Daenerys:
A kórház előtt állok. Rengeteg ember vesz körül, köztük riporterek és operatőrök, meg egyszerű emberek. Elhaladnak mellettem és minél közelebb mennek a bejárathoz. Elkezdek nyújtózkodni, hogy látok-e ismerős arcot és akkor kiszúrom a szüleimet. Mosolyogva, egymás kezét fogva sétálnak be az épületbe.
-Anya!-kiáltok utánuk, de egyikük sem reagál.-Apa!-próbálkozom újra, azonban még mindig semmi.
A tömeg gyűlik körülöttem, miközben én ugrálva igyekszem magamra vonni a figyelmüket.
Nem mehetnek be. Nem, mert fel fog robbanni az épület. Nem tudom, hogy honnan tudom, de egyszerűen tudom. Bajuk fog esni, el fogom veszíteni őket.
-Rengetegen összegyűltek, hogy első kézből értesüljenek az arab nagykövet állapotáról a műtét után-kezd el beszélni az egyik riporter a kamerának.-Sajnos mindenki nem mehet be, hogy láthassa a műtétet, ez csak pár embernek adatott meg, de így is sok érdeklődő van, akik hallani akarják a híreket, amint végeztek vele bent. A műtétet a Heart házaspár hajtja végre, akik Miami legjobb orvosai közé vannak sorolva. A nagykövet kifejezetten őket kérte, hogy segítsenek rajta, ami hatalmas megtiszteltetésnek számít.
Csak beszél és beszél, mintha sosem akarná abbahagyni és egyre hangosabbnak tűnik. Kiemel minden kis részletet és néha baromi nagy hülyeségeket mond, csakhogy kitöltse az időt. A lábaim remegnek, ahogy figyelem a rengeteg ismerős arcot, ami befelé tart. Bentről, mintha ketyegés hallatszana, de ez senkinek nem tűnik fel. Egyre csak gyengülök és a fejem elkezd fájni. Nem hagyhatom, hogy bemenjenek. Ki kell hozni onnan mindenkit, bent veszély van.
-Hé!-kiáltom el magam a tömegnek, de senki nem reagál, mintha csak egy hangszigetelő burokba lennék bezárva.-Hahó! El kell tűnnünk innen! Hallják? Fel fog robbanni, valaki hívja a 911-et. Ki kell hoznunk az embereket!
Hiába kiabálok, senki nem figyel rám és bár kutatok a zsebemben a mobilomért, de az teljesen üres.
-Valaki, kérem-remeg meg a hangom, ahogy a könnyek beszöknek a szemembe.-Kérem, ne csinálják ezt. Segítsenek.
-Ne parázz, ez a szüleidnek semmiség-szólal meg egy ismerős hang.
Azonnal felkapom a fejem, s szembe találom magam Hardyn magabiztos mosolyával.
-Mit keresel itt?-kérdezem halkan, az arcát fürkészve.
-Megyek, megnézem a műtétet. A szüleid azt mondták, hogy segítenek elhelyezkedni és bejuttatnak ilyenekre, ha van kedvem, nem emlékszel?
-Hardyn, nem mehetsz be-kezdem a fejemet rázva.-El kell tűnnöd innen, a kórház fel fog robbanni. Egyszerűen tudom, nem hagyhatom, hogy bem..
-Higgadj le, hercegnő-húzza ki a kezét az enyémből, amiről nem is tudom, hogy mikor került hozzám, de az biztos, hogy azt szorongattam eddig.-Ha nem bírod a műtéteket, nincs baj-simítja meg az arcom finoman.-Várj meg itt kint minket, aztán elmegyünk valahova kikapcsolni, szeretlek-ad puszit a homlokomra, aztán elindul az épület felé.
Úton arra látom, ahogy a barátaim és a keresztszüleim csatlakoznak hozzá.
Minden egyes szerettem bent van.
Erőt veszek magamon és megpróbálok utánuk futni, hogy megállítsam őket, de nem tudok mozdulni. A lábaimon mintha mázsás súlyok lennének, s amikor lenézek, látom, hogy a földhöz rögzített láncokat érzem ilyen nehéznek. Kiabálok és küzdök, hogy eljussak hozzájuk és kihozzam onnan őket, de a tömeg elnyeli a hangom, a kamerák elvakítanak és a testem nem bír mozdulni. Az egyik ablakban kiszúrom a szeretteim, amikor a kamerák egy pillanatra leállnak. Mindannyian mosolyogva intenek nekem, majd elfordulnak és elindulnak gondolom a műtő felé.
