Lucynak nyugtalan éjszakája volt. Álmában újra meg újra feltűntek a szülei - integettek neki, de nem szóltak hozzá. Ron és Hermione koronával a fejükön álltak és nézték, hogyan zokog Mrs Weasley Sipor holtteste fölött - aztán Lucy megint egy zárt ajtóban végződő folyosón találta magát. Végül arra ébredt, hogy sajog a homloka, és hogy Ron, aki már felöltözött és valamiért a szobájában volt, beszél hozzá.

- ...jó lesz, ha sietsz, mert anya már most a haját tépi, azt mondja, le fogjuk késni a vonatot...

A házban hatalmas felfordulás volt. Abból, amit Lucy öltözködés közben hallott, annyit sikerül kihámoznia, hogy Fred és George nem akarták cipelni a ládáikat, ezért megbűvölték őket, hogy maguktól lerepüljenek a földszintre. Ennek az lett az eredménye, hogy a ládák elütötték Ginnyt, s a lány két emeletet gurult lefelé a lépcsőn.

Mrs Black és Mrs Weasley egymást túlharsogva ordítottak:

- ...össze is törhette volna magát, ti agyalágyultak!

- ...undok korcsok, bemocskoljátok atyáim házát...

Lucy már majdnem menetkész volt, mikor Hermione kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a visszatérő Hedviget. Barátnője gyorsan megvárta, amíg Lucy elvégzi az utolsó simításokat, majd együtt mentek át Harryhez. Útközben fülelte, mi zajlik a földszinten és így készen álltak a válaszokkal, mikor Harry kérdezgetni kezdett: egyébként a fiú is már a cipőjét kötötte be.

- Hedvig visszajött anyáéktól - mondta Hermione, míg a bagoly jól nevelten átrepült kalitkája tetejére.

- Készen vagy? - kérdezte Lucy.

- Mindjárt. Ginny hogy van? - kérdezett vissza Harry, miközben orrára biggyesztette a szemüvegét.

- Mrs Weasley elsősegélyt nyújtott neki - felelte Hermione. - De most meg Rémszem kitalálta, hogy nem indulhatunk el, amíg Sturgis Podmore meg nem érkezik, mert így hiányos a testőrgárda.

- Testőrgárda? - csodálkozott Harry. - Testőrök kísérnek minket a King's Crossra?

- Téged és Lucyt kísérnek testőrök - pontosított Hermione.

- Csak tudnám, minek - értetlenkedett Lucy. - Voldemort lapít mostanában. Attól félnek, hogy egy kuka mögül ránk veti magát?

Hermione szaporán pislogott az órájára.

- Nem tudom... - felelte szórakozottan. - Mordon mondta... De ha nem indulunk el perceken belül, biztos, hogy lekéssük a vonatot...

- Elképzelhető lenne, hogy lejöjjetek végre?! - zengett be az ajtón Mrs Weasley hangja.

Hermione akkorát ugrott, mintha megcsípték volna, és kirohant a szobából. Lucy gyorsan utánasietett, a szobájában felkapta Árész kalitkáját, a Tűzvillámját, meg a ládáját és Hermione után sietett. Épp Harry előtt fordult ki a szobájából és egymás után siettek le a lépcsőn.

Mrs Black portréja tombolt a dühtől, de senki nem vette a fáradságot, hogy behúzza előtte a függönyt - a nagy zsivajtól úgyis megint felébredt volna.

- Lucy, Harry, ti velem jöttök és Tonksszal! - kiabálta Mrs Weasley, túlharsogva az ismétlődő Sárvérűek! Korcsok! Mocskos bitangok! ordításokat. - Hagyjátok itt a ládákat és a baglyokat, Alastor majd gondoskodik a poggyászról... Az ég szerelmére, Sirius, Dumbledore megmondta, hogy ne csináld!

Miközben Harry és Lucy az előszobában elszórtan álló ládákat kerülgetve Mrs Weasley felé igyekeztek, egyszerre egy medveszerű, fekete kutya szegődött melléjük.

- Mit bánom én! - legyintett dühösen Mrs Weasley. - Csinálj, amit akarsz, de én nem felelek érte!

Azzal kitárta a bejárati ajtót, és kilépett a bágyadt szeptemberi napfénybe. Harry, Lucy és a kutya követték. Az ajtó becsukódott mögöttük, és Mrs Black hangja abban a szempillantásban elnémult.

Lucy mélyet szívott az őszi levegőből. Most jutott csak eszébe, hogy egy hónapja el se hagyta a házat és nem látott napfényt. Talán ezért is volt olyan fehér a bőre; legalábbis Harrynek vagy három árnyalattal volt sötétebb és ő is elég sápadtnak tűnt a napfényben.

Miközben lefelé mentek a bejárati lépcsősoron, Harry körülnézett.

- Hol van Tonks? - kérdezte.

Abban a minutumban, ahogy leértek a járdára, a lépcső eltűnt a hátuk mögül.

