Hardyn:
-Szóljatok, ha kértek még valamit-mosolyog ránk a nagynéném, Faye anyukája.
Őszintén nem tudom, hogy hogyan kerültünk ide. Egyszercsak jött a telefon a horgászás közben, miszerint Miranda és Alec csináltak ebédet és várnak minket, amint végeztünk a kikapcsolódással, a lányok pedig a bevásárlással. Amikor Jared szüleit kérdeztem, hogy ők tudtak-e erről, csak megrázták a fejüket és közölték, hogy őket is nem rég hívták Mirandáék. Persze ez nem újdonság vagy meglepő, mivel régen, amikor még Daeny és Faye jóban voltak, akkor rengeteg ilyen hirtelen összedobott kis bulit tartottunk, mert épp olyan kedvünk volt. Volt, amikor Daenerysék találták ki, máskor Jaredék, vagy Faye-ék, de mi is bátran találtunk ki ilyeneket néha. Na jó...kábé minden hétvégén és mindig baromi jó volt. Csak ez megszakadt, amikor a két lány összeveszett és Faye bekerült abba a bizonyos gödörbe, amiből igen nehezen mászott ki. És az igazság az, hogy bár baromira élvezem, hogy így összejöttünk, nem ugyanaz, mint ami volt. Persze tudom, hogy ez normális, de hiányzik innen a bátyám és a keresztszüleim is és, ahogy Daenyre nézek, azt látom a szemében, hogy ő is ugyanígy, de minimum hasonlóan érez. Ettől függetlenül mosolyog és boldogan beszélget Jared húgával, de nekem a szeme, a pillantása többet elmond, mint azt gondolná.
-Hardyn, gyere, te is szedj magadnak-szól rám Miranda, mivel még mindig csak állok és figyelem a társaságot.
Jó érzés együtt látni azokat az embereket, akiket szeretek. Akik pedig nem tudnak itt lenni most velünk, a képzeletemben megjelennek a maradék három széken, ami még így is ki lett rakva.
-Megyek már, bocsánat-tartom fel a kezem bocsánatkérőn, majd leülök Daenerys mellé és nem bírom ki, hogy ne adjak egy puszit az arcára, amitől az pirosra vált.
Imádom, hogy zavarba tudom hozni őt.
-Michael, kaja-szól Alec a kissrácnak, aki a medencében búvárkodik már kábé azóta, hogy megjöttünk és letudta a köszönést nekünk.
-Mindjárt megyek-feleli az unokaöcsém, majd még egyszer lebukik a víz alá.
-Sikerült ruhát találni?-Kérdezem, amikor Linzy abbahagyja a beszédet és döbbenten pislog rám.
Linzy szeret beszélni, amivel néha az őrületbe kergeti a bátyját, így ritka az olyan pillanat, mint a mostani.
-Mi az?-Mosolygok rá, s magamhoz ölelem Daenyt hátulról.-Jared nem mondta, hogy...
-Dehogynem mondta-szakít félbe még mindig nagyokat pislogva-, de azt hittem, hogy csak szívat. Mármint...persze, egyértelmű volt, hogy szikrázik köztetek a levegő és együtt kell lennetek, de mindig utáltátok egymást és így nem akartam elhinni és beleélni magam, mert komolyan azt hittem, hogy csak szórakozik velem.
-Szerinted tennék én veled ilyet?-Kap a mellkasához Jared, majd átveszi a salátás tálat Faye-től, hogy szedjen magának.
-Simán-vágja rá a húga, mire Jared felháborodottan megrázza a fejét.
-Kikérem magamnak, én...
A végét már nem hallom, mert a figyelmem újra Daenerysnek szentelem.
-Szikrázik köztetek a levegő? Együtt kell lennetek? Mintha csak az egyik sztoridba olvastam volna bele, olyan szavakat használt.
-Linzy ragaszkodik hozzám-vonja meg a vállát Daeny szerényen.-De egyébként, igen, sikerült ruhát találni. Alig várom, hogy megláss benne.
Azt én is.
-Mi lenne, ha este megmutatnád, amikor hazaértünk?
