Chapter 38: Az elveszett jóslat
Harry és Lucy kemény talajon értek földet. Harrynek csak egy kicsit rogyott meg a térde, míg Lucy hasra esett, így az arany varázslófej zengő koppanással landolt mellettük. Körülnéztek, és látták, hogy Dumbledore szobájába kerültek.
Az igazgató távollétében a helyiség berendezése renoválta magát. A míves ezüstszerkezetek vidáman pöfékeltek és surrogtak a faragott lábú asztalokon, a régi igazgatók képmásai székük támlájára vagy épp a keretnek dőlve békésen szunyókáltak.
A szobában csupán a kis gépek finom zaja, a portréalakok szuszogása és néha egy-egy horkantás törte meg a csendet. Lucy elviselhetetlennek érezte ezt a nyugalmat; ha környezete tükrözné, ami a lelkében dúl, a képek lakói kórusban jajveszékelnének... Harry zihálva járkálni kezdett a gyönyörű helyiségben; Lucy nem tudta megszólítani és Harry sem tűnt olyannak, mint aki egyhamar megszólalna. A lány maga csak felült a földön, és megpróbálta kiűzni fejéből a gondolatokat. Nem sikerült... nem volt menekvés...
Tudta, hogy ebben a pillanatban Harry is ugyanazt érzi, amit ő. Hogy ők tehetnek Sirius haláláról. Csakis ők, senki más. Ha nem dőlnek be ostoba fejjel Voldemort trükkjének, ha nem ragaszkodnak a rögeszméjükhöz, hogy amit álmodtak, az valóság, ha elfogadják a lehetőségét annak, hogy Voldemort, ahogy Hermione mondta, az ő megmentési kényszerükre épít... Lucy ismét átölelte a mellkasát, mert érezte, hogy menten szétesik. A szeme száraz volt és az is maradt: a könnyek többé már nem bírhattak el a fájdalommal, az önvád terhével. Ott tátongott a lelke közepén az űr, a fekete lyuk, amit irtózott megérinteni, amit nem akart megvizsgálni: az eltűnt Sirius helye.
Lucy felnézett a még mindig járkáló Harryre, aki a tekintete láttán most megállt. Egymásra néztek, Lucy látta, hogy Harry nyelve hegyén is ott vannak azok a gondolatok, amiket ki kellett volna mondaniuk, de egyikük se tudott megszólalni...
A hátuk mögött az egyik kép horkantva felébredt, és egy rekedt hang így szólt:
- Áá... a két ifjú Potter...
Phineas Nigellus nagyot ásított és nyújtózkodott, majd sunyin összehúzott szemmel fürkészni kezdte Harryt és Lucyt.
- Mi szél hozott ide titeket ilyen korai órán? - kérdezte csevegő hangon. - Úgy tudom, ebbe a szobába csak a Roxfort törvényes igazgatója léphet be. Vagy talán Dumbledore küldött titeket? Jaj, csak nem... - Borzongva ásított egyet. - Csak nem megint üzenni akar az én semmirekellő ükunokámnak?
Phineas Nigellus nem tudta, hogy Sirius meghalt, ám se Harry, se Lucy nem bírt megszólalni. Csak összenéztek, a szemük mintha egymás tükörképe lett volna. Úgy érezték, ha kimondanák, mi történt, azzal véglegessé, visszafordíthatatlanná tennék a tragédiát.
Több másik portré is mocorogni kezdett. Harry gyorsan talpra segítette Lucyt, majd sokkolt húgát az ajtóhoz húzta és megfogta a kilincset.
Az ajtó zárva volt.
- Remélem, ez azt jelenti - szólalt meg az íróasztal mögötti falon lakó pocakos, borvirágos orrú varázsló -, hogy Dumbledore hamarosan visszatér körünkbe.
Harry és Lucy megfordultak. A varázsló élénk érdeklődéssel nézett rájuk.
Lucy bólintott. Háta mögött érezte, ahogy Harry újra megpróbálta elforgatni a kilincsgombot, de ismét sikertelenül.
- Remek, remek! - bólogatott a kövér varázsló. - Unalmasan teltek a napok nélküle. Dumbledore igen nagyra tart titeket, gyermekeim - mosolygott jóindulatúan a két testvérre. - Úgy bizony, igen nagyra becsül titeket. De hát bizonyára ezt ti is tudjátok.
A bűntudat, ami hatalmas, súlyos élősködőként terpeszkedett Lucy mellkasában, most fájdalmasan ficánkolni kezdett. Már nem tudta elviselni ezt. Rabnak érezte magát a saját testében, nem akart többé az lenni, aki volt. Tehetetlenül nekidőlt Harrynek, aki szinte reflexből elkapta és úgy tartotta állva.
Ekkor a hidegen ásító kandallóban smaragdzöld lángok lobbantak fel. Harry elugrott az ajtótól, maga után húzva a kábult Lucyt, miközben mindketten rámeredtek a tűzben pörgő emberre. Mikor Dumbledore magas, szikár alakja felismerhetővé vált, a festett varázslók és boszorkányok egyszerre mind felriadtak. Sokan közülük örömteli, üdvözlő kiáltással fogadták az igazgatót.
- Köszönöm, köszönöm! - bólintott Dumbledore.
Rá se nézett Harryre vagy Lucyra, rögtön odasétált az ajtó melletti állványhoz. Talárja egyik belső zsebéből elővette a csúnya, csupasz főnixfiókát, és óvatosan belehelyezte az arany ülőrúd alatt fekvő, puha hamuval teli tálba.
- Nos, Harry, Lucy... - Dumbledore elfordult a madárfiókától. - Bizonyára megkönnyebbüléssel halljátok, hogy az éjszaka történtek során egyetlen társatok se szenvedett maradandó sérülést.
Örülünk, akarta válaszolni Lucy, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, Dumbledore ezzel is csak azt akarta hangsúlyozni, hogy a felelőtlenségükkel nagyon sok embernek okoztak szenvedést.
Harry ugyanúgy nem szólt semmit. Az igazgató most már rájuk tekintett, bár szemrehányó, mégis gyengéd pillantással, ám se Harry, se Lucy nem tudott a szemébe nézni.
- Madam Pomfrey szépen kikúrálja őket - folytatta Dumbledore. - Nymphadora Tonksnak ugyan néhány napig a Szent Mungóban kell maradnia, de ő is fel fog épülni.
Harry és Lucy csupán rábólintottak a hasadó hajnal fényében egyre világosodó szőnyegre. Nem kellett körülnézniük, úgyis tudták, hogy a portréalakok mind feszült figyelemmel hallgatják az igazgatót, s azon tanakodnak, vajon hol járhatott Harry, Lucy és Dumbledore, és miért sérültek meg többen is.
- Tudom, mit éreztek - mondta Dumbledore.
- Nem, nem tudja - vágta rá Harry. Hangja tisztán és erősen csengett, tükrözve fellángoló haragját. Lucy nem tudta, hogyan tudott Harry ilyen tisztán beszélni; ha ő próbálkozott volna beszéddel, suttogáson kívül más nem hagyta volna el a száját.
- Látja, Dumbledore? - szólalt meg gúnyosan Phineas Nigellus. - Ne próbáljon megértő lenni, mert azt a diákok ki nem állhatják. Ezek mind meg nem értett zsenik, az önsajnálat a mindenük, azt szeretik, ha főhetnek saját keserű...
- Elég, Phineas! - szólt rá Dumbledore.
Harry hátat fordított az igazgatónak, és konokul kibámult az ablakon. Lucy továbbra is a szőnyeget bámulta.