- Mindjárt találkozunk vele - felelte mogorván Mrs Weasley, és bosszús pillantást vetett a Lucy mellett ügető kutyára.

A sarkon furcsa külsejű öregasszony lépett oda hozzájuk: apró csigákba göndörödő, ősz haja volt, s rajta olyan alakú piros kalapot viselt, mint egy torta, amire ráültek.

- Helló - köszönt, és rákacsintott Harryre és Lucyra. Aztán az órájára pillantott. - Sietnünk kell, Molly, késésben vagyunk.

- Tudom, tudom... - morogta Mrs Weasley, és megnyújtotta lépteit. - Rémszem az oka, azt akarta, hogy várjuk meg Sturgist... Bárcsak Arthur az idén is tudott volna szerezni kocsikat a minisztériumtól... de Caramel mostanában egy üres tintásüveget se enged elhozni neki... Hogy képesek a muglik nap mint nap varázstalanul utazni?

A nagy fekete kutya azonban szemlátomást élvezte a sétát. Vidáman ugatva körbeszaladta őket, elzavart néhány galambot, majd kergetni kezdte a saját farkát. Harry és Lucy nem állták meg nevetés nélkül, Mrs Weasley viszont olyan dühös orr-ráncolást mutatott be, hogy az Harry bevallása szerint már szinte Petunia nénit idézte.

Húsz percet gyalogoltak a King's Crossig, s ez alatt az idő alatt csak annyi említésre méltó történt, hogy Sirius Harry és Lucy szórakoztatására megkergetett két macskát. Lucy mindannyiszor megsimogatta a kutya füle tövét, valahányszor az elhaladt mellette. A pályaudvarra érve azután odasétáltak a kilences és tízes vágányok peronját elválasztó falhoz, és kivárták, amíg senki nem figyel oda rájuk. Akkor egymás után nekidőltek a falnak, és könnyedén átléptek a kilenc és háromnegyedik vágányra, ahol a Roxfort expressz gőzmozdonyos szerelvénye várakozott indulásra készen. A peron zsúfolva volt a búcsúzó diákokkal és az őket kísérő szülőkkel. Amint Lucy orrát megcsapta a mozdony füstjének jól ismert illata, megint felpezsdült lelkében az öröm... Végre visszamegy a Roxfortba!

- Remélem, a többiek is ideérnek - szólt Mrs Weasley, aggódó pillantásokat vetve a peron végén emelkedő kovácsoltvas boltív felé, ahonnan az érkezőket várták.

- Szép kutyátok van, Lucy! - kiáltott rájuk egy magas, rasztahajú fiú.

- Kösz, Lee - bólintott vigyorogva Lucy. Sirius vadul csóválta a farkát.

- Hála az égnek - sóhajtott fel Mrs Weasley. - Megjött Alastor a csomagokkal. Nézzétek...

A boltív alatt megjelent egy ládákkal megrakott kuli, s mögötte egy bicegő hordár, aki mélyen a szemébe húzta sapkáját.

- Minden rendben - dörmögte oda Mordon Mrs Weasleynek és Tonksnak. - Nem hiszem, hogy követtek minket...

Néhány másodperccel később Mr Weasley, Ron és Hermione is felbukkantak a peronon, s mire levették ládáikat Mordon kulijáról, Fred, George és Ginny is megérkezett, Lupin kíséretében.

- Esemény? - kérdezte Mordon.

- Semmi - felelte Lupin.

- Sturgisról akkor is jelentést teszek Dumbledore-nak - morogta Rémszem. - Ezen a héten már másodszor maradt el. Kezd olyan megbízhatatlan lenni, mint Mundungus.

- Hát akkor... vigyázzatok magatokra! - mondta Lupin, és sorban mindenkivel kezet fogott. Harryt, aki az utolsó előtti volt a sorban, vállon is veregette, utolsóként Lucy pedig egy szoros ölelést is kapott. - Ti is legyetek óvatosak!

- Úgy van: húzzátok be a nyakatokat, és tartsátok nyitva a szemeteket! - bólintott Mordon, s ő is kezet rázott Harryvel és Lucyval. - Mindenkinek mondom: jól gondoljátok meg, hogy mit írtok le. Bizalmas információ még véletlenül se kerüljön levélbe.

- Örülök, hogy megismertelek benneteket - búcsúzott Tonks. Átölelte Lucyt, Hermionét és Ginnyt. - Ha minden igaz, nemsokára viszontlátjuk egymást.

Felhangzott a figyelmeztető sípszó. Azok a diákok, akik még a peronon álltak, most a vonatajtókhoz tódultak.

- Gyorsan, gyorsan... - Mrs Weasley átölelte azokat, akik épp a keze ügyébe kerültek - Harryt kétszer is a nagy kapkodásban. - Írjatok... Jók legyetek... Ha itthon felejtettetek valamit, majd utánatok küldjük... Szálljatok fel, gyorsan, siessetek...