-Kérem-hagyja el a számat kétségbeesetten, s ahogy teljesen elgyengülök, térdre esem.
És aztán...hatalmas robbanás hasít a levegőbe. A kórház egy része összedől, az emberek visítoznak és zokognak, de amikor felnézek, a tekintetem találkozik egy ápolónőével. Azzal, aki annyit segített a háziban, amikor kicsiként néha a kórházban kellett várnom egy váratlan hívás miatt. Mindig olyan kedves volt velem és segítőkész. Úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lennék, pedig tudom, hogy otthon három csemete várta mindig és a csodálatos férje, akit annyira szeretett.
Most a földön fekszik. A teste véres, az arca egy része megégett és nehezen lélegzik, de nem szakítja meg a szemkontaktust velem.
-Nem tettél semmit-suttogja rekedtesen, s a következő pillanatban, a kórház egy része leomlik és őt betemetik a romok.
Zokogva, levegőért kapkodva ülök fel az ágyamban. Valaki kiabál, de csak akkor fogom fel, hogy én vagyok az, amikor Hardyn szorosan magához ölel.
-Hé, hé, hé, semmi baj-suttogja a fejem a mellkasára húzva.-Itt vagyok, semmi baj.
A testem izzadt, a pulzusom az egekben és mindenem remeg, miközben Hardyn karjába kapaszkodom. Nem tudok lehiggadni, képtelen vagyok rá, túl élénk minden és összefolyik a valósággal.
Mi van, ha ez is álom? Ha álom van az álomban?
Elkezdem lapogatni Hardyn testét, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez már a valóság, amitől Hardyn csak szorosabban ölel.
-Itt vagyok, kicsim, nyugodj meg. Itt vagyok. Hercegnőm, nyugalom, ébren vagy. Csak egy rossz álom volt, semmi baj.
A szoba ajtaja kivágódik és a következő pillanatban felcsendül Lily hangja:
-Mi történt? Mi a baj?
-Rémálma volt-válaszolja a barátom a hátamat simogatva.
Úgy ölel, mintha soha nem akarna elengedni. Mintha képes lenne mindentől megvédeni, még egy robbanástól is, ami lássuk be, lehetetlen. Én viszont úgy csimpaszkodom belé, mint aki elhiszi, hogy Hardyn még erre is képes.
-Ez...ez...ne...nem az...v...volt-suttogom nagy nehezen, de a zokogástól alig tudom kinyögni, mert a hangom folyamatosan elcsuklik és azt érzem, hogy nem kapok levegőt.
-Kincsem-hallom meg Joe hangját is és a lépteit felém, de képtelen vagyok ránézni.
Nem csak azért, mert sötét van, hanem mert a könnyektől csak foltokat látok, az emberek és dolgok teljesen összefolynak és homályosak. Arról nem is beszélve, hogy úgy érzem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe.
-Ne...nem...nem...kapok...-próbálom jelezni, hogy meg fogok fulladni, ha így folytatom, de Hardyn azonnal kapcsol és finoman eltol.
-Nézz a szemembe!-utasít gyöngéd hangon.-Gyerünk, hercegnő, nézz a szemembe!
Nagy nehezen teljesítem a kérését, bár látni továbbra sem látok sokat.
Hardyn óvatosan letörli a könnyeim, aztán megint megszólal:
-Nagyon jó. Segítek lélegezni, de ahhoz koncentrálnod kell rám, rendben?
Szóra nyitom az ajkaim, de azokon nem jön ki hang, így csak bólintok egyet, s a csuklójára fonom az ujjaim, hogy véletlenül se engedjen el.
-Oké, orron be-teszi, amit mond lassan-és szájon ki-fújja ki a levegőt ugyanabban a tempóban, én pedig igyekszem követni.-Nagyon jó, gyere még egyszer-ismétli meg, s én engedelmeskedem neki.