- Ez nem a gyengeség jele - hallotta Dumbledore hangját. - Épp ellenkezőleg... Az tesz titeket igazán erőssé, hogy képesek vagytok ilyen fájdalmat érezni.
A düh csak egy kis ideig kapott helyet Lucyban. A gyász, az üresség sokkal erősebb volt benne. Ismét átölelte a mellkasát, majd megkockáztatott egy pillantást Harry felé: testvére úgy tűnt, mindjárt felrobban.
- Az tesz minket erőssé? - visszhangozta a fiú remegő hangon. Még mindig kifelé nézett az ablakon. - Mit tud maga róla... fogalma sincs...
- Miről nem tudok? - kérdezte higgadtan Dumbledore.
Harry ökölbe szorította remegő kezét, és szembefordult az igazgatóval. Lucy tudta, hogy bátyja mennyire dühös, mégis csak a fájdalmat látta a tekintetében.
- Nem akarok az érzéseimről beszélni, érti?!
- A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy, Harry! Ez a szenvedés tesz emberré minket...
- Akkor nem akarok ember lenni! - ordította Harry. Felkapott egy ezüstgépet, a legközelebbit, és teljes erőből elhajította. Az ezer darabra tört a falon. A portréalakok közül többen felhorkantak, s még Armando Dippet is hangot adott felháborodásának:
- No de kérem!
- Nem érdekel! - üvöltötte Harry a portrék felé, és a kandallóba hajított egy lunaszkópot. - Elegem van, el akarok menni! Nem érdekel! Semmi nem érdekel!
Azzal a magasba emelte az asztalkát, amin az ezüstszerkezet állt, és a falhoz vágta. Az asztal összetört, négy lába négyfelé gurult.
- Már hogyne érdekelne - felelte Dumbledore. Egy mozdulattal se próbálta megakadályozni, hogy Harry ripityára törje dolgozószobája berendezését. Arca nyugodt, szinte közönyös volt. - Olyannyira érdekel, hogy úgy érzed, elvérzel a kíntól.
- Nem! - üvöltötte torkaszakadtából Harry.
Lucy egyetlen izma se rendült Harry pusztítására. Csak állt, miközben még mindig magát ölelte körbe, igyekezett egyben tartani magát, ugyanakkor szét is akart esni, hogy többé ne érezze a fájdalmat, a magányt, az elkeseredést...
- De bizony! - bólintott rendíthetetlen nyugalommal Dumbledore. - Elveszítettétek édesanyátokat, édesapátokat, és immár azt az embert is, aki valamelyest pótolta a szüleiteket. Már hogyne érdekelne.
- Fogalma sincs, hogy mit érzek! - bömbölte Harry. - Maga... csak áll, és... maga... maga...
Harry zihált tehetetlen dühében. Sarkon fordult, az ajtóhoz ugrott, és megragadta a kilincset.
Az ajtó nem nyílt ki.
Harry visszafordult.
- Engedjen elmenni! - szólt egész testében remegve.
- Nem! - hangzott a tömör felelet.
Harry és Dumbledore néhány másodpercig farkasszemet néztek.
- Engedjen elmenni! - ismételte Harry.
- Nem! - ismételte Dumbledore.
- Ha nem nyitja ki... ha nem enged ki...
- Nyugodtan pusztítsd tovább az ingóságaimat - mondta derűsen Dumbledore. - Úgyis túl sok van belőlük.
Azzal az íróasztalához sétált, leült mögé, és tovább nézte Harryt. Lucy ekkor már nem bírta tovább a némaságot.
- Miért? - kérdezte, mire mindenki felé fordult. Lucy végre felnézett Dumbledore-ra: az igazgató arcán most először bűntudat suhant át. - Miért nem enged el minket?
Hangjára mintha Harry is lecsillapodott volna; odasétált hozzá és átölelte. Harry karjaiban Lucy úgy érezte, mintha testének részei lassan újra összeálltak volna, ám tudta, hogy már soha többé nem lesz az, aki volt.
- Előbb hallgassatok végig - mondta Dumbledore.
- Azt hiszi... azt képzeli, hogy... - Harry beszélni se tudott a rengeteg indulattól. - Nem érdekel minket a mondanivalója! Egy szavát se akarjuk hallani!
- Márpedig meg fogtok hallgatni - felelte konokul Dumbledore. - Ugyanis sokkal dühösebbnek kellene lennetek. Ha már rám veted magad, Harry - amihez, mint látom, közel állsz - legalább annak tudatában tedd, hogy valóban megérdemlem.
- Mit beszél...?
- Én tehetek róla, hogy Sirius meghalt - jelentette ki őszinte egyszerűséggel Dumbledore. - Vagy mondjuk úgy: javarészt én tehetek róla. Nem akarok öntelt módon az egyedüli felelős szerepében tetszelegni. Sirius bátor, okos és energikus férfi volt, s az ilyen ember számára elviselhetetlen, ha lapulnia kell, mikor veszélyben tud másokat. Ugyanakkor nektek egy pillanatig se lett volna szabad azt hinnetek, hogy a minisztériumban szükség van rátok. Ha őszinte lettem volna veletek - és annak kellett volna lennem - tudtátok volna, hogy Voldemort a Jóslatok Termébe akarja csalni Harryt. Ez esetben tegnap átláttatok volna a szitán, és akkor Siriusnak nem kellett volna követnie titeket. Én vagyok tehát a felelős a történtekért.
Lucy érezte, hogy Harry egyre szorosabban öleli őt. Mindketten Dumbledore-ra bámultak, szinte nem is lélegeztek, és hallgatták, de alig fogták fel az igazgató szavait.
- Üljetek le, kérlek! - mondta szelíden Dumbledore.
Lucy elindult az ezüst fogaskerekekkel és fatörmelékkel beszórt szőnyegen és leült az íróasztallal szemben álló két szék egyikére. Úgy teljesítette a kérést, akár egy gép - kezével még mindig átölelte magát. Harry habozott egy kicsit, majd követte őt és leült a jobb oldalára.
- Értsem úgy - szólalt meg Lucy balján Phineas Nigellus -, hogy az ükunokám, a Black család utolsó sarja - meghalt?
- Igen, Phineas - bólintott Dumbledore.
- Nem hiszem el... - suttogta a portré.
Lucy odafordult, s még épp látta, ahogy Phineas kisiet a képből; tudta, hogy a képmás most elmegy felkeresni másik portréját a Grimmauld téren, hogy aztán végigmenjen a ház összes festményén, Siriust szólongatva...
- Harry, Lucy, magyarázattal tartozom nektek - folytatta Dumbledore. - Meg kell magyaráznom egy öregember hibáit... Mert most már belátom, hogy arra, amit tettem, és amit - veletek kapcsolatban - elmulasztottam megtenni, arra a korom nyomja rá a bélyegét. Ti, ifjú lévén, nem tudhatjátok, hogyan gondolkodik, és hogyan érez egy idős ember. Az öregen viszont számon kérhető, ha elfelejti, milyen volt fiatalnak lenni. Én pedig, úgy tűnik, az utóbbi időben elfelejtettem.
Most már a nap is kibukkant a horizont mögül. A hegyek fölött vakító, narancsszínű sáv jelent meg. A napfény ráesett Dumbledore-ra, ezüstös szemöldökére és szakállára, arcának mély barázdáira.
- Mikor tizenöt éve megláttam a sebhelyet a homlokodon, Harry, azonnal sejtettem, hogy ez a jegy azt jelzi: elválaszthatatlanul összekapcsolódtál Voldemorttal.
- Ezt már mondta, professzor úr - szólt közbe ridegen Harry.