A fekete kutya a hátsó lábára állt, s a két mellsőt Harry vállára helyezte. Mrs Weasley nyomban ott termett, a vonat felé lökte Harryt, s közben rásziszegett a kutyára:

- Az ég szerelmére, Sirius, viselkedj állat módjára!

Lucy gyorsan megölelte a kutya nyakát, egy puszit nyomott a homlokára, majd felugrott a vonatra, ami lassan elindult.

- Viszlát! - kiáltott ki Harry és Lucy a nyitott ablakon, mikor a vonat mozgásba lendült. Ron, Hermione és Ginny ott álltak mellette, és integettek. Tonks, Lupin, Mordon és a Weasley házaspár alakja egykettőre beleolvadt a tömegbe, a fekete kutya viszont még sokáig ott loholt Lucyék ablaka alatt. A peronon álló emberek nevetve nézték, hogyan kergeti a vonatot - aztán a szerelvény bekanyarodott, és Sirius is eltűnt.

- Nem lett volna szabad kikísérnie minket - csóválta a fejét Hermione.

- Ne aggódj már! - legyintett Ron. - Szegény hónapok óta ki se tette a lábát a házból.

Fred összecsapta a tenyerét.

- Na jó, nincs időnk estig csevegni - mondta. - Üzleti ügyünk van Lee-vel. Sziasztok!

Azzal az ikrek elindultak jobbra a kocsi folyosóján.

A vonat még jobban felgyorsult, úgyhogy az elsuhanó házak már csak színes villanásoknak tűntek.

- Menjünk, keressünk magunknak egy fülkét! - indítványozta Harry.

Ron és Hermione egymásra néztek.

- Öhm - motyogta Ron.

- Figyeljetek... - szólt kelletlenül Hermione - nekünk Ronnal át kell mennünk a prefektusok kocsijába.

Ron nem nézett rá Harryre; egyszerre roppantul érdekelni kezdte bal keze körmének állapota.

- Ja persze... - bólintott Harry. - Jól van, menjetek.

- Nem hiszem, hogy egész úton ott kell maradnunk - sietett hozzátenni Hermione. - A levélben azt írták, hogy eligazítást kapunk az iskolaelső fiútól és lánytól, aztán a folyosókon kell időnként járőröznünk.

- Jól van - ismételte Harry. - Akkor majd később találkozunk.

- Persze... - dörmögte Ron, nyugtalan oldalpillantást vetve barátjára. - Semmi kedvem nincs átmenni oda. Szívesebben maradnék... De hát muszáj... Nekem ez nem öröm, én nem vagyok Percy - fejezte be dacosan.

- Tudjuk, hogy nem vagy Percy - mosolygott Lucy. Ron és Hermione ládájukat vonszolva, Csámpással és Pulipinty kalitkájával a kezükben elindultak a vonat eleje felé. Lucy vetett egy pillantást a bátyjára: Harry kicsit elveszettnek tűnt, és szomorú tekintettel követte barátaikat.

- Gyertek! - szólt rájuk Ginny. - Ha sietünk, talán nekik is tudunk foglalni helyet.

- Jó, menjünk - bólintott Harry. Lucy felemelte Árész kalitkáját, másik kezével pedig megfogta a ládát. Ginnyvel és Harryvel elindultak a folyosón, s menet közben sorra bepillantottak a fülkék üvegezett ajtaján. Mindegyik szakasz tele volt. Lucy észrevette, hogy feltűnően sok diák bámulja meg őt és Harryt - sőt voltak, akik megbökték szomszédjukat, és rájuk mutogattak. Miután öt egymást követő fülkénél ezt tapasztalta, végre eszébe jutott a magyarázat: a Reggeli Próféta egész nyáron azt sugalmazta olvasóinak, hogy ők öntelt, nagyotmondó alakok.

Eltűnődött, hogy vajon a bámészkodók és akik összesúgnak a háta mögött, elhitték-e az újság meséit.

A legutolsó kocsiban összetalálkoztak Neville Longbottommal. Neville kerek arcán verejtékcseppek ültek - szemlátomást nagy nehézséget okozott neki, hogy ne veszítse el se a ládáját, se kapálózó varangyát, Trevort.

- Szia, Harry - zihálta. - Szia, Lucy, szia, Ginny... minden fülke tele van... nem találtam helyet...

- Honnan veszed, hogy mind tele van? - felelte Ginny, aki időközben eloldalazott Neville mellett, és benézett a következő fülkébe. - Ebben itt például csak Lüke Lovegood ül...

Neville valami olyasmit motyogott, hogy senkit nem akar zavarni.

- Ne butáskodj már! - nevetett Ginny. - Nem harapja le a fejed!

Azzal kinyitotta az ajtót, és bevonszolta a fülkébe a ládáját.

Lucy, Harry és Neville követték.

- Szia, Luna - köszönt Ginny. - Szabad a többi hely?

Az ablaknál ülő lány felnézett rájuk. Derékig érő, kusza, piszkosszőke haja volt, szinte fehér szemöldöke és dülledt, kerek szeme, ami a szüntelen csodálkozás kifejezését kölcsönözte arcának.