-Na de, Hardyn-néz rám a mellkasára szorított kézzel-, az balszerencsét hoz.
-Bálba megyünk, nem esküvőnk lesz-nevetek fel.
-Az majdnem ugyanaz-forgatja meg a szemét, aztán a fejét a vállamra hajtja és hallat egy halk sóhajt.
Az egyik kezét a kezembe veszem, s összefonom az ujjaink, amíg várjuk a kaját, a másikkal pedig a vállát karolom át, miközben ő a szabadját az alkaromra vezeti és elkezdi cirógatni. Libabőr fut végig a testemen, de igyekszem nem átadni magam a vágynak, mert tartok tőle, hogy akkor most felrángatnám innen és bevinném az egyik szobába. Nem tehetek róla, de Daenerys egyetlen érintéssel képes olyan gondolatokat ébreszteni bennem, amit eddig más lányoknak hosszabb flörtölés és apró érintések útján sem sikerült.
-Ti fogtatok valamit?-Kérdezi, de nem néz fel rám.
Sőt, másra sem néz, pedig a szülők pillantásai rendszeresen ránk siklanak az asztal túloldaláról. Mégis, Daeny csakis a kezünket figyeli, s még jobban hozzám bújik.
-Persze, apa több halat is, Jared asszem négyet, én meg hármat talán. Jó volt egy kicsit apával lenni és kiszakadni a szürke hétköznapokból.
-Igen, anyukáddal is jó volt-feleli, de a hangja most sokkal halkabban cseng.-Beszélgettünk anyáékról. Úgy döntöttem, hogy a következő bálra, ha készen állok, akkor felveszem anya ruháját majd.
-Biztos, hogy gyönyörű leszel-szorítom meg finoman a kezét.-Mi is beszélgettünk róluk. Ne mondd el senkinek, de megkönnyeztem-teszem hozzá, amivel kicsalok belőle egy kis kacajt.-Hiányoztál horgászás közben-nyomok puszit a feje búbjára, amivel elérem, hogy Daeny felkapja a fejét és végre összeakasztja a tekintetünk.
-Komolyan?
A pulzusom felgyorsul, ahogy farkasszemet nézek vele. Nekem nem erősségem az ilyen érzelmes pillanatok kiélvezése. Bár eddig sosem próbáltam úgy igazán, szóval lehet, hogy ez lehet a probléma. Flynn azt mondta, hogy nem nehéz, csak ki kell mondani, amit érzek és gondolok, most mégis úgy dübörög a szívem a mellkasomban, mintha meccs után lennék. Sőt, még annál is jobban.
Veszek egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam, aztán lenyelem a torkomban lévő gombócot és bólintok.
-Igen, komolyan-teszem hozzá, amitől Daenerys szeme úgy megcsillan, mint talán még soha.
-Te is nekem-simítja meg az arcom finoman, de mielőtt reagálhatnék, Jared megköszörüli a torkát.
-Gerlepár-szól ránk-, szedtek magatoknak a kajából vagy adjuk inkább a szülőknek?
-Hagyd már őket-löki meg finoman, mosolyogva Faye, mire Jared átkarolja a lányt.
-Én hagyom őket, csak feltettem egy kérdést.
-Szedünk magunknak-veszi a kezébe a tálat Daeny, de elveszem tőle.
-Majd én szedek neked, maradj csak-nézek rá, újabb csillanást kiváltva a szemében.
-Ez igen, Hardyn-füttyent a legjobb barátom-, egy igazi úriember döglött meg benned.
Bemutatnék neki, de tele van kezem, így másképp vágok vissza. Miközben szedek Daenerysnek, Linzyre pillantok és a legszebb mosolyom villantom rá:
-Mondd csak, mikor mész megint randira azzal a bizonyos titokzatos fiúval?
-Cseszd meg-köhögi Jared, ami vigyorrá varázsolja a mosolyom.
-Fogd be-szól rá Linzy, aztán felém fordul.-Még nem tudom. Azóta minden jó és komolyan kedvelem a srácot és erősen úgy néz ki, hogy ő is engem, de a kövi kifejezett randit még nem beszéltük meg.