- Igen - felelte sietve s szinte mentegetőzve Dumbledore. - Igen, de mégis a sebhelyeddel kell kezdenünk. Ugyanis nem sokkal azután, hogy visszatértél a varázsvilágba, beigazolódott a gyanúm: kiderült, hogy a sebhelyed jelzi Voldemort közeledését, sőt azt is, ha heves érzelmei támadnak. Ezzel együtt pedig az is kiderült, hogy a gyilkos átok nem csak rád, hanem Lucyra is hatással volt: egy gyengébb, ám mégis működő kapcsolatot hozott létre kettőtök között, amelynek segítségével Lucy képes érzékelni, ha veszélyben vagy, illetve rajtad keresztül képes még Voldemortba is belelátni.
- Tudom - bólintott fásultan Harry.
- És ez a képességed, hogy érzékeled Voldemort jelenlétét, ha álcázza magát, akkor is, és tudod, mit érez felindultságában - ez a képességed még inkább előtérbe került, mióta Voldemort visszanyerte testét és régi varázserejét.
Lucy nem értette, miért mondja ezt Dumbledore. Mindezt már réges-régen tudták.
- Ennek következtében - fűzte tovább a szót Dumbledore - tartani kezdtem tőle, hogy Voldemort rájön, miféle kapcsolat van kettőtök között, illetve hogy rájön arra, hogy te nem csak vele, hanem Lucyval is össze vagy kötve. Így is történt: egy alkalommal olyan mélyen behatoltál az elméjébe, a gondolataiba, hogy megérezte jelenlétedet. Abban az esetben szerencsénk volt, mert Lucy csak rajtad keresztül láthatta a jelenetet, így ő nem Voldemort, hanem a te elmédbe hatolt, Voldemort pedig őt már nem tudta érzékelni. Természetesen arra az esetre gondolok, amikor tanúi voltatok a Mr Weasley elleni támadásnak.
- Igen, ezt Piton is mondta - dörmögte Harry.
- Piton professzor, Harry - javította ki csendesen Dumbledore. - De nem ütött szöget a fejetekbe, hogy miért nem én magam mondtam ezt el nektek? Hogy miért nem én tanítottalak titeket okklumenciára? Hogy miért kerültem a tekinteteteket hónapokon át?
Lucy felpillantott. Vele szemben egy szomorú, megfáradt öregember ült.
- De - felelte közben Harry. - De, furcsálltuk.
- Úgy sejtettem - magyarázta Dumbledore -, hogy Voldemort hamarosan behatol az elmédbe, Harry - manipulálni próbál majd, összezavarja a gondolataidat - és nem akartam további ösztönzést adni neki erre. Úgy véltem, ha rájön, hogy köztünk szorosabb kapcsolat van - vagy volt valaha - a szokásos igazgató-diák viszonynál, akkor kapni fog az alkalmon, és rákényszerít, hogy kémkedj utánam. Féltem, hogy megszáll és felhasznál téged, ezzel együtt pedig arra is rájön, hogy Lucy - amikor a kapcsolat szólítja - képes az elméjével és a varázserejével átlépni a testedbe, hogy megvédjen. És azt hiszem, nem volt alaptalan az aggodalmam. Ritkán kerültünk egymás közelébe, de olyankor látni véltem Voldemort árnyékát a szemedben...
Lucynak eszébe jutott a kígyó vérszomjas dühe, amiről Harry mesélt, miután találkozott a fiú tekintete Dumbledore-éval.
- Voldemort, amint azt nemrég megmutatta, nem azért szállt meg, hogy elpusztítson engem általad. A te életedre tört. Mikor az éjjel rövid időre beléd költözött, azt remélte, feláldozlak arra számítva, hogy megölhetem őt. Szerencsére Lucy ismét keresztülhúzta a számításait és képes volt segíteni neked kiűzni őt a testedből, ám eközben olyan kínokat kellett kiállnia, amiket talán még ő sem fogott fel. Amint látjátok, azért tartottam távolságot tőletek, hogy megvédjelek titeket. Ez egy öregember hibája volt...
Dumbledore mélyet sóhajtott. Lucy hagyta, hogy elröppenjenek fejéből az igazgató szavai, nem kapaszkodott beléjük. Pár hónapja még csüggött volna Dumbledore ajkán, de most érdektelen semmiségnek tűnt mindez az ásító, fekete szakadék, Sirius hiánya mellett.
- Sirius elmondta, hogy már azon az éjszakán magatokban éreztétek Voldemortot, mikor Arthur Weasleyt megsebesítették. Tudtam hát, hogy bekövetkezett, amitől féltem: Voldemort rájött, hogy használni tud téged, és onnan már csak egy lépés választotta el attól, hogy Lucyt is elérje. Fel akartalak vértezni titeket az elmétek ellen indított támadásokkal szemben, ezért megkértem Piton professzort, hogy tanítson titeket okklumenciára.
Dumbledore szünetet tartott. Az íróasztal fényes lapján araszoló napsugárnyaláb egy ezüstkalamárisra és egy szép skarlátvörös pennára esett. A falakon sorakozó portrék mind éberen hallgatták Dumbledore-t. Néha egyikük-másikuk mocorgott egy kicsit, vagy halkan megköszörülte a torkát. Phineas Nigellus még nem tért vissza...
- Piton professzor megtudta - folytatta Dumbledore -, hogy hónapok óta álmodtok a Misztériumügyi Főosztályra vezető ajtóról. Voldemort visszatérése óta megszállottan vágyott rá, hogy meghallgathassa a jóslatot. Gondolatban sokszor felkereste az ajtót, s ti - akaratlanul és nem is sejtve, miért - ugyanígy tettetek.
- Azután láttátok, amint Rookwood, aki letartóztatása előtt a Misztériumügyi Főosztályon dolgozott, elmondja Voldemortnak, amit mi mindig is tudtunk: hogy a minisztériumban őrzött jóslatokat rontás védi. Csak az veheti le az üveggömböt a polcról, akiről a jóslat szól. Az illetéktelen megtébolyodik, ha hozzáér. Ebben az esetben vagy magának Voldemortnak kellett elmennie a Mágiaügyi Minisztériumba - vállalva a lelepleződés kockázatát - vagy téged kellett rávennie, hogy megszerezd neki a jóslatot. És tudta, hogy ha te mész, Lucy követni fog téged, így két legyet üthet egy csapásra. Ezután még fontosabbá vált, hogy megtanuljátok az okklumenciát.
- De nem tanultuk meg - motyogta Lucy és szorosabbra fonta a karjait maga körül. Könnyíteni akart a lelkén. Azt gondolta, a vallomás biztosan enyhít a szívére nehezedő szörnyű nyomáson. - Nem gyakoroltunk, nem vettük komolyan, pedig megszüntethettük volna azokat az álmokat. Hermione is biztatott minket, és ha hallgattunk volna rá, Voldemort nem mutathatta volna meg, hova menjünk, és akkor Sirius nem... Sirius nem...
Egyszerre úgy érezte, védekeznie, magyarázkodnia kell...
- Megpróbáltam ellenőrizni, hogy Voldemort tényleg elfogta-e Siriust - szólalt meg Harry is. - Betörtem Umbridge szobájába, beszéltem Siporral a tűzben, és ő azt mondta, hogy Sirius nincs otthon, hogy elment!
- Sipor nem mondott igazat - felelte nyugodtan Dumbledore. - Nem vagy a gazdája, neked nyugodtan hazudhatott, még csak meg se kellett büntetnie magát érte. A manó azt akarta, hogy elmenjetek a Mágiaügyi Minisztériumba.