Lucy egy szempillantás alatt rájött, miért nem akaródzott Neville-nek beülni ebbe a fülkébe. A lányról lerítt, hogy nem normális, bár nehéz volt megállapítani, hogy mi utal leginkább erre: az, hogy a varázspálcája a bal füle mögött van, hogy vajsörös dugókból fűzött nyakláncot visel, vagy hogy fejjel lefelé tartja az újságot.

A lány végignézett négyükön, s végül Harryn állapodott meg a tekintete. Lassan bólintott.

- Kösz - mosolygott rá Ginny.

Harry és Neville feltuszkolták a négy ládát meg Hedvig és Árész kalitkáját a poggyásztartóra, majd leültek. Luna némán figyelte őket fejjel lefelé tartott újságja - a Hírverő magazin egy példánya - fölött. Lucynak feltűnt, hogy a lány sokkal ritkábban pislog, mint más emberek. Merev tekintettel bámulta Harryt, aki szemlátomást most már bánta, hogy szembeült vele.

- Jó volt a vakáció, Luna? - érdeklődött Ginny.

- Igen - felelte álmatagon a lány, szemét továbbra is Harryre szegezve. - Igen, nagyon jó volt... Te Harry Potter vagy - tette hozzá váratlanul.

- Igen, tudom - morogta Harry.

- Te pedig Lucy Potter - nézett most Lucyra. A lány kicsit meglepődött; nem úgy tűnt, hogy Luna felismerte volna.

- Így van - vonta meg a vállát.

Neville nevetett, s Luna szeme most felé fordult.

- Hogy te ki vagy, azt nem tudom.

- Senki - sietett a válasszal Neville.

- Nem vagy senki! - pirított rá Ginny. - Neville Longbottom... Luna Lovegood. Egy évfolyamba járunk Lunával, de ő hollóhátas.

- Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted - recitálta éneklő hangon Luna, aztán felemelte megfordított újságját, elbújt mögötte, és hallgatásba burkolózott. Harry, Lucy és Neville elképedt pillantást váltottak, Ginny pedig a markába kuncogott.

A vonat időközben kiért a városból, s most sík mezők között haladt. Furcsa, bizonytalan idő volt; egyik percben vakító napfény áradt be a fülkébe, a másikban fenyegető, sötét felhőtömegek árnyéka vetült rájuk.

- Találjátok ki, mit kaptam a születésnapomra! - szólt Neville.

- Még egy nefeleddgömböt? - tippelt Lucy, arra a szerkezetre célozva, amit Neville a nagyanyjától kapott lyukacsos emlékezetének megsegítése végett.

- Nem - rázta a fejét a fiú. - Bár egy olyan is jól jönne, mert a régi elkeveredett valahol... Nem, ezt nézzétek meg!

Beledugta iskolatáskájába a szabad kezét, a másikkal még mindig Trevort markolta, és némi kotorászás után előhúzott egy virágcserepet. A beleültetett növény leginkább kis szürke kaktuszhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy tüskék helyett kelésszerű dudorok borították.

- Mimbulus Mimbeltonia - mutatta be büszkén Neville -, közönséges nevén butykor.

Lucy szemügyre vette a furcsa cseréplakót. Az egyenletesen lüktetett, s ettől egy kórosan elváltozott belső szerv benyomását keltette.

- Nagyon-nagyon ritka növény - magyarázta lelkesen Neville. - Szerintem még a roxforti füvészkertben sincs ilyen. Alig várom, hogy megmutathassam Bimba professzornak! Algie nagybácsim hozta Asszíriából. Remélem, sikerül majd szaporítani.

Lucy tudta, hogy a gyógynövénytan Neville kedvenc tantárgya, ennek ellenére nem értette, miért van úgy oda a fiú a satnya kis növényért.

- Van valami... érdekes benne? - kérdezte bizonytalanul Harry.

- Egy csomó minden! - büszkélkedett Neville. - Fantasztikus védekező mechanizmusa van! Fogd csak meg Trevort...

Azzal Harry kezébe nyomta a varangyot, és gyorsan előkotort egy pennát a táskájából. Luna Lovegood kissé lejjebb eresztette fordított újságját, hogy kilásson fölötte. Neville szemmagasságba emelte a Mimbulus Mimbeltoniát, nyelve hegyét kidugva célzott, majd pennájával erősen megbökte a növényt.

A hatás nem maradt el: a kaktusz összes dudorából sűrű, bűzös, sötétzöld váladék lövellt ki, bemocskolva a plafont, az ablakot és Luna Lovegood újságját. Lucy és Ginny, akik az utolsó pillanatban lehajtották a fejüket, csupán úgy festettek ezek után, mintha nyálkás, zöld sapkát viselnének. De Harry, aki a kapálózó Trevorral bajlódott, jó adagot kapott az arcába az állott trágyát idéző szagú anyagból.

Neville, aki a derekáig zöld volt a váladéktól, megrázta fejét, hogy legalább a szemét ki tudja nyitni.