-Talán a következő összejövetelre már vele az oldalán érkezel-pillantok Jaredre, aki azonnal bemutat nekem.
-Jared-szól rá azonnal az anyukája-, Michael előtt ne csinálj ilyeneket.
-Bocsánat-mosoly anyukájára ártatlanul.
-Ennyi elég lesz-fogja meg a kezem Daeny-, köszönöm.
Csak mosolyogva biccentek neki, aztán szedek magamnak is és tovább adom a tálat.
-Elmondod, hogy mi a baj?-Kérdezem halkan, amikor visszaülök mellé.
-Miből gondolod, hogy baj van?-Néz rám, mire oldalra biccentem a fejem.
-Már mondtam párszor, hogy a szemeid jobban elárulnak, mint hinnéd. Szóval? Mi a baj?-Kezdem az arcát fürkészni, de ő elfordítja azt és végignéz a társaságon, viszont nem mond semmit.
Legalábbis szavakkal nem, de ez az egyetlen mozdulat és testi beszéd elárulja, hogy ugyanazon kattog, amin én is. Hogy nincs itt mindenki, aki lehetne és ez fájdalmas. Égeti a mellkasom.
Nem feszegetem tovább a témát, mert nem akarom, hogy sírjon vagy rontsak a kedvén, ezért csak újra megfogom a kezét és ismét finoman megszorítom.
-Nekem is hiányoznak-suttogom a fülébe, s csókot lehelek a halántékára, amitől egy pillanatra nekem dönti a fejét, s lehunyja a szemét.
-Ennyire látszik rajtam?-Kérdezi halkan.
-Nekem feltűnt, de csakmert láttam a szemedben.
-Nem akarom elrontani a hangulatot.
-Hidd el, nem rontod. Örülnek, hogy itt vagy és én is nagyon.
Daenerys hozzám bújik, de nem tudunk sokáig így maradni, mert Miranda ránk pillant.
-Hogy álltok a továbbtanulással?
-Izgulósan-feleli Daeny, zavarában felnevetve.-A jövő hét hétvégén megyünk Hardynnal Bostonba, mert a Harvard és a Julliardos elbeszélgetés is akkor lesz. Majd kiderül, hogy hogyan alakul-néz fel rám, mire aprót bólintok.
-Jövőre meghódítom a Harvardot, a bátyám után szabadon-teszem hozzá mosolyogva, mire Daenerys köhécselni kezd:
-Egoista.
-Elnézést, mondtál valamit?-Nézek rá felvont szemöldökkel, mire a lány ártatlanul pislogni kezd.
-Én? Dehogy, csak biztosan beszippantottam egy muslicát és azt nyelhettem félre. Iszom is gyorsan, mielőtt megfulladok-nyúl a poharáért, de közben nem igazán tudja elrejteni a mosolyát.
-Ezt majd később befejezzük-figyelmeztetem, aztán visszanézek a nagynéném felé.-De nem zárom ki az iskolák közül a Columbiát sem vagy a Briart, esetleg a Boston College-t sem.
-Bárhova is kerültök, csak jól járni tudnak majd veletek-mosolyog rám Alec, majd Jaredre néz.-Ne és neked mik a terveid?
-A Harvard nekem is-vágja rá teli szájjal-, de a B tervek nekem is azok, amik Hardynnak.
-Szerintem a fiúk még a temetésükre is együtt mennek majd-sóhajt fel Jared anyukája mosolyogva, amivel nevetést csal ki a többiekből.
Daeny is felnevet, de látom, hogy előtte összerezdül, így ismét megszorítom egy kicsit a kezét és a füléhez hajolok:
-Az nem most lesz még. Ennyire könnyen nem rázol le.
Daenerys rám néz és halványan elmosolyodik.
-Nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy fenyegetésnek vegyem.
-Egyértelműen az első verzió.
-Mhm-bólogat összevont szemöldökkel, tettetett komolysággal-, egyértelműen.
-Direkt hergelsz fel, hogy utána bevasaljam ezt rajtad, amint kettesben maradunk?-Szaladnak fel újra a szemöldökeim.
-Hergellek?-kap a mellkasához felháborodottan.-Én csak beszélgetni próbálok.
