet? Ki vele, mi jár a csinos kis fejedben!
-Anyáékkal kapcsolatos-szakad ki belőle hatalmas sóhaj.-Nem baj, ha beszélek róla?
Olyan szinten ledöbbenek ettől a kérdéstől, hogy egy pillanatra le is merevedem.
-Ezt most komolyan kérdezted?-vonom össze a szemöldököm értetlenül.
-Igen, mert-fordul szembe velem-, tudom, hogy neked sem könnyű beszélni róluk és nem akarok ezzel fájdalmat okozni vagy azt, hogy azt hidd, hogy nyafogni akarok és...
-Héé!-fogom a két kezem közé az arcát.-Daeny, a szüleid nagyon fontosak voltak nekem. Csupán pár hónapja vesztettük el őket és igen, fájni tud, ha feljönnek témának, de közben fantasztikus is, hogy felelevenítjük az emléküket. És ha nekem fáj, akkor el sem tudom képzelni, hogy te mit érzel, ezt már sokszor elmondtam, viszont soha nem fogom azt érezni és éreztetni veled, hogy nyafogsz. Annyit beszélünk róluk, amennyit csak akarsz. Ne kérj bocsánatot azért, mert felhozod őket. Mondd csak. Tudni szeretnék mindent, amit csak megosztanál velem-döntöm a homlokom az övének.
Daenerys behunyva a szemeit simogatja az arcom, mint aki átgondolja, hogy mit is akar mondani és erőt gyűjt ahhoz, hogy tudja is mondani, de aztán megint összeakasztja a tekintetünket.
-Amikor elkezdtem játszani a dalt ma-kezdi halkan, mintha attól tartana, hogy ha túl hangosan beszél, akkor ez az egész pillanat elillan-, olyan volt, mintha anya és apa ott lettek volna velem. Nem tudom teljesen megmagyarázni és lehet, hogy csak képzelődtem, de esküszöm, hogy éreztem a jelenlétüket és hallottam, ahogy azt mondják, hogy büszkék rám és szeretnek. És amikor jöttem le a színpadról...-elharapja a mondatot és nagyot nyel, majd kienged egy hatalmas sóhajt.-Amikor mentem le a színpadról-kezdi újra-, olyan volt, mintha láttam volna, ahogy elindulnak kifelé a teremből. Valószínűleg a stressz és a hozzájuk fűződő emlékeim a dallal kapcsolatban bezavarták az agyam vagy nem tudom, de én tényleg... láttam és hallottam, éreztem őket ott velem.
-Ezért sírtál annyira, amikor kiértél hozzám?-fürkészem az arcát aggodalmasan.
Nem akarom tovább húzni, tudni szeretném, hogy mi volt az oka annak, hogy annyira zokogott.
-Ezért is-vallja be, elhúzva a száját.-Amikor odaértem hozzád és megláttam a könnyeket a szemedben és... és az a feszült csönd, nem tudom, én csak... minden összecsapott bennem és volt egy olyan érzésem, mintha ez a lezárása lett volna anyu és apu halálának, mintha valahol elengedtem volna őket és... nem így terveztem, csak kirobbant belőlem, ne haragudj.
-De miért kérsz megint bocsánatot?-ingatom a fejem, s folyamatosan finoman cirógatom az arcát.
-Mert mindezt rád öntöttem, pedig tudom, hogy totális idiótaságnak tűnik és ahogy ott is reagáltam, ahogy elkezdtem sírni én csak... sajnálom.
-Hát ne tedd. Nincs miért bocsánatot kérned, elhiszem, hogy mit láttál és hallottál, elhiszem, hogy ott voltak veled, sőt, biztos vagyok benne, hogy mind a ketten melletted álltak, hiszen sosem hagynának magadra. Ezer százalékosan biztos vagyok abban, hogy veled vannak folyamatosan és ott álltak melletted ma is. És teljesen normális a reakciód, Daeny, veled vagyok, melletted vagyok és akkor is melletted akarok lenni, amikor összetörsz, vagy rossz napod van. Én csak megijedtem, mert utoljára akkor láttalak így sírni, amikor megtudtad, hogy Lucyék többet nem mennek haza. Amikor átmentünk hozzátok és minden fénykép összetörve hevert a földön. Azt hittem, hogy valami hatalmas baj van, amikor ma a karjaimba omlottál. Ezért kérdeztem. Mert megijedtem. De mindent elhiszek, amit mondtál most nekem.
-Szóval... szerinted lehet, hogy tényleg éreztem őket?-néz fel rám és látom, hogy a szemében megint könnyek csillognak.
-Teljesen biztos vagyok abban, hogy ott voltak veled-bólintok határozottan, mire a barátnőm a nyakamra fonja a karjait és az ölembe csúszva hozzám bújik.
Úgy ölel, mint aki attól fél, hogy nem lesz holnap.
Viszonzom az ölelését, szorosan tartom a karjaimba és finoman puszilgatom a vállát, hogy érzékeltessem vele, hogy itt vagyok és nem megyek sehova ezek után sem.
-Mi van, ha most tényleg elengedtem őket és többet nem lesznek velem?-kérdezi halkan, reszketeg hangon.
-Olyan nem lesz-rázom meg a fejem, de nem engedem el.-Ők mindig itt lesznek veled. Sosem hagynák magára a kicsi lányukat, ebben biztos vagyok. Mindig vigyázni fognak rád.
-Lehet, hogy most egy darabig még te sem engedsz el?
-Soha nem engedlek el-suttogom neki még szorosabban ölelve, amitől ő jobban a nyakamba fúrja az arcát.