- Bo-bo-bocsánat... - hebegte. - Most próbáltam ki először... nem gondoltam, hogy ennyire... Nem kell félni, a butykornyál nem mérgező - tette hozzá gyorsan, miután Harry nagy csomó ragacsot köpött a padlóra.

A következő pillanatban kinyílt a fülke ajtaja.

- Ó... szia, Harry! - szólt egy meglepett hang. - Öhm... rosszkor jöttem?

Lucy felnézett és rögtön sajnálni kezdte Harryt, aki eközben fél kezébe fogta Trevort, és letörölte a zöld ragacsot szemüvege lencséjéről. Az ajtóból ugyanis Cho Chang mosolygott rá, akiért a fiú már tavaly is gyengéd érzelmeket táplált.

- Á... szia - nyögte ki Harry.

- Hát... csak gondoltam, beköszönök... - mondta pironkodva Cho, és már fordult is kifelé. - Sziasztok.

Azzal becsukta az ajtót, és elment. Harry nagyot nyögve roskadt hátra az ülésen.

- Semmi baj! - vigasztalta Lucy, majd előhúzta a varázspálcáját. - Egy pillanat, és tiszták leszünk... Suvickus!

A butykornyál eltűnt.

- Bocsánat... - ismételte megszeppenve Neville.

Ron és Hermione majdnem egy óráig elmaradtak, úgyhogy a mozgóbüfés boszorkányt is lekésték. Harry, Lucy, Ginny és Neville már elpusztították az összes tökös derelyét, és javában cserélgették csokibékás kártyáikat, mikor végre nyílt az ajtó, és belépett a két prefektus Csámpás meg a rikoltva huhogó Pulipinty társaságában.

- Éhen halok - nyögte Ron, azzal felzsuppolta Pulipinty kalitkáját Árészé mellé, elmart egy csokibékát Harry készletéből, és ledobta magát az ülésre. Miután kicsomagolta az édességet, és leharapta a béka fejét, behunyt szemmel hátradőlt, mintha az utolsó csepp ereje is elhagyta volna.

- Idén is két prefektust jelöltek ki minden házból - kezdte beszámolóját Hermione, aki kimondottan rosszkedvűnek tűnt. - Egy fiút és egy lányt.

- Hármat találhattok, hogy ki lett a mardekáros prefektus - szólt Ron, még mindig behunyt szemmel.

- Malfoy - vágta rá egyszerre Lucy és Harry. A lány úgy érezte, mintha egy lidérces álma vált volna valóra.

- Talált - bólintott Ron, és a szájába tömte a csokibéka maradékát.

- A társa meg az a liba, Pansy Parkinson - dohogott Hermione. - Fel nem tudom fogni, hogy csinálhattak belőle prefektust, mikor olyan sötét, mint egy kupán vágott troll...

- Kik a hugrabugosok? - érdeklődött Harry.

- Ernie Macmillan és Hannah Abbott - felelte tele szájjal Ron.

- A Hollóhátból meg Anthony Goldsteint és Padma Patilt nevezték ki - egészítette ki a névsort Hermione.

- Padma Patillel mentél a karácsonyi bálba - csendült egy álmatag hang.

Valamennyien Luna Lovegood felé fordították a fejüket. A lány kinézett a Hírverő alsó széle fölött, és ezúttal Ront bámulta meredten.

Ron lenyelte a falatot.

- Igen, tudom, hogy vele mentem - felelte kissé meglepetten.

- Padma nem érezte túl jól magát - folytatta Luna. - Egy kicsit megsértődött rád, mert nem akartál táncolni vele... Engem nem zavart volna - tette hozzá merengve. - Nem szeretek táncolni.

Azzal megint eltűnt a Hírverő mögött. Ron néhány másodpercig tátva maradt szájjal meredt a magazin borítólapjára. Aztán kérdő tekintettel Ginnyre nézett, de húga csak tömködte a szájába az öklét, hogy visszafojtsa nevetését. Ron pislogva megcsóválta a fejét, és az órájára nézett.

- Bizonyos időközönként ellenőrző őrjáratot kell tartanunk a folyosón - magyarázta Lucynak, Harrynek és Neville-nek. - A rendetlenkedőket meg is büntethetjük. Alig várom, hogy rajtakapjam valamin Crakot és Monstrót...

- Nem azért vagy prefektus, hogy visszaélj a hatalmaddal! - szólt rá szemrehányóan Hermione.

- Persze, és Malfoy se fog visszaélni vele, mi? - vágott vissza epésen Ron.

- Le akarsz süllyedni az ő szintjére?

- Nem, csak előbb akarom elkapni a barátait, mint ő az enyémeket.

- Az ég szerelmére, Ron...!

- Monstrót íratnod kell - tanácsolta Lucy fogadott testvérének. - Bele fog pusztulni, mert utál írni.

Ron bólintott, majd fájdalmasan elfintorodott, úgy tett, mintha a levegőbe írna, és utánozta Monstro mély, morgó hangját:

- Olyan... vagyok... elölről... mint a... pávián... hátulról...