Hardyn olyan lassan teszi meg újra és újra, hogy attól kezdek félni, hogy esetleg rosszul lesz, de nem adja fel. Egészen addig csinálja velem, amíg végül én ismét normális tempóban nem lélegzem és le nem nyugszom annyira, hogy megint hozzá tudjak bújni. Amikor ez megtörténik, megint körém fonja a karjait.
-Hoztok neki valami nyugtató teát?-kérdezi a szüleitől, akiknek bár a reakcióját nem hallom és nem is látom, de pontosan tudom, hogy mi.
-Ne haragudj, hogy felébresztettelek-kezdem rekedtesen, s alig ismerek rá a saját hangomra. Annyira távolian hat és gyenge.-Annyira sajnálom, nem akartam, én...
-Shhh-szakít félbe finoman-, nincs miért bocsánatot kérned. Rémálmod volt, nem voltál ura magadnak. És amúgyis-nyúl az állam alá és maga felé fordítja az arcom-, te bármikor hívnál, hogy szükséged van rám, én ott lennék. Minden szó nélkül. Gondolkozás nélkül. Ez csak egy rossz álom volt, nem komoly baj.
-Nem csak egy álom volt-rázom meg a fejem, s a hangom megint megremeg.
-Mi volt?-csúszik a háttámlához, engem az ölébe húzva és betakarja magunkat.
-A fikció összefolyt a valósággal-remeg meg az alsó ajkam, de már fele annyira sem tiszták a képek, mint eddig.-Ott voltam a kórháznál. Rengetegen voltak még ott körülöttem. Anya és apa az arab nagykövetet műtötték, ahogy az valójában is volt. Ha jól emlékszem próbáltam megállítani a dolgokat, de...senki nem hallott. Aztán megjelentél te is és bementél velük-csuklik el a hangom.-Te is, anyukádék is, Flynn és Jared, meg Faye is. Bementetek a kórházba, hiába mondtam, hogy ne tegyétek. Még integettetek az ablakból, aztán...aztán, amikor elléptetek onnan, az egész épület felrobbant. Pont úgy, ahogy az tényleg történt és...és majdnem az egész kórház összeomlott, miközben ti bent voltatok. Nem tudtalak megmenteni titeket, én elveszítettelek benneteket. Mindenkit...mindenkit el...
-Lélegezz!-emlékeztet gyöngéd, mégis parancsoló hangon.-Engem nem fogsz elveszíteni, hallod? Anyukádékat nem tudom visszahozni-remeg meg a hangja-, de azt megígérhetem, hogy én itt maradok. Nem megyek sehova. Akkor sem, ha hirtelen hévből elzavarsz, hacsak nem komolyam gondolod. Vagy nem látom úgy, hogy jobb, ha adok neked egy kis teret, de egyébként nem megyek sehova-ismétli.-Délután sem mentem, emlékszel? Amikor kiborultál. Ott maradtam, pedig elküldtél, de tudtam, hogy az nem lesz jó, ha elmegyek. Itt maradok melletted, kicsi - kezdi el puszilgatni a fejem búbját, én pedig lehunyom a szemem.
Még mindig kapaszkodom belé, de már nem úgy, mint egy megszállott. Már nem kell tartani attól, hogy esetleg a kezem nyomot hagy a testén a szorítástól, mert a görcs szépen lassan kezd kioldódni. Nem vagyok jól és messze nem nyugodtam le, de már jobb, mint amikor felkeltem. Magamba szippantom az illatát, engedem, hogy a teste felmelegítsen és hagyom, hogy a szavai megnyugtassanak. El akarom hinni, hogy tényleg nem fogom elveszíteni és hogy az élet sem szánja másképp a dolgokat. Hiszem, hogy Hardyn mellettem marad és most még kétségbeesettebben kapaszkodom ebbe a gondolatba. Szükségem van rá, hogy ne vesszek el a sötétben. Szükségem van a szeretetére és arra, hogy szerethessem. És hiszem, hogy Hardyn nem fog cserbenhagyni ebben.

Hardyn:
Kint állok az udvaron és várom Daenyt, mert arról volt szó, hogy íjászkodunk. Vagyis, hogy ő lő, én pedig nézem és esetlegesen képeket csinálok róla. Ezutóbbiról ő nem tud, de ez mellékes.