- Sipor... szántszándékkal küldött oda minket? - hebegte döbbenten Harry.
- Úgy van. Sajnos úgy áll a dolog, hogy Sipor hónapok óta két urat szolgált.
- De hát hogyan? - kérdezte sokkoltan Lucy. Az új információ még a gyászt is elfeledtette vele. - Évek óta ki se tette a lábát a Grimmauld térről!
- Nem sokkal karácsony előtt kihasznált egy kínálkozó alkalmat - folytatta fejcsóválva Dumbledore. - Sirius állítólag egyszer rákiáltott, hogy „kifelé", és Sipor ezt úgy értelmezte, hogy menjen ki a házból. Így is tett, és felkereste a Black család egyetlen olyan tagját, akit még tisztel valamennyire: Black unokahúgát, Narcissát, Lucius Malfoy feleségét.
- Honnan tud erről, professzor úr? - kérdezte Lucy. Vadul kalapált a szíve, és émelygés fogta el. Emlékezett rá, hogy a házimanó valóban eltűnt pár napra karácsonytájt, és végül a padlásszobából került elő...
- Sipor maga mondta el tegnap este - felelte Dumbledore. - A rejtélyes figyelmeztetésedet Piton professzor úgy értelmezte, hogy Harryvel újabb víziótok volt, s láttátok, amint Siriust csapdába ejtik a Misztériumügyi Főosztályon. Ezután csakúgy, mint ti, ő is megpróbált kapcsolatba lépni Siriusszal. Tudnotok kell, hogy a rend tagjai nem szorulnak Dolores Umbridge kandallójára, ha titokban beszélni akarnak egymással. Piton professzor megtudta, hogy Sirius él, és a Grimmauld téren van, teljes biztonságban.
- Mivel órák múltán sem tértetek vissza a Tiltott Rengetegből, ahova Dolores Umbridge-dzsel indultatok, Piton professzor tartani kezdett tőle, hogy továbbra is úgy hiszitek, Sirius segítségére kell sietnetek. Ezért haladéktalanul értesítette a Főnix Rendjének néhány tagját.
Dumbledore mélyet sóhajtott, majd folytatta:
- Alastor Mordon, Nymphadora Tonks, Kingsley Shacklebolt és Remus Lupin Piton jelentkezésekor épp a főhadiszálláson tartózkodtak. Valamennyien vállalták, hogy azonnal a keresésetekre indulnak. Piton professzor azt kérte, Sirius ne menjen velük, ugyanis kellett valaki, aki beszámol nekem a történtekről, ha majd ígéretem szerint megérkezem a Grimmauld térre. Maga Piton professzor arra készült, hogy kutatni kezd utánatok a Tiltott Rengetegben.
- Sirius azonban ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a mentőakcióban, és Siporra bízta, hogy tájékoztasson engem. Így aztán mikor megérkeztem - percekkel a csapat távozása után -, a kacagó házimanótól kellett megtudnom, hova ment Sirius.
- Sipor nevetett? - kérdezte zsibbadtan Harry.
- Igen - bólintott Dumbledore. - De hangsúlyoznom kell: Sipor nem mondhatott el mindent Malfoyéknak. Mivel nem ő a Rend titokgazdája, a hollétünket nem árulhatta el, és a terveinkről is tilos volt beszélnie. Fajának bűvös kötelmei alól nem bújhatott ki, nem szeghette meg gazdája, Sirius egyértelmű parancsát. Olyan, lényegtelennek tűnő információkat adott ki Narcissának, amelyeket Sirius nem nyilvánított kifejezetten titoknak, s amelyek ugyanakkor Voldemort számára nagyon is értékesek.
- Például? - kérdezte Lucy.
- Például hogy Sirius hozzátok ragaszkodik legjobban a világon - válaszolt csendesen Dumbledore. - És hogy nektek Sirius apátok és bátyátok egy személyben. Azt természetesen tudta Voldemort, hogy keresztapátok a Rend tagja, és hogy ti tudjátok, hol tartózkodik, de Sipor közlése azt is világossá tette számára, hogy ti a világ végére is elmennétek Sirius Black után.
- Szóval... - kezdte lassan Harry - mikor megkérdeztem Siport, hogy ott van-e Sirius...
- Malfoyék - bizonyára Voldemort szándéka szerint - utasították Siport, hogy tegye valahogy elérhetetlenné Siriust, miután te láttad a víziót, és ha ellenőrizni próbálnád, hogy Sirius otthon van-e, hazudja azt, hogy elment. Sipor tegnap megsebesítette Csikócsőrt, a hippogriffet, és mikor megjelentél a tűzben, Sirius épp őt ápolta fent az emeleten.
Lucy szaporán, felületesen lélegzett; úgy érezte, nagyon kevés levegő fér a tüdejébe.
- Sipor mindezt elmondta... és közben nevetett? - kérdezte rekedten.
- Nem állt szándékában mindent elmondani - felelte Dumbledore -, de vagyok olyan jó legilimentor, hogy észrevegyem, ha hazudnak nekem. Így hát mielőtt elindultam a Misztériumügyi Főosztályra, rávettem Siport, hogy fedje fel a teljes igazságot.
Lucy úgy érezte, menten elájul.
- És Hermione még azt mondta, hogy legyünk barátságosak Siporral! - dörmögte Harry ökölbe szorított kézzel.
- Igaza is volt, ha azt mondta. Mikor eldőlt, hogy a Rend főhadiszállását a Grimmauld tér tizenkettőben rendezzük be, megkértem Siriust, hogy legyen elnéző Siporral, bánjon tisztelettel vele. Arra is figyelmeztettem, hogy a manó árthat nekünk. Attól tartok, Sirius nem vette komolyan, amit mondtam, és nem tudta elfogadni, hogy Sipor ugyanolyan érző lény, akár egy ember...
- Ne szidja őt... ne mondjon ilyet... ne beszéljen így Siriusról... - Harry csak nyögni tudta a szavakat. - Sipor egy hazug... alattomos... megérdemelte...
- Siport varázslók tették azzá, ami - mutatott rá Dumbledore. - Valóban szánalomra méltó teremtmény, de csak mert ugyanolyan nyomorúságos élete volt, mint a barátotoknak, Dobbynak. A Black család rabszolgájaként engedelmességgel tartozott Siriusnak, de nem szívből szolgálta őt. Igen, Sipornak vannak hibái, de lássuk be, Sirius sem tette könnyebbé a sorsát...
- Ne beszéljen így Siriusról! - kiabálta Harry, ahogy felpattant a székből. Lucy csak magában tombolt a dühtől, mert tudta, hogy ha szabadon engedi az indulatait, akkor már semmi sem fogja egyben tartani.
- Na és Piton?! - harsogta tovább Harry. - Róla miért nem beszél? Mikor Lucy megmondta neki, hogy Voldemort elfogta Siriust, kigúnyolta, mint mindig...
- Nagyon jól tudod, Harry, hogy Dolores Umbridge jelenlétében Piton professzornak úgy kellett tennie, mintha nem venné komolyan őt - felelte konok nyugalommal Dumbledore. - De utána, mint mondtam, haladéktalanul értesítette a Rendet a történtekről. Piton professzor következtette ki, hogy hova mentetek, miután nem tértél vissza a rengetegből. És ő adott Umbridge professzornak hamis Veritaserumot, mikor az kényszeríteni akarta Lucyt, hogy elárulja Siriust.
Harry mindezt eleresztette a füle mellett.
- Piton... kigúnyolta Siriust... gyávának nevezte őt...
- Sirius nem volt már gyerek. Elég bölcs volt hozzá, hogy ne vegye komolyan az efféle csipkelődést.