Mindenki nevetett a viccen, s leghangosabban épp Luna Lovegood. Visító kacagásával felriasztotta Hedviget, aki mérges szárnycsapkodásba kezdett, Csámpás pedig ijedtében felugrott a poggyásztartóra, és onnan sziszegett a lányra. Lunát úgy rázta a nevetés, hogy újságja kicsúszott a kezéből, leszánkázott a lábán, és a padlóra esett.

- Ez vicces volt!

Luna tátott szájjal kapkodott levegő után, s dülledt szeme könnyben úszott, úgy meredt Ronra. A fiú döbbenten nézett körül, a többiek pedig most már az ő arckifejezésén nevettek, no meg azon, ahogy Luna Lovegood a hasára szorított kézzel, előre-hátra hajladozva, véget nem érően kacagott.

- Engem nevetsz ki? - kérdezte gyanakodva Ron.

- A pávián... hátulról! - kacagta Luna, szúró oldalát markolászva.

Amíg a többiek Lunát nézték, Harry tekintete az újságra siklott, és nyilván megláthatott valamit, ami felkeltette az érdeklődését, mert felvette és olvasgatni kezdte. Lucyt nemigen érdekelte a Hírverő, így inkább arra figyelt, hogyan próbálta lecsillapítani a nevetőrohamát Luna.

- Találtál benne valami jót? - kérdezte nem sokkal később Ron, miután Harry becsukta a magazint.

- Kizártnak tartom - előzte meg Harryt a válasszal Hermione. - A Hírverő egy szennylap, ezt mindenki tudja.

- Már megbocsáss - fortyant fel Luna, s hangja most cseppet sem volt álmatag -, de az apám a főszerkesztője!

- Ó... - Hermione elpirult. - Persze vannak benne érdekes... tulajdonképpen egészen...

- Megkaphatnám az újságomat? - szólt hűvösen Luna, azzal kirántotta Harry kezéből a magazint. Fellapozta az ötvenhetedik oldalt, és „csakazértis" mozdulattal fejjel lefelé fordította az újságot.

Épp újra eltűnt mögötte, amikor harmadszor is kinyílt a fülke ajtaja. Lucy arra fordította a fejét; számított erre a látogatásra, de attól még semmivel sem volt kellemesebb látni Draco Malfoy sötéten vigyorgó képét. A mardekáros fiút elmaradhatatlan csatlósai, Crak és Monstro kísérték.

- Mit akarsz? - mordult rá Malfoyra Harry, mielőtt az kinyithatta volna a száját.

- Udvariasabban, Potter, különben büntetőfeladat lesz a vége - felelte Malfoy, akinek ugyanolyan egyenes szálú, szőke haja és hegyes álla volt, mint az apjának. - Amint látod, én, ellentétben veled, prefektus lettem, és ez azt jelenti, hogy én, ellentétben veled, büntetést szabhatok ki.

- Igen - vágta rá Harry - de te, ellentétben velem, egy undok féreg vagy, úgyhogy tűnj el, és hagyj minket békén!

Lucy, Ron, Hermione, Ginny és Neville nevettek. Malfoy szája sarka megrándult.

- Mesélj, Potter: milyen érzés lemaradni Weasley mögött? - kérdezte.

- Dugulj be, Malfoy! - sziszegte Hermione.

- Nocsak, érzékeny pontra tapintottam? - vigyorodott el Draco. - Szóval, vigyázz magadra, Potter, mert most én vagyok a nagykutya.

- Hordd el magad! - pattant fel Lucy.

Malfoy még egy utolsó gonosz pillantást vetett Harryre, majd Lucyra, aztán visszavonulót fújt. Crak és Monstro elcammogtak a nyomában.

Lucy becsapta utánuk a fülke ajtaját. Aztán Harryre nézett, és ebből nyomban kitalálta, hogy a fiút is megijesztette Malfoy utolsó mondata.

- Bekapnék még egy békát - szólt Ron, akinek viszont láthatóan nem tűnt fel semmi.

Lucy nem beszélhetett nyíltan Neville és Luna előtt. Váltott még egy nyugtalan pillantást Harryvel, aztán nyugtalanul hátradőlt és a kabin plafonját kezdte bámulni.

Eddig úgy gondolta, hogy Sirius partizánakciója vicces ötlet volt, most viszont egyszerre felelőtlen, ha nem egyenesen életveszélyes kalandnak tartotta... Hermionénak igaza volt... Siriusnak nem lett volna szabad elkísérnie őket a pályaudvarra. Mi van, ha Mr Malfoy felismerte a fekete kutyát, és elmondta a fiának? Mi van, ha kikövetkeztette, hogy Weasleyék, Lupin, Tonks és Mordon mind ismerik Sirius búvóhelyét? Vagy Draco csak véletlenül választotta épp a „nagykutya" szót?