A tegnapi rémálma és kisebb pánikrohama után anya és apa határozottan egyetértettek abban, hogy jobb, ha ma nem megyünk be az iskolába. És nem csak azért, mert Daenerys nem aludt jól és teljesen kikészült, hanem mert amíg nem derül ki, hogy tényleg van-e egy harmadik emberük, aki megcélozza a sulit, addig jobb, ha nem kockáztatunk. Plusz apa azt mondta, hogy tegnap délután elment Daenyék házához, úgy mentek anyával valahova az utcánkból, hogy arra elnézzenek és már akkor volt ott pár riporter. Valószínűleg Daeneryst keresik, hogy kérdezgessék arról, hogy mit érez most és nagy eséllyel úgy tudják, hogy még ott lakik. De most komolyan...vajon mit érez, basszus? Elvesztette a szüleit. Nem értem, hogy egy-két újságíró, hogyan lehet ekkora vérszívó.
Viszont úgy tűnik, hogy a sors úgy hozta, hogy még az iskola is mellénk állt, ugyanis reggel felhívták a szülőket és nekünk is küldtek értesítést, hogy erre a hétre biztosan bezárunk a biztonság kedvéért. Természetesen az aggódóknak kiemelték, hogy ettőlmég a bál meg lesz tartva, csak egy kicsit tolódik.
Mintha jelen pillanatban a bál lenne a legfontosabb...
És mivel a héten szabadok vagyunk, ezért ma reggel felhívtam a bátyámat, hogy mehetünk-e korábban Bostonba a felvételi meghallgatások miatt. Mondtam, hogy ha kell, akkor kiveszünk egy hotelszobát kettőnknek Daenyvel, mintha csak nyaralnánk, de ragaszkodott ahhoz, hogy hozzá menjünk majd. Daenyvel még nem beszéltem róla, de szerintem jót tenne neki, ha nem csak három napra mennénk és nem csak az egyetemi dolgok miatt. Persze anyáékkal is le kell ezt beszélnem, de van egy olyan érzésem, hogy ők támogatni fogják az ötletem.
Daenerys még mindig nincs itt, pedig állítólag csak egy pohár vízért mente be, még legalább öt perccel ezelőtt. Anya és apa nincsenek itthon, mert apa dolgozik, anya pedig a kiadójával tárgyal valamiről, vagyis nem tudott leragadni beszélgetni. Na nem mintha annyira beszédes lenne ma reggel, amit persze teljesen megértek. Én sem vagyok a topon. És nem, nem azért, mert Daeny felkeltett éjjel, hanem azért, mert engem sem hagy nyugodni mindaz, amit megtudtunk. És az, hogy Aidenék esetét a tévében újra láthattuk, meg most mindenhonnan azt hallgatjuk, hogy mi lehetett pontosan, meg hányan haltak meg, ismét felszakítja a gyógyulásnak indult sebeimet.
-Daeny!-szólok neki a hátsó ajtón belépve, de nem jön válasz, amitől az aggodalom elkezd felkúszni a testemen, a bőröm alatt.
Nagyot nyelek, hogy eltűntessem a torkomban keletkezett gombócot és lassan elindulok a konyha a felé, azonban amikor belépek, kicsit sem nyugszom meg. Sőt, talán még nagyobb pánik lesz úrrá rajtam. Daenerys a pultnál áll, az üres pohárba folyik a víz a mosogatóban, de a lány nem azt nézi. Az alkarját bámulja, miközben egy kés hegyével követi az ereinek a vonalát. Sebet nem ejt a bőrén, de nem vagyok benne biztos, hogy ne tenné meg, ha most kisétálnék az ajtón.
A gyomrom megremeg a látványtól és a hideg is kiráz. Egyszerre önt el pánik, aggodalom, félelem és harag. Tudom, hogy nem kellene, de nem tudok neki parancsolni. Eszembe jut, hogy anno Faye-nek talán hasonló ötlete támadt, amikor a barátnőm megállította és ez kiborít. Annyira, hogy először hiába nyitom szóra az ajkaim, nem jön ki hang rajtuk. Megköszörülöm a torkom, hogy összeszedjem magam, de a lány erre sem válaszol. Olyan, mintha teljes transzban lenne. Nagy nehezen erőt veszek magamon és egyenesen odamegyek hozzá, majd a kezem a vállára teszem.