- Piton kidobott minket a szobájából! Nem tartott nekünk több okklumenciaórát!
- Hallottam róla - sóhajtott Dumbledore. - Ma már tudom, hogy magamra kellett volna vállalnom a tanításotokat, de mint mondtam, annak idején úgy gondoltam, veszélyes lenne, ha épp az én jelenlétemben nyílna ki még jobban az elmétek Voldemort és egymás előtt.
- Piton csak ártott nekünk! Mindig fájt a sebhelyem az órái után és Lucy is mindig érzett engem, ahogy én is őt... - Harry Ron véleményét visszhangozva folytatta: - Lehet, hogy Piton épp hogy meg akart gyengíteni, hogy Voldemort még könnyebben bújhasson bele a fejünkbe...
- Megbízom Perselus Pitonban - jelentette ki meggyőződéssel Dumbledore. - De elfelejtettem - s ezt is a korom számlájára kell írnom -, hogy vannak a léleknek olyan sebei, amelyek sosem hegednek be. Azt hittem, Piton professzor félre tudja tenni az apátokkal kapcsolatos érzéseit, de tévedtem.
- Szóval neki szabad gyűlölködni! - kiabálta Harry, ügyet sem vetve az igazgatóportrék rosszalló dörmögésére. - Piton gyűlölheti az apánkat, de Sirius nem gyűlölheti Siport!
- Sirius nem gyűlölte Siport - rázta a fejét Dumbledore. - Hitvány szolgának tartotta, keresztülnézett rajta, semmibe vette. Márpedig a hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg... A szökőkút, amit az éjjel leromboltunk, hazugságot hirdetett. Mi, varázslók időtlen idők óta elnyomjuk, megalázzuk más fajok fiait, és ennek bizony meg kell fizetnünk az árát.
- Szóval Sirius megérdemelte a sorsát, mi?! - csattant fel Harry.
- Ilyet nem mondtam, és soha nem is fogok mondani - felelte csendesen Dumbledore. - Sirius nem volt kegyetlen ember, a házimanókat sem bántotta soha. Siport azonban nem tudta szeretni, mert a gyűlölt otthon élő emlékét látta benne.
- Igen, gyűlölte azt a házat! - vágta rá elcsukló hangon Harry. Hátat fordított Dumbledore-nak, és gépiesen elindult az ablak felé. Lucyt most már nagyon kevés választotta el attól, hogy ugyanúgy kiabálni kezdjen, mint Harry. - Maga ráparancsolt Siriusra, hogy kuksoljon abban a házban! Teljesen kikészült tőle, azért nem maradt otthon tegnap este!
- Az életét próbáltam megvédeni - felelte csendesen Dumbledore.
- Az emberek nem szeretik, ha bezárják őket! - Harry megpördült, és dühösen rámeredt az igazgatóra. - Velem is ezt tette tavaly! Egész nyárra bezárt!
Dumbledore behunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Lucy nézte őt, de nem enyhítette meg ez a Dumbledore-tól oly szokatlan, kimerült, elkeseredett mozdulat - sőt, inkább felingerelte, hogy az öreg varázsló a gyengeség jeleit mutatja. Ne merészeljen magába roskadni, mikor Harry rá akarja zúdítani a dühét!
Dumbledore végül leeresztette kezét, és félholdszemüvegén át, fürkészve nézett először Harry, majd az ő szemébe.
- Eljött az ideje - szólt -, hogy elmondjam nektek, amit már öt éve el kellett volna mondanom. Harry, ülj le, kérlek! Ha megajándékoztok egy kis türelemmel, mindent hallani fogtok, amit tudnotok kell. Ha befejeztem, szidhattok, dühönghettek. Nem fogok védekezni.
Harry még egy hosszú pillanatig izzó tekintettel meredt az öreg varázslóra, azután levetette magát a székbe, és várt.
Dumbledore kinézett a napfényben fürdő parkra, majd ismét a testvérpárra fordította a tekintetét.
- Öt évvel ezelőttig minden a terveim és szándékom szerint történt. Mikor eljött az ideje, épen és egészségesen megérkeztetek a Roxfortba. Nem... Harry, te nem teljesen épen, hiszen sokat szenvedtél, ahogy az előre tudható volt. Mikor letettelek a nagynénéd házának küszöbére, tisztában voltam vele, hogy tíz sötét és nehéz év vár rád.
Dumbledore szünetet tartott. Harry és Lucy hallgattak. Az idős varázsló most Lucy felé fordult.
- Teljes joggal kérdezted akkor Molly konyhájában, hogy miért kellett ennek így lennie. Miért nem fogadhatta be a Weasley család Harryt is? Örömmel tették volna, azt mondták akkor, mikor átadtalak nekik, hogy Harryt is szívesen felnevelnék. Akkor miért kellett külön felnőnötök?
- A válasz egyszerű: azt akartam, hogy Harry életben maradjon. Nagyobb veszélyben volt, voltatok mindketten, mint azt rajtam kívül bárki is sejtette. Voldemort maga akkor már több órája eltűnt ebből a világból, de a hívei - akik közül sokan alig maradnak el mögötte gonoszságban - még szabadok voltak, és fűtötte őket a gyűlölet. A jövőre is gondolnom kellett, amikor a sorsotokról döntöttem. Nem ringattam magam abban a hitbe, hogy Voldemort örökre eltűnt. Nem tudtam, hogy tíz, húsz vagy ötven év múltán bukkan-e fel újra, de biztosra vettem, hogy egyszer visszatér, és ismerve őt, azzal is tisztában voltam, hogy addig nem nyugszik majd, amíg nem végez veletek.
- Tudtam, hogy nincs a világon még egy varázsló, aki úgy ért a mágiához, mint Voldemort. Kétségem sem volt afelől, hogy ha egyszer visszanyeri régi hatalmát, a legagyafúrtabb, legerősebb védőbűbájaimat is félresöpri majd.
- Azonban azt is tudtam, hol van Voldemortnak egy gyenge pontja, és erre alapozva hoztam meg a döntésemet. Egy olyan ősi bűbáj védelmére bíztam Harryt, amit Voldemort ismer, de megvet és ezért mindig is alábecsült - vesztére. Természetesen arról beszélek, hogy az édesanyátok az életét adta értetek. Ezáltal olyan nem múló védelemmel ruházott fel titeket, amire Voldemort nem számított, s ami a mai napig is átjárja testetek minden sejtjét. Édesanyátok vérébe helyeztem hát minden reményemet, és átadtam Harryt az egyetlen élő rokonának, a húgának.
- De akkor miért nem adott oda engem is? - kérdezte Lucy. - Nem lett volna egyszerűbb, mint annyi védőbűbájjal ellátni az Odút?
- Életem egyik legnehezebb döntése volt, mikor úgy döntöttem, szétválasztalak titeket - sóhajtotta Dumbledore. - Harrynél a biztonságot helyeztem előtérbe, nálad viszont a jövőt és kockáztattam. Egyetlen dolog volt, ami enyhítette a veszélyt, amiben bíztam, az az ok volt, amiért Voldemort megtámadott titeket. Ezért volt létfontosságú, hogy Harry a nagynénétekhez kerüljön.
- Petunia nem szeret engem - vetette közbe indulatosan Harry. - Felőle aztán...
- De befogadott! - vágott a szavába Dumbledore. - Ha vonakodva, dühöngve, utálkozva is, de magához vett, és ezzel teljessé tette a rád mondott bűbájomat. Édesanyád áldozata folytán a vér köteléke volt a legerősebb védőpajzs, amit adhattam neked.