A vonat már jókora utat tett meg észak felé, de az idő továbbra is meghatározhatatlan maradt. Lusta eső pöttyözte be az ablakot, aztán lagymatagon kisütött a nap, csak hogy kisvártatva megint a felhők mögé bújjon. Mikor besötétedett, és meggyulladt a fülkében a lámpa, Luna összecsavarta a Hírverőt, gondosan elhelyezte a táskájában, és attól fogva olvasás helyett Lucyt, Harryt és barátaikat bámulta. Harry az ablakhoz szorította a homlokát, hátha megpillantja a Roxfortot, de a felhőkön nem sütött át a Hold, s amúgy is alig lehetett kilátni az esőtől csíkos ablakon.

- Ideje átöltöznünk - szólalt meg végül Hermione, s mindenki egyetértett vele. Némi nehézség árán kinyitották ládáikat, ki-ki elővette az iskolai talárját, és belebújt. Hermione és Ron gondosan feltűzték a prefektusi jelvényt a mellükre - Lucy azt is észrevette, mikor Ron lopva rápillantott Harry tükörképére az ablakban.

Végül aztán a vonat lassan fékezni kezdett, és minden irányban felhangzott a szedelőzködő diákok jól ismert zsibongása. Mivel Ronnak és Hermionénak felügyelniük kellett a leszállást, megint elbúcsúztak egy időre, s addig Csámpást és Pulipintyet Lucyék gondjaira bízták.

- Viszem azt a baglyot, ha akarod... - ajánlkozott Luna Harrynek, s kinyújtotta a kezét Pulipinty kalitkájáért. Neville közben Trevort igyekezett betuszkolni a belső zsebébe, Ginny pedig Csámpással viaskodott.

- Ó... öö... kösz - felelte zavartan Harry. Átadta Pulipintyet a lánynak, s így már biztonságosabban tudta tartani Hedvig kalitkáját.

Kioldalaztak a fülkéből, s a folyosóra lépve megcsapta arcukat a friss, esti levegő. A tömeg lassan, egyenletesen hömpölygött az ajtó felé. Lucy már érezte is a tóhoz vezető utat szegélyező fenyőfák illatát. Mikor aztán végre a peronra lépett s körülnézett, várta, hogy felharsanjon a jól ismert hang, a jól ismert kiáltás: „Elsősök! Minden elsős jöjjön ide!" De hiába várt. Helyette egy egészen másféle, egy határozott női hang csendült fel:

- Elsőévesek, itt sorakozzatok! Elsőévesek, hozzám!

Egy közeledő lámpás imbolygó fénykörében Harry rövid hajú, előreugró állú boszorkányt pillantott meg: Suette-Pollts professzor volt az, a tanárnő, aki az előző tanévben egy ideig helyettesítette Hagridot a legendás lények gondozása órán.

- Hol van Hagrid? - fordult Harryhez Lucy.

- Nem tudom - felelte a fiú, nem kis aggódással a hangjában. - De szerintem menjünk tovább, mert elálljuk az utat...

- Persze...

Az állomásról kifelé menet a tömeg elsodorta őket egymás mellől. Harry és Lucy a nagy tolongásban is végig nézelődtek, hátha megpillantják Hagridot. Úgy érezték, nagy barátjuknak mindenképp ott kell lennie valahol... Hiszen annyira várták a találkozást vele... Hagridnak azonban nyoma se volt.

Nem mehetett el a Roxfortból... győzködte magát Lucy, miközben a tömeggel együtt kiaraszolt az állomás kapuján. Biztos csak megfázott vagy valami...

Körülnézett Ron és Hermione után. Meg akarta kérdezni tőlük, mit szólnak Suette-Pollts professzor újbóli felbukkanásához, de nem voltak a közelben, így aztán hagyta, hogy a sokaság magával sodorja őt a roxmortsi vasútállomás előtti, esőáztatta útra.

Az úton ott várakoztak már azok a ló nélküli, önjáró fiákerek - vagy száz darab - amelyek minden évben a kastélyba szállították a felsőbb éveseket. Lucy épp csak egy pillantást vetett rájuk, aztán tovább kereste Ront és Hermionét. Majd ekkor Harry arcára tévedt a tekintete, aki folyamatosan bámult valamit a ló nélküli fiákerek előtt.

- Mi az, Harry? - kérdezte, ugyanis ez az arckifejezés kezdett hasonlítani arra, amit másodikban látott rajta. Mielőtt Harry kinyithatta volna a száját, közvetlenül mögöttük valaki megszólalt:

- Hol van Puli? - kérdezte Ron.

- Az a Luna hozta le a vonatról - felelte Lucy, és gyorsan barátja felé fordult, hogy kikérje a véleményét Hagrid hollétéről. - Szerinted hol lehet...

- Hagrid? Fogalmam sincs. - Ron hangjában aggodalom csendült. - Remélem, nincs semmi baj vele.

Nem messze tőlük Draco Malfoy és kísérői, akik között ott volt Crak, Monstro és Pansy Parkinson, épp félrelökdöstek pár jámbor arcú másodévest, hogy lefoglaljanak egy kocsit maguknak. Néhány másodperc múlva aztán a ziháló Hermione is előbukkant a tömegből.