-Hát persze-biccentek, s nem bírom ki, hogy ne hajoljak az ajkaira és lopjak tőle egy csókot, amit természetesen azonnal viszonoz.

Daenerys:
A kerti sütögetés után egy nappal, itt ülök az új szobámban és a laptopom előtt görnyedek, hogy megírjam a továbbtanuláshoz kért motivációs levelet, amik egy elég jó támpontot adnak az egyetemeknek arról, hogy milyenek is a diákok, akiket behívnak egy elbeszélgetésre. Már előbb is meg akartam ezt írni, de közben több dolog is történt, amire nem számítottam. Például felrobbant a kórház és elvesztettem a szüleim, amitől olyan mélypontra kerültem, amiből anno Faye-t kirángattam. Mégha nem is az lett a vége annak a bizonyos kirángatásnak, mint amire számítottam. A legijesztőbb mégis az az egészben, hogy amikor annyira pocsékul lettem, hogy szinte nem mozdultam ki a szobámból, megértettem Faye akkori álláspontját egy kicsit. Gondoltam rá, hogy én is olyat teszek, amit nem kellene, hiába tudtam, hogy az nem old majd meg semmit. Szerencsére viszont Flynn, Faye és Jared rendszeresen rám néztek és alig voltam egyedül, így esélyem sem volt megtenni. Amikor pedig mégis lett volna, mintha hallottam volna anya és apa hangját, ahogy arra kérnek, hogy ne tegyem. Persze lehet, hogy ez csak a józanabbik eszem volt és így próbált megvédeni magamtól és a démonjaimtól, de a lényeg az, hogy nem lett baj-legalábbis nagyobb nem-és nem követtem el egy végleges hibát. Így most ülhetek itt és küzdhetek azzal, hogy megírjam ezt. Hihetetlen, hogy több ezer szavas fejezeteket tudok írni és kábé öt perc alatt papírra tudok vetni egy verset, de a kötelező esszékkel vagy beadandókkal, amiknek maximum ötszáz szavasaknak kell lennie-most mégcsak pontos szószám sincs-olyan szinten vért szoktam izzadni, mintha a világ egyik legnehezebb dolgát kellene megoldanom.
A tekintetem visszasiklik a laptopra és azon lévő kérdésre, amit felírtam a dokumentumba:
Mi akarsz lenni öt év múlva?
A kurzor türelmetlenül várja, hogy gépelni kezdjek, ami még egy nyomást helyez a vállamra. Mintha nem izgulnék így is eléggé emiatt az egész továbbtanulás miatt...
Lehunyom a szemeim és veszek egy mély levegőt, hogy kikapcsoljam az agyam és komolyan átadjam magam az érzéseknek, valamint az ösztöneimnek. Kizárom az aggodalmakat, a félelmeket, az idegességet és a külvilágot. Mindent, ami csak megzavarhat vagy elterelheti a figyelmem. Mélyen lélegzem ki és be párat, aztán újra kinyitom a szemem. Nem egyszerű mindent teljesíteni ezeket a pontokat-főleg az a része nem az, hogy kikapcsoljam az agyam-, de úgy látszik, hogy működik, mert az ujjaim ösztönösen járni kezdenek a billentyűzeten, kopogó hangot kiadva a szobában:
Mi akarsz lenni öt év múlva?
Ez az a kérdés, amit, ha meg kell válaszolnia egy végzős diáknak, akkor görccsel a gyomrában kezd el azon gondolkozni, hogy mi a megfelelő válasz, amivel lenyűgözheti a felvételiztetőket, hogy aztán egy statisztikára alapozva talán jobb esélyekkel indulhasson az egyetemi bejutás komoly listáján. Igen, a legtöbb diák pontosan ezt csinálja, de én sosem voltam olyan, mint a legtöbb diák. Nem volt olyan életem, mint nekik, sem olyan vágyaim vagy gondolkozásom. De amiben a legjobban különböztem az az volt, hogy soha nem hazudtam úgy, mint ők. Úgy döntöttem, hogy most sem fogok és, ha nem megfelelő az őszinte válaszom, akkor legközelebb majd átgondolom, hogy mennyit kell kamuznom, hogy a rendszernek is tetszen, amit írok és, ha az őszinte szavaim nem meggyőzőek, akkor talán nem ez az én utam, így fejest ugrom a hazugság mentes válaszba.