-Daenerys-szólítom meg-, mit akarsz azzal?
Daeny összerezdül, majd rám kapja a tekintetét. Egyenesen a szemembe néz, s övéiben annyi érzelmet látok, amibe még az szívem is belereped. Mintha éjjel nem hasadt volna meg eléggé, amikor Daenerys felriadt a rémálmából.
-Semmit-ejti ki lassan a szót, hosszú percekkel később.
-Ott volt a csuklódon-nyögöm ki kiszáradt torokkal.-Mit akartál vele, Daeny? Arról volt szó, hogy csak iszol és jössz, erre így talállak meg. Mi...-elcsuklik a hangom, így megdörzsölöm az arcom, hogy kicsit összeszedjem magam.-Mit csináltál? Ugye nem vettél be valamit?
-Nem-rázza meg a fejét, s ebben a pillanatban, mintha valami átkattanna a fejében, a szemében élet csillan.-Nem, dehogyis, Hardyn-nyúl a kezemért, de én elhúzom az enyémet és kiveszem a másik kezéből a kést.
-Akkor ez miért volt nálad? Hm? Mit terveztél vele? Miért húzogattad a csuklódon?
-Csak elmostam, mert bent volt a mosogatóban, aztán...-elharapja a mondatot és a vállai előre esnek.-Nem tudom-hajtja le a fejét.
-Bántottad magad?-kérdezem és mindenem befeszül és görcsbe ugrik, ahogy fél a válaszától.
Daeny újra felkapja a fejét és a szemei elkerekednek.
-Nem, esküszöm. Nézd meg a csuklóim, a bokáim, ha akarod nézd végig minden pontot rajtam, nem csináltam semmit-ingatja a fejét hevesen.
Bár más esetben kifejezetten vonzó ajánlat lenne az, hogy nézzem végig a teste minden kis szegletét, most nem kapok rá, mert rohadtul nem vagyok olyan hangulatban. Sőt, igazából a kiborulás szélén állok. Azt mondtam Daenynek, hogy én nem fogom magára hagyni és ez így is van, de nekem is szükségem van rá. Az ígéretem mit sem ér, ha ő az ellen megy. És tudom, hogy mély ponton van. El sem tudom képzelni, hogy ha én ilyen fájdalmat érzek Lucyék miatt, akkor ő mit érezhet, de azzal semmit nem old meg, ha kárt tesz magában vagy távozik az élők közül. Mégha most úgy is érzi, hogy megoldás, ez nem az. És tisztában vagyok azzal, hogy ő is tudja, hiszen anno ezért állította meg Faye-t.
-Hardyn-fogja két keze közé az arcom-, esküszöm, hogy nem bántottam magam. Nem fogok hazudni, volt, amikor eszembe jutott. Amikor egyedül voltam a régi házunkban, akkor volt, hogy megfordult a fejemben. Annyira egyszerűnek tűnt-remeg meg a hangja-, csak el akartam tűntetni a fájdalmat és a hiányt. Látni akartam őket még egyszer és beszélni velük. Azt akartam, hogy megint érezhessem az ölelésük-telnek meg könnyel a szemei, de nem engedi kicsordulni őket.-De aztán beugrott a még élő szeretteim arca, meg az, hogy anya és apa biztosan nem ezt akarná. Nem tettem meg, pedig annyira egyszerű lett volna. Azóta egyszer sem jutott eszembe. Vagyis, most egy pillanatra megfordult a fejembe, de nem tettem meg. Komolyan nem bántottam magam, annyira sajnálom, ne haragudj.
-Én nem haragszom-enyhülök meg, mert egyszerűen tudom, hogy őszinte.-Nem haragszom, Daeny, de nagyon megijedtem. Nem csak neked van szükséged rám-rázom meg a fejem.-Ha bármi bajod esne, akkor én teljesen kikészülnék, érted? Nekem is szükségem van rád. Most, hogy végre rájöttem, hogy mit érzek, hogy mennyire szeretlek, nem bírnám ki, ha bármi történne veled. Faye-nél kábé perceken múlott az, hogy a világ legnagyobb hülyeségét tegye és abba is majdnem beleroppantam. Nem akarom, hogy te is erre az útra térj.