- Akkor sem értem...
- Amíg otthonodnak nevezed a házat, ahol édesanyád vérrokona él, addig ott Voldemort nem érhet hozzád, nem árthat neked. Édesanyád kiontott vére tovább él benned és a húgában. A vére menedékké vált a számodra. Nem baj, ha évente csak egyszer mégy haza. Amíg az a ház az otthonod, Voldemort ott nem bánthat téged. Ezt a nagynénéd is tudja. Leírtam neki abban a levélben, amit veled együtt a háza küszöbére helyeztem. Petunia Dursley tudja: az életedet védi vele, hogy otthont ad neked.
- Várjon! - szólt közbe Harry. - Egy pillanat...
Fészkelődve kihúzta magát a székben, és Dumbledore-ra meredt.
- Nyáron küldött egy rivallót... emlékeztette a nagynénémet... a maga hangja volt...
- Úgy véltem - felelte finom biccentéssel Dumbledore -, hogy szükséges lehet emlékeztetnem őt a szerződésre, amit a befogadásoddal megpecsételt. Feltételeztem, hogy a dementorok támadása ráébreszti, milyen veszélyekkel jár a jelenléted a házában.
- Így is volt - felelte csendesen Harry. Lucy olyan feszülten figyelt, mint az elmúlt tíz percben soha. - A bácsikám még jobban megrémült, mint ő. El akart kergetni, de miután megjött a rivalló, Petunia néni kijelentette, hogy... hogy maradnom kell.
Harry a padlóra meredt, Lucy pedig Dumbledore-ra nézett.
- De mi köze ennek... hozzá?
Nem bírta kimondani Sirius nevét.
- Tehát öt évvel ezelőtt - kanyarodott vissza első mondatához Dumbledore - megérkeztetek ide, a Roxfortba. Igaz, Harry nem volt olyan boldog és olyan erős, mint szerettem volna, de élt, és egészségesnek látszott. Téged ismertelek, és tudtam, hogy a Weasleyk boldog, szerető közegben nevelnek fel, és ami a legfontosabb, hogy megismertetnek téged a mágiával. Nem egy elkényeztetett kis királyfit és királylányt kaptam, hanem két normális gyereket, akik a külön töltött évek ellenére is olyan összetartóak voltak, mintha együtt nőttek volna fel - és ez volt a legtöbb, amit remélhettem. Úgy tűnt tehát, hogy a tervem beválik.
- Aztán... nos, bizonyára épp oly élénken emlékeztek az első roxforti évetek eseményeire, mint én. Csodálatosan megálltátok a helyeteket, és már akkor - sokkal előbb, mint vártam - szembe kellett néznetek Voldemorttal. Ezt a találkozást is túléltétek, mi több, sikerült elodáznotok Voldemort visszatérését. Úgy harcoltatok, ahogy a felnőttek se mind. Kimondhatatlanul büszke voltam rátok.
- Csakhogy az én csodálatos tervemnek volt egy hibája - folytatta Dumbledore. - Egy hibája, amiről tudtam, hogy mindent tönkretehet, s amit ki kellett védenem, hiszen a tervet, ha törik, ha szakad, véghez akartam vinni. A dolog csakis rajtam állt, nekem kellett erősnek lennem. Az első nagy megmérettetésre akkor került sor, mikor a Voldemort elleni harc után a gyengélkedőn feküdtetek.
Lucy és Harry összenéztek.
- Nem értjük, miről beszél, Dumbledore professzor - mondta Lucy.
- Talán emlékeztek: ott, a gyengélkedőn Harry megkérdezte tőlem, hogy miért akart Voldemort kiskorotokban megölni titeket.
Harry és Lucy bólintottak.
- Vajon akkor meg kellett volna mondanom nektek?
A két Potter némán meredt az égszínkék szempárba. Lucy szíve újra kalapálni kezdett.
- Nem látjátok még, hol a hiba? Nem... talán nem is láthatjátok. Nos, akkor és ott úgy döntöttem, hogy nem válaszolok a kérdésetekre. Tizenegy éves, gondoltam magamban, korai még, hogy megtudják. Sosem terveztem, hogy tizenegy évesen elmondom nektek. Úgy véltem, nem rakhatok rátok ilyen fiatalon ekkora terhet.
- Már akkor fel kellett volna ismernem a vészjósló jeleket. El kellett volna gondolkodnom rajta, miért nem nyugtalanított jobban, hogy már akkor feltettétek nekem a kérdést, amire, tudtam, egy napon majd meg kell adnom a szörnyű választ. Rá kellett volna döbbennem: egyszerűen örültem neki, hogy nem kell már akkor megtennem... mert túl fiatalok voltatok még hozzá.
- Így kezdtük el a második roxforti éveteket. Rátok ismét olyan kihívás várt, amilyennel a varázslók többsége még felnőttként se szembesül soha - és úgy helytálltatok, ahogy legmerészebb álmaimban se hittem volna. Ezúttal azonban nem kérdeztétek meg, miért hagyta Voldemort Harry homlokán azt a jegyet. Beszéltünk a sebhelyről, igen... nagyon közel kerültünk a témához. Miért nem mondtam el nektek akkor mindent?
- Nos, úgy gondoltam, a tizenkét év alig több, mint a tizenegy, ha ilyen súlyú információról van szó. Elengedtelek hát titeket, úgy, ahogy voltatok: véres ruhában, kimerülten, de győzelemittasan, s ha fel is merült bennem, hogy talán el kellett volna mondanom a dolgot, gyorsan meggyőztem magam az ellenkezőjéről. Még mindig túl fiatalok voltatok, és nem vitt rá a lélek, hogy elrontsam az örömötöket...
- Értitek már? Látjátok, hol volt a hiba az én briliáns tervemben? Beleestem a csapdába, amit előre láttam, ami el akartam kerülni, amit el kellett volna kerülnöm.
- Nem... - kezdte Harry, de nem kellett végigmondania a kérdést.
- Túlságosan féltettelek titeket - mondta keresetlen egyszerűséggel Dumbledore. - Fontosabbnak éreztem azt, hogy boldog legyetek, mint azt, hogy megtudjátok az igazságot. Jobban érdekelt a lelketek nyugalma, mint a tervem; többre tartottam a ti életeteket, mint a sok életet, ami odavész, ha a terv kudarcba fullad. Más szavakkal: pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt Voldemort elvárja a bolondoktól, akik a szívükre hallgatnak.
- Kizártnak tartom, hogy bárki, aki úgy figyelne rátok, ahogy én tettem - s nem tudhatjátok, milyen lankadatlanul figyeltelek titeket -, ne akarna megvédeni tőle, hogy még többet szenvedjetek. Mit érdekelt engem, hogy valamikor a ködös, távoli jövőben talán lemészárolnak majd megannyi névtelen, arctalan embert és varázslényt, ha cserébe itt és most egészségesnek és boldognak tudhatlak titeket? Soha álmodni se mertem, hogy egyszer nem egy, de két ilyen ember sorsa lesz a kezemben.
- Elkezdődött a harmadik évetek. Messziről néztelek titeket, mikor a dementorok ellen küzdöttetek, mikor rátaláltatok Siriusra, mikor megtudtátok, ki ő. Akkor kellett volna talán elmondanom? A diadal percében? Amikor kimentettétek keresztapátokat a minisztérium karmai közül? Addigra tizenhárom éves lettetek, s lassan már nem volt mivel mentegettem magam. Korotokat tekintve még mindig gyermekek voltatok, de a tetteitek felnőttekké avattak titeket. Furdalt a lelkiismeret; tudtam, hogy már nem halogathatom sokáig a dolgot...