Egy a családomban bekövetkezett tragédia után megtanultam, hogy a holnap egyáltalán nem biztos. Azt, hogy az életünket nem is biztos, hogy mi irányítjuk és, hogy egyetlen pillanat képes mindent a feje tetejére állítani és teljesen átalakítani mindazt, aminek addig értelme volt és jelentősséggel bírt a számunkra. Szóval, az, hogy öt év múlva mi szeretnék lenni, az hogy lehetne biztos? Most azt mondom, hogy el akarok indulni egy bizonyos irányba, ami engem érdekel, de nem ígérhetem meg, hogy fél év után nem fogom meggondolni magam, mert valami más tetszik meg. Nyitott ember vagyok kicsi korom óta és nagyon sok minden érdekel. Ez mindig is így volt és szerintem így is lesz, ráadásul szeretem a kihívásokat, úgyhogy nem biztos, hogy nem veszek több felelősséget a nyakamba. Szóval simán előfordulhat, hogy valami más felé is elkezdek nyitni, ami eredetileg nem volt előre betervezve. Semmi nem biztos. Abban viszont biztos vagyok, hogy mióta az eszemet tudom, a zene a mindenem. Na jó, csak majdnem. Ott van a családom, a barátaim, a szenvedélyem, amit az írásban találtam meg és a sport, ami mindig kikapcsol és feltüzel egyszerre. Viszont az igaz, hogy a zenében otthon érzem magam.
Tudom...ez nem válasz arra, hogy mi szeretnék lenni öt év múlva. Talán azért, mert mint mondtam, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy öt év múlva is szeretnék úgy hazamenni, hogy hatalmas ölelés fogad a keresztszüleimtől. Szeretnék úgy belépni az ajtón, hogy a fogadott bátyám olyan mosollyal és kedves szavakkal fogad, ahogy mindig. Hogy a legjobb barátnőm, aki szinte a testvérem, ugyanúgy elmesélje, hogy milyen napja volt és mi bántja. Hogy a legjobb barátom csillogó szemekkel biztasson, hogy a szüleim képét megnézve tudjam, hogy büszkék rám. Azt is szeretném, hogy, bár bugyután hangzik, de a barátom ugyanolyan csillogó szemekkel nézzen rám, mint eddig és legalább annyira támogassuk egymást. Öt évvel ezután is szeretnék szeretni és szeretve lenni. Szeretnék új dolgokat kipróbálni, olyan helyen dolgozni, amit élvezek, kiélvezni az élet apró örömeit és minden nap úgy kelni, mintha az lenne az utolsó és így kihasználni azt. Mert sosem tudhatjuk, hogy mikor köszönünk el egymástól utoljára...
Mondtam, hogy ez nem egy hagyományos válasz lesz erre a kérdésre, de vállalom, mivel én sem vagyok hagyományos. Azt szeretném, hogy öt év múlva, amikor azt csinálom majd, amit szeretek, legyen az bármi...én legyek a szeretteim számára az otthon. Mert ez akarok lenni én. Valaki, akire mások otthonként gondolnak és őszintén szeretnek. És valaki, aki majd, ha visszanézi az élete kisfilmjét, azt mondhatja, hogy jól döntöttem. Szóval a lényeg, hogy jelenleg...fogalmam sincs, de talán ez benne a szép. És biztos vagyok benne, hogy sok társam van ugyanilyen cipőben, csak nem merik kimondani vagy jelen esetben leírni. Én megtettem és vállalom a következményeit. Ez lennék én...a lány, aki majd öt év múlva válaszol, hogy mi lett belőle és büszkén felel majd visszagondolva erre a kérdésre.