- Malfoy az előbb undorítóan elbánt egy elsőssel. Esküszöm, ezt jelenteni fogom. Öt perce viseli a jelvényt, de máris terrorizálja a társait... hol van Csámpás?

- Ginnynél - felelte Harry. - Ott...

Ginny felbukkant a közelükben, karján a nyugtalan macskával.

- Kösz - biccentett Hermione, és megszabadította Ginnyt Csámpástól. - Gyertek, szerezzünk egy kocsit, mielőtt mindegyik megtelik...

- És mi lesz Pulival? - ellenkezett Ron, de Hermione addigra már el is indult a legközelebbi üres fiáker felé. Lucy hátramaradt Harryvel és Ronnal.

- Szerinted mik ezek az izék? - kérdezte Harry valahova a fiákerek felé biccentve.

- Milyen izék? - értetlenkedett Ron.

- Hát azok a lovak...

A mellettük elsiető diákok között végre feltűnt Luna, két karja közt Pulipinty kalitkájával. Az apró bagoly, mint mindig, izgatottan csipogott.

- Tessék - szólt Luna. - Nagyon aranyos kis madár.

- Aha... kedves - morogta Ron. - Na menjünk, szálljunk be... Mit is kérdeztél, Harry?

- Azt, hogy mik azok a lószerűségek - ismételte Harry, miközben Lucyval, Ronnal és Lunával elindultak Hermione és Ginny fiákere felé.

- Milyen lószerűségek?

- Hát azok ott a fiákerek előtt! - csattant fel Harry. Lucy és Ron értetlenül meredtek Harryre.

- Miről beszélsz? - kérdezte most Lucy.

- Hogyhogy miről... erről, itt!

Harry a karjánál fogva megfordította Lucyt, hogy a lánynak a semmibe kelljen bámulnia. Lucy egy-két másodpercig csak nézett, aztán megint Harry felé fordult.

- Mit kéne látnom?

- Hát a... azt, ami a kocsirudak között áll! Ami be van fogva a fiáker elé! Itt van az orrod előtt!

Lucy azonban továbbra is csak pislogott, s Harrynek ekkor leesett a tantusz.

- Te nem... nem látod őket?

- Miket?

- Nem látod, mik húzzák a kocsikat?

Ron rémülten nézett Harryre.

- Figyelj... jól vagy?

- Persze, igen...

Harry láthatóan teljesen megzavarodott. Idegesen kapkodta a fejét Lucy, Ron és a semmi között, ahol valamiért ő mégis látott valamit. Lucy óvatosan megfogta testvére kezét.

- Szerintem szálljunk be - javasolta, miközben Ron további aggódó pillantásokat vetett Harryre.

- Nem kell megijedni - csendült egy álmatag hang Harry és Lucy mellett, miután Ron eltűnt a fiáker sötét belsejében. - Nem bolondultál meg. Én is látom őket.

- Igen? - kapott a szón Harry, és Luna felé fordult.

- Persze - bólintott Luna. - Elsős korom óta évről évre láttam őket. Mindig is ezek húzták a kocsikat. Ne félj, épp olyan normális vagy, mint én.

A lány halványan elmosolyodott, és bemászott a fiákerbe. Harry és Lucy követték, de közben Lucy akaratlanul is arra gondolt, vajon jó-e, ha Harry olyan normális, mint Luna Lovegood.

❤️💚❤️💚❤️

Draco rendkívüli módon élvezte az új hatalmát. Különösen úgy, hogy Potter képébe vághatta. A fiú arckifejezése minden pénzt megért, azt pedig külön öröm volt látni, hogy ő nem kapta meg ugyanezt a bizalmat. Helyette Vízipatkányt választották.

Draco mondjuk nem nagyon tudta megérteni, miért dönthetett így Dumbledore. Hiszen Potter volt a kis kedvence, a kis túlélő, a nagy hős... de nem baj. Így még sokkal jobb. Pottert ezentúl folyamatosan emlékeztetheti arra, hogy lemaradt Weasley mögött, Weasleyt meg szekálhatja, hiszen teljesen érdemtelen a prefektusi posztra.

Mindenesetre, könyvelte el magában, legalább a formáját tudta hozni. Sikerült az, amit eltervezett, életében először. Teljesen figyelmen kívül kell hagynia Lucyt és minden erejével a testvére koncentrálni. Ha folyamatosan Pottert veszi célba, a lányt nem is fogja érdekelni, hogy nem vele foglalkozik, hiszen úgyis annyit anyáskodik már a testvére fölött, hogy azt még Vízipatkány anyja is megirigyelhetné. Draco nem is értette, miért nem jutott ez a terv eszébe eddig.

Ám volt benne egy kis kétely és egy kis félelem is; ha ez sem válik be, akkor már nem semmi fegyvere sem marad a gyengesége ellen, prefektusi jelvény ide vagy oda.