- De tavaly, mikor kijöttél az útvesztőből, Harry - miután tanúja voltál Cedric Diggory halálának, kis híján magad is odavesztél, Lucy pedig majdnem végignézte -, akkor sem mondtam el, pedig tudtam, hogy hamarosan meg kell tennem, hiszen Voldemort visszatért. Most pedig már azt is belátom: régóta készen álltok rá, hogy megtudjátok, amit oly sokáig titkoltam előletek. Mentségemre csak azt mondhatom: több terhet viseltetek, mint bárki, aki valaha a Roxfortba járt, és nem volt szívem még egyet, a legnagyobbat is a vállatokra rakni.
Harry és Lucy várták a folytatást, de Dumbledore hallgatott. Megint egymásra néztek és végül Harry szólalt meg:
- Még mindig nem értjük.
- Voldemort egy jóslat miatt akart megölni titeket, Harry. Egy jóslat miatt, ami röviddel a születésetek előtt hangzott el. Voldemort tudott róla, de nem ismerte teljes egészében. Abban a hitben akart még csecsemőkorotokban elpusztítani titeket, hogy ezzel beteljesíti a jóslatot. Saját kárán tudta meg, hogy tévedett: a nektek szánt halálos átok visszahullott rá. Ennélfogva, mióta újra testet öltött, s még inkább azóta, hogy tavaly csodával határos módon kicsúsztál a markából, eltökélt szándéka megismerni a teljes jóslatot. Ez az a bizonyos fegyver, amire visszatérése óta vágyik: az információ, hogy miként pusztíthat el titeket.
A napkorong már teljes egészében kiemelkedett a horizont mögül, s fénye az egész szobát elárasztotta. Griffendél Godrik kardjának üvegtárlója fehéren ragyogott, az összetört ezüstmasinák darabjai esőcseppekként csillogtak a szőnyegen, s a két Potter háta mögött halkan csiripelt hamufészkében a fióka-Fawkes.
- A jóslat összetört - szólt fásultan Lucy. - Mikor Harryvel Neville-t próbáltuk kivonszolni abból a teremből, ahol... ahol a boltív áll, elszakadt a talárja, és a jóslat kiesett a zsebéből...
- Ami összetört, az csupán a jóslatnak a Misztériumügyi Főosztály archívuma számára készült másolata volt. Az az ember, akinek a próféciát mondták, bármikor fel tudja idézni az elhangzottakat.
- Ki hallgatta meg a jóslatot? - kérdezte Harry.
- Én - felelte Dumbledore. - Tizenhat éve, egy hideg, esős estén, a Szárnyas Vadkan emeleti helyiségében. Azért mentem oda, hogy megismerkedjem valakivel, aki a jóslástantanári posztra jelentkezett. Feltett szándékom volt törölni a divinációt a tantárgyak közül, de mivel a jelentkező egy nagy hírű, tehetséges látó ükunokája volt, az illendőség úgy kívánta, hogy találkozzam vele. Csalódnom kellett. Az illető a jóstehetség szikráját sem mutatta. A tőlem telhető legtapintatosabban közöltem vele, hogy nem találom alkalmasnak az állásra, és elbúcsúztam tőle.
Dumbledore felállt, és az íróasztalt megkerülve a Fawkes ülőrúdja melletti fekete szekrénykéhez sétált. Ott lehajolt, elhúzott egy reteszt, és kivette a szekrénykéből azt a rúnákkal díszített szélű, sekély kőedényt, amiben elmerülve Harry és Lucy a Pitont kínzó apjukat látták. Dumbledore ezután visszament az íróasztalhoz, letette rá a merengőt, majd pálcájával kihúzott néhány ezüstös gondolatszálat a fejéből. A kőtálba hullatta őket, aztán visszaült karosszékébe, és egy percig némán figyelte a merengőben kavargó gondolatokat.
Végül sóhajtva felemelte pálcáját, és hegyével megbökte az ezüstszínű anyagot.
Az örvényből egy kendőkbe burkolózó, hatalmasra nagyított szemű nő lassan forgó alakja emelkedett ki. Kisvártatva meg is szólalt, de nem sejtelmes-fátyolosan, hanem éles, rekedt hangon, ahogy Harry és Lucy csak egyszer hallották Sybill Trelawneyt beszélni:
- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli...
Trelawney professzor lassan forgó alakja visszasüllyedt az ezüsttóba, és eltűnt.
Néma csend telepedett a szobára. Hallgatott Dumbledore, hallgatott Harry, hallgatott Lucy és hallgattak a festmények lakói. Még Fawkes is abbahagyta a csipogást.
- Dumbledore professzor? - szólalt meg végül csendesen Lucy. Az igazgató még mindig a merengőt nézte, szemlátomást mélyen gondolataiba merülve. - Ez... ez azt jelenti... Mit jelent ez?
- A jóslat arról szól - felelte Dumbledore -, hogy az egyetlen ember, akinek esélye van végső győzelmet aratni Voldemort nagyúr fölött, közel tizenhat évvel ezelőtt, július végén jött a világra olyan szülők gyermekeként, akik már háromszor sikeresen szembeszálltak Voldemorttal.
Harry nehezen, kapkodva szedte a levegőt. Lucy ránézett, de a fiú tekintete Dumbledore-ra tapadt. Jobb kezével átnyúlt és megfogta testvére balját, aki szinte azonnal megszorította a kezét.
- Az az ember... - Harry hangja alig volt hangosabb a suttogásnál - én vagyok?
Dumbledore egy hosszú pillanatig némán fürkészte őt, majd szelíd szóval így felelt:
- A dologban az a különös, hogy az elhangzó jóslat talán nem is rád utalt. Sybill leírása három gyermekre is illett: mindhárman az év júliusának végén születtek, mindhármuk szülei a Főnix Rendjének tagjai voltak, és mindkét házaspár háromszor csapott össze Voldemorttal. Ebből két gyermek természetesen ti vagytok. A harmadik Neville Longbottom.
- De hát akkor... akkor miért az én nevem állt a jóslaton, miért nem Neville-é vagy Lucyé?
- A címkét kicserélték, miután Voldemort csecsemőkorodban a homlokodra égette a jegyet. A Jóslatok Termének jegyzője úgy vélte, hogy Voldemort bizonyára azért próbált megölni és azért jelölt meg, mert tudta, hogy te vagy a gyermek, akiről Sybill beszélt.
- Szóval... lehet, hogy mégsem én vagyok az?
- Attól tartok... - Dumbledore lassan, látható erőfeszítéssel ejtette ki a szavakat. - ...immár kétségtelen, hogy te vagy az.
- És mi van Lucyval? - kérdezte Harry kétségbeesetten. - Ha Voldemort úgy hitte, hogy én vagyok az, miért akarta Lucyt is megölni?
- Lucy az ikertestvéred. A leírás rá is ugyanúgy illik, mint rád. Voldemort úgy hitte, hogy ha veled végez, ő bármikor átveheti a helyed - és végül épp ezzel a döntésével nem egy, de két veszélyes ellenséget teremtett magának. Te vagy a Kiválasztott, Harry, de ha idő előtt távoznod kell, Lucyra száll a feladat, hogy végezzen Voldemorttal. Mondhatni, ő a tartalék.
- De hát azt mondta... - hebegte Lucy. Bármibe hajlandó volt kapaszkodni, csak hogy Harryt felmentse ezalól a borzalmas teher alól. - Azt mondta, hogy Neville is július végén született... és hogy az apja meg az édesanyja...