Még átolvasom párszor, mielőtt végleg rámennék a mentés és a küldés gombjára, de a néhány elírás kijavítása után nem igazán tudom, hogy mi mást írhatnék még bele. Ez az, ami a szívemből szól és az, amit érzek. Tudom, hogy ha elkezdeném kijavítgatni és átírni vagy tovább írni, akkor már nem lenne az igazi. És végülis, nem hazudtam: már nem félek elküldeni, mert én őszinte voltam. Ha ez nem tetszik nekik, akkor nem is akarok oda menni tanulni.
Kopogás harsan fel az ajtó felől, amire felkapom a fejem. Hardyn az ajtóban áll, a mellkasa előtt összefont karokkal és a halántékát az ajtófélfának döntve néz rám. Felajánlotta, hogy segít nekem, de megmondtam, hogy ezzel egyedül kell megküzdenem és így megkértem, hogy adjon egy kis időt. Addig ő a szobájában írta a házit, amit én már reggel letudtam.
-Na hogy megy?-Kérdezi az arcom fürkészve, mire megveregetem magam mellett az ágyat.
-Kész van-felelem, s kinyújtom felé a karom.-Megnézed?
Hardyn ajkai felfelé görbülnek, miközben hevesen bólogatni kezd, s ellöki magát az addigi támaszától. Lassan ide sétál hozzám, majd leül mögém és hátulról átölelve, elkezdi olvasni az írásomat. Most viszont egy kicsit izgulni kezdek. Hardyn reakciójától jobban tartok, mint bármelyik egyetemétől. És nem csak azért, mert nagyon szeretném, ha tetszene neki, hanem azért is, mert őt is beleírtam ebbe az egészbe, pedig még nagyon friss ez a dolog kettőnk között és igen csak a jövőről írtam a válaszomban. De a tegnapi után nőtt bennem a vágy, hogy Hardynnal igenis megküzdjünk ezért és kitartsunk hosszú évekig. Azok után, hogy végig annyira figyelt rám és mellettem volt; hogy feltűnt neki, hogy mennyire vívódom magamban...szeretném, ha ezt igazán komolyra váltana.
-Szeretnéd, ha évekkel később is melletted lennék?-Néz rám, miután elolvasta, amitől nekem égni kezd az arcom, pedig valahogy tudtam, hogy ezt nem fogja kihagyni.
Lesütöm a szemeim, s lassan bólintok, amitől Hardyn szorosabban kezd ölelni.
-Legyen így-suttogja a fülembe, én pedig a mellkasába fúrom a fejem.
-Jó lett?
-Nyers, mégis érzelmes és őszinte. Pontosan olyan, mint te-feleli mosolygós hangon, mire felkapom a fejem.
-És az mit jelent? Nagyon nyers?
-Nyers-bólint komolyan, de aztán elmosolyodik-, imádom-fordít magával szemben és finoman megcsókol.-Annyira ügyes vagy. Nagyon jó lett. Ők is imádni fogják. Hülyék lennének, ha nem-simogatja az arcom finoman, amitől nekem a pulzusom felgyorsul.
Az, hogy így lát engem, hogy ennyire támogat és hisz bennem, perzselő forróságot ébreszt a mellkasomban.
-Komolyan így gondolod?
-Szoktam én hazudni neked?-Vonja fel a szemöldökét, amire csak fejrázással tudok válaszolni.-Gyere-biccent a laptop felé-, küldjük el.
-Azt mondtad, hogy legyen így-szólalok meg az email elküldése után, de nem merek ránézni.
-Tessék?
-Amikor igennel válaszoltam arra, hogy évekkel később is szeretnélek-e magam mellett tudni, akkor azt mondtad, hogy legyen így.
-Valóban-feleli röviden, s én lassan rávezetem a tekintetem.
-Valóban? Ennyi?
-Mit kellene ezen ragozni?-Vonja fel a szemöldökét.-Én is örülnék, ha ez így lenne. Nem akarlak elveszíteni-rázza meg a fejét.
Mielőtt felfoghatnám, hogy mit teszek, a nyakába ugrom és jó szorosan megölelem. Nem érdekel, hogy ez mennyire gyors. Így érzek jelenleg és ezen nincs mit bonyolítani. Hardyn belopta magát a szívembe és napról napra biztosabb kezdek lenni abba, hogy szerelmesebb leszek belé, mint eddig valaha voltam.