Daeny nagyot nyel, majd a mellkasomba fúrja az arcát.
-Nem fogok-ígéri, s szorosan magához ölel.-Sajnálom, igazad van, nem megoldás-motyogja, miközben köré fonom a karjaim.
Bár kicsit sem vagyok vicces kedvemben, de megpróbálom kicsit oldani a feszültséget, így egy puszi után a feje búbjára, azt mondom:
-Ha nem akarsz íjászkodni, mondhattad volna azt is, nem kellett volna rám hozni a frászt.
A lány felnevet, de ez nem az igazi nevetése. Szomorú kacaj, ami nekem facsar a szívemen egyet.
-Tudod mit? Van egy jobb ötletem. Legalábbis kezdésnek-teszem hozzá, majd berogyasztom a térdeim, a karjaim Daenerys térdei köré fonom és felkapom a vállamra.
-Mi a francot csinálsz?-kiált fel, de végre, mintha a hangja legalább egy picit a régi lenne.
-Elrabollak-vágom rá, miközben elindulok a hátsó ajtó felé.
-Egy házban vagyok veled kettesben és tudod, hogy bárhová követnélek, mégis mennyire reális az elrablás szó?-ütögeti a fenekem, miközben felkapok egy kinti takarót a verandáról.
Ha az kell ahhoz, hogy a barátnőm megint a régi legyen, hogy eltereljem a figyelmét egy lelkizés után, akkor megteszem. Bármit megteszek, csak mosolyogni lássam. És azt jó jelnek veszem, hogy már kötekszik velem. Talán így segíthetek neki tovább lépni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a mélypontjait el akarom viccelni. Meg fogom élni vele őket, ahogy azt a rémálma után és most is tettem, de nem fogom hagyni neki, hogy benne ragadjon ezekben. Ugyanis tudom, hogy az oda vezet, hogy ott is marad és egy idő után már elhiszi, hogy meg sem érdemli a boldogságot. Onnan pedig nagyon nehéz felállni. Daenerys nem ezt érdemli és sokkal erősebb annál, hogy annyira mélyre kerüljön.
-Én nem kötözködnék, amikor épp a vállamon cipellek, te teljesen tehetetlen vagy jelenleg így és nekem van testi fölényem is-válaszolom, s nagy nehezen a szabad kezemmel, leterítem a takarót a földre, ügyelve, hogy ne ejtsem el a barátnőmet.
-Tehetetlen lennék?-kérdezi, s abban a pillanatban kisebb fájdalom hasít a hátamba.
Ugrom egyet és gyorsan lekapom a vállamról a lányt, majd a szemébe nézek.
-Te most komolyan megharaptál?-vonom fel a szemöldököm.
-Azt mondtad, hogy tehetetlen vagyok, bizonyítanom kellett, hogy nem-fonja össze a karjait a mellkasa előtt.
-Aha, oké, akkor játszunk így-kapom fel, majd a földre fektetem és lefogva a kezeit, ráfekszem.-Felhőket akartam nézni veled, mielőtt íjászkodni kezdenél, de ez sokkal jobb így.
-Ez így nem ér-mozgolódik alattam, de nem sok esélye van, legalább húsz kilóval több vagyok nála, ha nem többel.
-Dehogynem és nagyon kényelmes is-helyezkedem rajta, de ügyelek rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
Daenerys nem adja fel egy darabig, de aztán egy idő után, elernyed alattam.
-Tudod mit? Igazad van, ez így nagyon jó-csúsztatja a kezeit az enyémekbe, majd összefonja az ujjainkat.-Hardyn!
-Igen?
-Köszönöm, hogy nem hagyod, hogy beragadjak a démonjaim közé.
Persze, hogy tudja, hogy miért csinálom, hiszen okos és ennyire már ismer. Ezért is imádom annyira.
Lassan felemelem a fejem a mellkasáról, majd a szemébe nézek.
-Soha nem fogom hagyni-rázom meg a fejem.-Ha tőlem függ, a démonjaid bekaphatják.
Végre őszintén kacag fel, de nem szakítja meg a szemkontaktust.
-Kaphatok egy csókot?
-Abból bármennyit-csúszom fel hozzá és gyöngéden eleget teszek a kérésének.