- Ne feledkezz meg a jóslat második feléről, az utolsó ismertetőjegyről, ami azonosítja Voldemort méltó ellenfelét... Voldemort egyenrangúként jelöli meg őt. Ez meg is történt, Lucy. Voldemort Harryt választotta, nem Neville-t. Harry homlokára égette az áldott-átkozott jegyet.
- De lehet, hogy rosszul választott! - tiltakozott Lucy. - Lehet, hogy nem Harryt kellett volna megjelölnie!
- Annak az életére tört, akit veszedelmesebbnek tartott - felelte Dumbledore. - És vegyétek észre: nem az aranyvérűt választotta (jóllehet hitvallása szerint csak az lenne méltó a varázsló névre), hanem azt, aki ugyanúgy félvér, mint ő maga. Önmagát látta bennetek, mielőtt még találkozott volna veletek. S mikor pálcát fogott rátok, nem megölt titeket, mint szerette volna, hanem hatalmas erőt és nagy jövőt adott nektek - igen, mindkettőtöknek, bár csak Harryt jelölte meg. Ezért tudtatok dacolni vele, nem egyszer, hanem már négyszer - többször, mint a szüleitek és mint Neville-éi.
- Akkor meg miért csinálta? - kérdezte zsibbadtan Harry. - Miért próbált csecsemőkorunkban megölni? Várhatott volna, amíg megnövünk, és kiderül, hogy Neville a veszélyesebb vagy Lucy vagy én. Ráért volna akkor választani...
- Ez valóban célravezetőbb megoldás lett volna - bólintott Dumbledore. - Csakhogy Voldemort nem ismerte a jóslat pontos szövegét. A Szárnyas Vadkan, amit Sybill az alacsony árai miatt választott, mindig is - fogalmazzunk úgy - érdekesebb embereket vonzott, mint a Három Seprű. Amint azt ti és a barátaitok saját károtokon s én aznap este a magamén megtanultam, azon a helyen a falnak is füle van. Természetesen mikor elindultam Sybill Trelawneyhoz, nem hittem, hogy a beszélgetésünk bárkit is érdekelhet. Az volt a szerencsém - a szerencsénk -, hogy a kíváncsiskodót a jóslat elhangzása közben megtalálták és kiakolbólították a kocsmából.
- Szóval csak...
- A jóslatnak csak azt a részét hallotta, ami a júliusi születésről és a Voldemorttal háromszor dacoló szülőkről szól. Ennek következtében nem tudta figyelmeztetni urát, hogy ha rátok támad, annak az lehet a vége, hogy hatalmat ruház rátok, és egyikőtöket egyenrangúként jelöli meg. Voldemort nem tudhatta, mit kockáztat a gyilkossági kísérlettel, s hogy okosabb lenne várnia, amíg többet megtud. Arról sem értesült - ahogy a jóslatban áll -, hogy a Kiválasztottban, vagyis Harryben, olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer...
- Bennem nem lakik ilyenfajta erő! - tiltakozott elszorult torokkal Harry. - Nem tudok olyat, amit ő ne tudna, nem tudok úgy harcolni, mint ő, nem tudok megszállni embereket, nem tudok gyilkolni...
- Van egy helyiség a Misztériumügyi Főosztályon - szakította félbe Dumbledore -, aminek soha nem nyitják ki az ajtaját. Egy olyan erő lakik ott, ami csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál. Nos, ebből az erőből van benned - és Lucyban is - rengeteg, és nincs egy csepp se Voldemortban. Ez az erő hajtott titeket, mikor Sirius segítségére siettetek, és ezzel tudtátok Harryből kiűzni az éjjel a gonoszt. Voldemortnak nem volt maradása egy olyan testben, amit ennyire átjár az általa megvetett erő. Így végül is nem számított, hogy nem tudtad lezárni az elméd. A szíved és Lucy ereje mentett meg téged, Harry.
Harry behunyta a szemét, mire Lucy megszorította a kezét. Ha nem rohannak el a minisztériumba, Sirius nem halt volna meg... A lány nem akart megint a keresztapjára gondolni, ezért inkább feltett még egy kérdést:
- A jóslat vége valahogy úgy szólt, hogy... nem élhet az egyik...
- ...míg él a másik - bólintott Dumbledore.
- Ezek szerint... - Lucy egyenként húzta fel a szavakat valahonnan mélyről, a kétségbeesés szakadékából. - Ez azt jelenti, hogy... hogy egyikőjüknek végül... meg kell ölnie a másikat?
- Igen - felelte Dumbledore.
Ezután hosszú ideig nem szólaltak meg. Valahol, messze a szoba falain túl, zsibongás hangzott fel - talán korán kelő diákok indultak le a nagyterembe reggelizni. Lucy lehetetlennek érezte, hogy vannak a világon emberek, akik még enni és nevetni tudnak, akiket nem is érdekel, hogy Sirius Black örökre távozott ebből a világból.
Sirius máris végtelenül messze járt, s Lucy borzasztóan vágyott utána: látni akarta még egyszer, el akart mondani neki még annyi dolgot, hallani akarta az ugatós kacagását, oda akart bújni hozzá, hallani akarta, ahogy Hercegnőnek szólítja...
- Még valamiért magyarázattal tartozom, Harry - szólalt meg tétován Dumbledore. - Talán felmerült benned a kérdés, hogy miért nem jelöltelek ki prefektusnak. Nos, bevallom... úgy gondoltam, hogy anélkül is épp elég felelősség hárul rád.
Harry és Lucy Dumbledore-ra emelték a tekintetüket, s egy legördülő könnycseppet pillantottak meg az öreg varázsló arcának mély barázdái között.
❤️💚❤️💚❤️
Draco csak meredt a levélre és először fel sem akarta fogni, amit olvasott benne. Nem sokkal azelőtt érkezett, hogy a többiekkel elmentek volna reggelizni; mikor meglátta a baglyot, Draco azonnal előreküldte a többieket, majd miután egyedül maradt a hálóteremben, dobogó szívvel bontotta fel a levelet... de csak hogy utána erőtlenül üljön vissza az ágyára.
Újra átfutotta a szinte olvashatatlan betűket. Anyjának úgy remeghetett a keze, hogy alig tudhatta tartani a pennát... „Apádat Azkabanba vitték"... „A küldetés elbukott, csak a nénikéd menekült meg"... „Potterék megint keresztülhúzták a Nagyúr terveit"... „A nagyvilág már elhiszi, hogy a Nagyúr visszatért"...
Hogy történhetett ez? Mit kerestek Potterék egy olyan küldetésen, amit a Nagyúr rendelt el? Honnan tudhattak róla? Egyáltalán hogy képzelték ezt?! Draco szinte ordítani tudott volna a dühtől. Eddig sokminden fölött hunyt szemet, amit Potterék csináltak, de ennek vége. Az apja Azkabanban?! A harag és az elkeseredés egy új szintjét ismerte meg ezen a reggelen. Meg akart fizetni Potteréknek, amiért az apját börtönbe juttatták. Igen, mindkettejüknek.
De mi van, ha...? kezdte egy vékonyka hang a fejében, amit Draco azonnal elhallgattatott. Nem érdekelték a kifogások, nem érdekelte őt semmi. Hiszen az apja börtönben van! A világ megtudta, hogy halálfaló volt, hogy hűséges maradt a Nagyúrhoz, így a megítélésük, a családja becsülete azonnal a porba hullt. Mind a két oldalon, hiszen az apja elbukta a küldetést, amivel a Nagyúr bízta meg.
Ki kell küszöbölnie a csorbát. Vissza kell szereznie az apja becsületét. A Malfoy név sorsa most már csak rajta, Draco Malfoyon állt.
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro